Állatjárások - gyermekjáték

A játszóterep egyik oldalán egymás mellett helyezkednek el a gyerekek. Ha nincs elég hely, egymás előtt is állhatnak. A játékvezető azt mondja például: "Jönnek a kutyák!" - akkor minden gyerek négykézlábra ereszkedik, és átmászik a szemközti oldalra. Közben halkan ugatni is lehet. Aki átért, feláll, megfordul, és csöndben vár addig, amíg mindenki meg nem érkezik. Most másik állatnévvel visszaküldi őket, hogy: "Mennek a cicák!" A gyerekek a macska mozdulatait utánozva mennek vissza a túloldalra. Így járkálnak egyik oldalról a másikra.

A következő állatok járását és hangját lehet jól utánozni:
kutya, macska, gólya (fél lábon ugrálva, karok széjjel, "kelep"), tyúk, veréb, ló, medve, nyúl, béka, rák, fóka, kígyó, elefánt

Forrás: Állatok farsangja, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979

A sárga gólya

(Kínai népmese)

Mesélik, hogy élt valamikor Furcsouban egy szegény diák, bizonyos Mi nevezetű. Olyan szegény volt, hogy még egy bögre teára sem telt neki. Valószínűleg éhen is halt volna, ha nem látta volna meg egy teaház gazdája. Az megsajnálta szegényt, megetette és megitatta minden fizetség nélkül.
De MI egyszer csak odafordult a gazdához, és így szólt:
- Én most elmegyek innét. Pénzem nincs, hogy megfizessek mindazért, amit itt megettem és megittam.
Nem akarok azonban hálátlan lenni. Ide nézz!
Elővett a zsebéből egy kis darab sárga krétát, és azzal a krétával a teaház falára felrajzolt egy gólyát.
A gólya szakasztott olyan volt, mintha élne, csak éppen sárga volt.
- Ezzel a gólyával - mondta Mi - tízszer annyi pénzt kereshetsz, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor az emberek itt összegyűlnek, és háromszor tapsolnak, lejön a falról, és táncol. De egyről ne feledkezz meg: sohase táncoltasd a gólyát egy ember előtt. S ha ez a szerencsétlenség mégis megtörténnék, tudd meg, akkor táncolt utoljára. És most isten veled!
Ezekkel a szavakkal Mi diák megfordult és elment.
A gazda nagyon csodálkozott, de elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap, amikor a teaházban sok ember gyűlt össze, a tulajdonos megkérte őket, hogy háromszor tapsoljanak. A sárga madár tüstént leszállt a falról, és eltáncolt néhány táncot. Méghozzá milyen vidáman és mulatságosan! Aztán visszament a falra. A vendégek elragadtatva nézték, csodálkoztak, alig hittek a szemüknek. És így ment ez minden alkalommal.
A csoda híre mindenfelé elterjedt. A nép özönlött a teaházba, és a gazda gyorsan meggazdagodott. Mi diák ígérete valóra vált.
Egyszer azonban eljött a teaházba egy gazdag hivatalnok. Amint meglátta, hogy körös-körül parasztok és mesteremberek ülnek, megdühödött, és megparancsolta, hogy mindenkit kergessenek ki.
A szolgák botokkal rontottak be, a nép széjjelszaladt, és a hivatalnok egyedül maradt. Letett a gazda elé egy zacskó pénzt, és azt követelte, hogy mutassák meg neki a gólyát. A gazda a pénz láttán mindenről megfeledkezett, és háromszor tapsolt. A gólya kelletlenül lejött a falról, és eltáncolt egy táncot, betegen és szomorúan. Aztán visszament a falra, és többet nem mozdult. A hivatalnok kiabált, dühöngött, de minden hiába.
Éjjel a teaház ajtaján erős kopogás hallatszott. A gazda kiment ajtót nyitni, s hát látja, hogy ott áll Mi diák, és hallgat. Kivesz a zsebéből egy kis furulyát, eljátszik rajta valamit, és elmegy, anélkül, hogy hátranézne. A gólya pedig összerezzen, leugrik a falról, és követi őt. Többé senki sem látta Mi diákot és az ő csodálatos sárga madarát.

Forrás: Állatok farsangja, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979

Simai Mihály: Kelepelő

Hová repült Kelemen,
kelepelő Kelemen?
Elment,
délre ment,
három fia vele ment.

Gólyaanyó, Kelemenné,
tudom, te is vele mennél!
Sínbe teszem törött szárnyad,
ha meggyógyulsz, elbocsátlak.

Afrikai vizeken
megleled majd Kelement.
Fiaid is ott sétálnak,
napsütötte tocsogóban
kígyót-békát kiabálnak.

Forrás: Állatok farsangja, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979

Szólás

Gondolkodik, mint fél lábon a gólya.

Zelk Zoltán: Békabánat

Ha vízipók jó a tóra,
és ha légy nádra száll:
tátva bukik ki a vízből
már ezer békaszáj -
este is csak azt zokogjuk:
- Brekeke, brekeke,
szegény béka nem lakik jól
sohase, sohase ...

Hogyha nékem szárnyam lenne,
istenem, istenem!
fönn szálldosnék én a légi
réteken, réteken,
amíg édesízű léggyel,
szúnyoggal jóllakom -
s megpihennék és brekegnék
erdei ágakon ...

Boldog fecskék és ti rigók,
jaj nekem! jaj nekem!
Három napja, hogy egy sovány
szúnyogra éhezem:
ha elvisz a hosszú csőrű
halál majd engemet,
a lelkem is éhen száll a
tó felett, tó felett ...

Tudom én, nem minden béka
él ilyen cudarul:
messzi földön, messzi tóban
lakik egy béka úr.
A tó fölött nem kelepel
a halál, a halál,
s a víz alatt s a víz fölött
szúnyogok raja száll.

Nem irigyli ő a fecskét,
a cinkét, a rigót,
szitakötő táncol néki
s nagyhasú vízipók.
Zizeg a sás, leng a nádas,
járja a tavi-bál -
s este a Hold csak őnéki
furulyál, furulyál ...

Forrás: Cini-cini muzsika, Móra Könyvkiadó, 1969

Andersen: A béka

Részlet a meséből:

"Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

"Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhetnék!"

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!

- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.

- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.

- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!

- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb istenteremtménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyiptomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meghálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

- Kvak! Jaj!

A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólyacsalád hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan megtalálja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

Forrás: Andersen legszebb meséi, Móra Könyvkiadó, 1975


Andersen: Ole Luköie

Részlet a meséből:

SZERDA

Odakinn esett az eső, csak úgy szakadt. Hjalmar álmában is hallotta. Amikor Ole Luköie kinyitott egy ablakot, látta, hogy majdnem a párkányig ér a víz, valóságos tenger van odakinn, s egy csodálatos hajó ringatózik a ház előtt.

- Velem jössz-e, kicsi Hjalmar? - kérdezte Ole Luköie. - Ma éjszaka idegen országokba hajózunk, s reggelre itthon leszünk.

Hjalmar egy szempillantás múlva ott állt ünneplő ruhájában a pompás hajón, s már sütött is a nap. Végighajóztak az utcákon, megkerülték a templomot, s kiértek a nyílt tengerre. Sokáig hajóztak, már partot se láttak, amikor egy csapat gólyát pillantottak meg a magasban - ők is hazájukból keltek útra, meleg országok felé vándoroltak. Elnyúlt csapatban repültek, nagy út volt már mögöttük! Az egyikük olyan fáradt volt, hogy alig tudta emelgetni a szárnyát; utol­sónak repült, s nemsokára messze elmaradt társaitól. Végül kiterjesztett szárnnyal mind mélyebbre ereszkedett; egypárat még csapott a szárnyával, de hiába, nem tudott fellendülni a magasba. Lábával megkapaszkodott a hajó árbocában, lecsúszott a vitorlán, s a fedélzetre zuhant. A hajóinas ketrecbe zárta, a tyúkok, kacsák, pulykák közé; a szegény gólya csügged­ten kuporgott közöttük.

- Nézzétek ezt a nagy legényt! - mutogattak rá a tyúkok.

A pulyka olyan kövérre fújta föl magát, hogy majd kipukkadt, s megkérdezte a gólyától, kiféle-miféle. A kacsák hátráltak, és hápogva taszigálták egymást. - Várj csak! Várj csak! - kiáltozták.

És a gólya beszélt nekik a meleg Afrikáról, a piramisokról meg a struccmadárról, amely úgy vágtat a sivatagban, mint egy szilaj paripa. A kacsák azonban egy szót sem értettek a meséjéből, hát oldalba lökdösték egymást, és azt mondták.

- Ugye, mindnyájan egyetértünk abban, hogy buta?

- Persze hogy buta! - mondta a pulykakakas, aztán mérgeset hurukkolt. A gólya hallgatott, tűnődött - Afrikára gondolt.

- Milyen pompás, karcsú lába van! - gúnyolódott vele a pulyka. - Mennyiért vette rőfjét?

- Hahaha! - hahotáztak a kacsák; a gólya úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Nevessen velünk - biztatta a pulykakakas -, mert ez nagyon jó tréfa volt. Vagy talán sérti a méltóságát? Ó, ó! Úgy látszik, ön eléggé korlátolt teremtés, beérjük mi egymás társaságával is, magunk között igen jól elszórakozunk - És hurukkolt, a kacsák meg hápogtak; nagyon vígan voltak.

De Hjalmar odament a baromfiketrechez, kinyitotta, a gólyát szólította, s az kilépett hozzá a fedélzetre. Most már kipihente magát, s ahogy Hjalmar felé bólintott, mintha köszönetet mondott volna. Aztán kiterjesztette szárnyát, fellendült a magasba, s elröpült dél felé. A tyúkok káráltak, a kacsák hápogtak, a pulykakakas meg olyan dühbe gurult, hogy tűzvörös lett a feje.

- Holnap levest főzünk belőletek! - mondta nekik Hjalmar, s akkor felébredt. Ott feküdt a kis ágyában. Csodálatos útra vitte Ole Luköie ezen az éjszakán!

Forrás: Andersen legszebb meséi, Móra Könyvkiadó, 1975

Andersen: A gólyák

Kicsi falu végén, a legszélső ház tetején volt a gólyafészek. A gólyamama a fészkében ült és vigyázott a négy kis csemetéjére, ezek pedig kidugták a fészekből fekete csőrüket, - mert a kis gólyafiak csőre eleinte fekete és csak később válik szép piros színűre. A fészek közelében, a háztető sarkában, keményen, mereven álldogál a gólyapapa. Hogy őrtállás közben legyen valami foglalatossága, hát felhúzta az egyik lábát. Aki látta, azt hihette könnyen, hogy fából faragták, olyan mozdulatlanul állott.

- Szép és előkelő dolog, hogy az anyjukom silbakot állíthat a fészke elé - gondolta gólyapapa. - Nem tudhatják, hogy én vagyok a férje, hát bizonyára azt hiszik, hogy silbaknak parancsoltak ide.

Lenn az utcán gyerekcsapat játszott. Amint megpillantották a gólyákat, a legpajkosabb kezdte, a többi meg utánaénekelte a gólyanótát:

Gólya, gólya, jól vigyázz,
Ha megfogunk, pórul jársz!
Fészekben a gólyamama,
Kis gólyákra van nagy gondja.
Az egyiket nyársra húzzuk,
A másikat lenyakazzuk,
Harmadikat megpörköljük,
Negyediket hazavisszük.

- Hallod, mit énekelnek ezek a fiúk? - kérdezték anyjuktól a kis gólyafiak. - Azt mondják, hogy nyársra húznak, megsütnek bennünket.

- Sose törődjetek vele - mondta gólyamama. - Rájuk se hallgassatok. Ne féljetek, nem lesz bántódásotok.

A fiúk azonban megint csak rákezdtek a nótára és ujjal mutogattak a gólyák felé. Csak egy fiú akadt közöttük, Péter volt a neve, aki azt mondta, hogy az állatokat nem szabad csúfolni, hogy ez bűn és nem is elegyedett a többiek játékába.

Gólyamama bátorította csemetéit:

- Ugyan ne törődjetek velük, ha mondom,nézzétek milyen nyugodtan áll őrt az apátok, mégpedig féllábon.

- De mikor úgy félünk - nyafogtak a kis gólyák és a fejüket visszahúzták a fészekbe.

Mikor másnap ismét kijöttek a gyerekek játszani és meglátták a gólyákat, megint csak rákezdték:

Az egyiket felnyársaljuk,
A másikat lenyakazzuk!

- Úgy látszik mégis csak az lesz a vége, hogy felnyársalnak, lefejeznek bennünket - sápítoztak a gólyafiak.

- Dehogy nyársalnak, dehogy nyakaznak! - biztatta őket az anyjuk. - Tanuljatok repülni, még pedig szorgalmasan. Amíg gyakoroljátok, én ott leszek mellettetek. Aztán majd kimegyünk a rétre és meglátogatjuk a békákat. Ezek hajlonganak, ha megjelenünk a tó partján és azt éneklik, hogy "Koax-koax!", mi pedig felfaljuk őket. Ez lesz ám a mulatság!

- Hát aztán? - kíváncsiskodtak a kicsinyek.

- Aztán egybegyűlnek a gólyák mind valamennyien, akik ezen a tájon laknak és megkezdődik a nagy hadgyakorlat. Itt is az a fődolog, hogy jól tudjatok repülni, mert aki nem tud, azt a generális agyonszúrja a csőrével. Azért hát, még egyszer mondom, tanuljatok repülni.

- Szóval mindenképpen felnyársalnak bennünket! Hallod, már megint énekelik.

- Ne a fiúkra, hanem rám hallgassatok! Amint a nagy hadgyakorlatnak vége, elrepülünk innen messzire, melegebb tájékra, hegyek, erdők fölött. Meg sem állunk Egyiptomig, ahol háromszegletű házak vannak és a csúcsuk a felhőkig ér. Piramis a nevük és olyan régóta állanak, hogy mi gólyák el sem tudjuk képzelni, mennyi ideje. Van ott egy nagy folyó is, amely kilép a medréből, megárad és az egész országot telehordja iszappal. Ebben az iszapban sétálunk és telerakjuk a bendőnket békával.

- De jó lesz, de jó lesz! - örvendeztek a gólyafiak.

- Jó bizony. Mondhatom nektek, szép ott az élet és reggeltől estig egyebet sem teszünk, mint tömjük magunkat. És amíg odalent nekünk ilyen jól megy a sorunk, azalatt itt egyetlen levél sincs a fákon. Olyan hideg van, hogy megfagynak a felhők és apró darabokban hullanak a földre.

Gólyamama a havazásra gondolt, és így magyarázta meg a fiainak, mi az a hóesés.

- A rossz fiúk is megfagynak és azok is apró darabkákra hullanak szét? - kérdezték a gyerekek.

- Nem, nem fagynak meg, de azért nagyon rossz dolguk van, mert egész nap a sötét szobában, a kályha mellett kell ülniük. Ti pedig repülhettek kedvetekre, elmehettek melegebb vidékre, ahol olyankor is süt a nap és nyílnak a virágok.

Telt-múlt az idő, a kis gólyák nőttek, növekedtek, már annyira vitték, hogy fel tudtak állni a fészekben és körülnézhettek a nagyvilágban. Gólyapapa soha nem jött haza üres kézzel, midig hozott vagy békát, vagy valami kígyót, vagy valami egyéb ínycsiklandozó gólyacsemegét. Aztán mindenféle tréfás mutatvánnyal mulattatta őket. A fejét hátrafordította és végigfektette a farkán, a csőrével úgy kelepelt, mint a kereplő, és mesét mondott, amelyben mindig a mocsárról volt szó.

- No, gyerekek - mondta egy szép napon gólyamama - , ma repülni fogtok.

És bizony ki kellett lépni a háztetőre. Láttátok volna, hogyan botorkáltak, hogy támolyogtak, hogyan emelgették a szárnyukat, hogy megtartsák az egyensúlyt, és mégis hajszálon múlt, hogy le nem pottyantak.

- Ide nézzetek, hogy én hogyan csinálom! - biztatta őket gólyamama. - A fejeteket így tartsátok, ni! Így rakjátok a lábatokat. Egy, kettő, egy, kettő! Úgy csináljátok, mint én, akkor sokra viszitek.

Gólyamama repült egy keveset, és a fiatalok is ugrottak, de nagyon ügyetlenül csinálták és bummsz! - lepottyantak.

- Én nem akarok repülni - mondta az egyik és visszabújt a fészekbe. - Én nem bánom, ha nem is mehetek Egyiptomba.

- Nem bánod? Jó, akkor majd szépen megfagyhatsz itt télen. Vagy jönnek majd a fiúk és felnyársalnak, lenyakaznak, megsütnek. Már megyek is és hívom őket!

- Jaj ne, inkább repülök! - tiltakozott a lustafi és kiment a tetőre a testvéreihez. A harmadik napon már egészen tűrhetően sikerült a repülés és ekkor már azt hitték, hogy lebegni is tudnak a levegőben. Meg is próbálták, de megint pottyanás lett a vége és hamar mozgatni kellett a szárnyukat.

A gyerekek összefutottak a csodájukra és mindjárt rágyújtottak a nótára:

Gólya, gólya, jól vigyázz!

- Odarepülünk és kivagdossuk a szemüket! - fenyegetőztek a gólyafiak.

- Dehogy repültök! - mondta gólyamama. - Sokkal jobb lesz, ha idefigyeltek. Egy, kettő, három! Most kört írunk le jobb felé. Egy, kettő, három! Most bal felé, a kémény körül. Így, most jól csináltátok. Az utolsó szárnycsapás olyan jól sikerült, olyan szép szabályos volt, hogy holnap velem jöhettek a nádasba, békapecsenyére.

- És ezeken a haszontalan fiúkon meg se bosszuljuk magunkat?

- Hadd kiabáljanak csak, ahogy a torkukon kifér. Hiszen ti a felhőkig tudtok szállni, és meglátjátok a piramisok országát, azok pedig fáznak majd és a kályha sarkában kuksolhatnak egész télen át és zöld levélnek, gyümölcsnek még a színét se látják.

- Azért mégis bosszút állunk!- súgták oda egymásnak, aztán szorgalmasan folytatták a tanulást.

A falubeli gyerekek között egy kis, alig hatesztendős tacskó fújta a legnagyobb hévvel a gólyák nótáját. Mit tudták a gólyafiak, mit jelent hat esztendő. Csak azt látták, hogy a kisfiú nagyobb, mint ők, nagyobb, mint az anyjuk meg az apjuk. Ezen a kisfiún akartak bosszút állni, mert ez kezdte mindig a nótát és még akkor is fújta, mikor a többi már rég elhallgatott. A gólyafiak roppantul haragudtak rá és amint nőttek, velük nőtt haragjuk és türelmetlenségük is. Már az anyjuk se bírt velük és meg kellett ígérnie, hogy bosszút állnak, de csak az elutazásuk napján.

- Először hadd lássuk, értitek-e a mesterségeteket és megálljátok-e a sarat a nagy hadgyakorlaton. Mert ha nem megy a repülés, akkor a tábornok úgyis agyonszúr benneteket a csőrével, és akkor a gyermekeknek van igazuk, hogy csúfolnak benneteket. Majd meglátjuk!

- Majd megmutatjuk! - erősítették a kis gólyák és ettől kezdve még nagyobb buzgalommal folyt a gyakorlás. Egyetlen nap sem múlt el tanulás nélkül és csakhamar olyan ügyesen, olyan könnyedén repültek, hogy öröm volt nézni.

Eljött az ősz. Az egész környékről összesereglettek a gólyák, hogy a tél elől melegebb hazába költözzenek. Ez volt ám a nehéz vizsga! Városok erdők, hegyek felett kellett repülniök, hogy megmutassák, mit tudnak, mert nem gyerekjáték ám az egyiptomi utazás. A mi kis gólyáink olyan jól megállták a sarat, úgy kitüntették magukat, hogy csupa egyes bizonyítványt kaptak mind a négyen.

- Most következik a bosszúállás - jelentették ki, alighogy a zsebükben volt a bizonyítvány.

- Helyes! - mondta gólyamama - és én már ki is eszeltem a módját. Én tudom, merre van az a tó, amelyben a kisgyermekek alusznak, mielőtt a gólyák szüleikhez viszik őket. Az édes csöppségek olyan édeset, olyan szépet álmodnak ott, amilyen szép álmuk nem lesz soha többé. A szülők mind kívánnak ilyen kis gyermeket, a gyermekek pedig kis fiú- vagy leánytestvért. Nos, elrepülünk ehhez a tóhoz és amelyik gyermek nem énekelte a gólyanótát és nem csúfolt bennünket, annak viszünk egy-egy testvérkét.

- Hát azzal a gonosz csonttal, aki kezdte a nótázást, azzal mit csinálunk?

- Fekszik ott a tóban egy halott gyermek, aki holtra álmodta magát. Ezt visszük neki és sírni fog, hogy halott testvérkét kapott. Annak a jó kisfiúnak pedig, aki azt mondta, hogy nem szabad az állatokat csúfolni, annak leánytestvért meg fiútestvért is viszünk és minthogy Péter a neve, Péter lesz ezentúl a ti nevetek is.

Úgy lett, amint a gólyamama mondta. Azóta nevezik a gólyákat Péternek és ez a nevük még ma is.

Átdolgozta: Bíró Sándor

Mondóka

Gólyamadár, itt a nyár,
a te fészked visszavár!

Mondóka

Gólya, gólya, gilice,
mit hozol a csőrödbe'?
Nem hozok én egyebet,
piros szárnyú keszeget.

Mondóka

Gólya bácsi, gólya
hol jártál azóta?
A tengeri tóba.
Mivel jöttél haza?
Síppal, dobbal,
nádi hegedűvel.

Mondóka

Hosszú lábú gólya bácsi,
Mit akar kend vacsorálni?
-Békahúst, brekeke.
Ejnye, bizony jólesni!
- Tessék hát belőle!
Mind elugrik előle.

Mondóka

Gólya, gólya, gilice,
hozzál nekem testvérkét,
piros pozsgás legénykét!
Dupla kötős pántlika,
selyemből a vánkosa.
Di-dá, di-dá,
hozzál nekem testvérkét,
piros pozsgás legénykét!

Mondóka

Gólya, gólya, hazaszállj,
Fél lábon ne álldogálj,
A fészkedbe feleséged
Gólyafiókát nevelget.

La Fontaine: A farkas meg a gólya

A farkasok nagyon zabálnak.
Egy farkas idején a bálnak
Mindent úgy össze-vissza falt,
Hogy - mondják - majdnem belehalt:
Torkán akadt egy csont, szorult a gége,
Még azt se ordíthatta, vége.
Ekkor jön az oltalmazója,
Egy jelre, odament a gólya
S műtétet végzett rajt, hogy életét megója.
Kivette a csontot s a jó szolgálatért
Már kérte is a bért.
A farkas így szólt erre: "Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak."

Fordította: Kosztolányi Dezső

Mondóka

Gólya, gilice,
kendervágó vadréce,
kerüld meg a világot,
hozz egy karéj kalácsot!

Mondóka

Gólyát látok,
szeplőt mosok,
mind a válladra rakom,
hadd vigye el
messze földre:
kedves babám elébe!

Mondóka

Hosszú lábú gólya
fenn a kémény mellett
éhes fiainak
emígy kelepelget:
Kelep, kelep, jertek,
jó falatot nyertek!
Ki jó volt, kap jót,
hoztam hosszú kígyót!

Szuhanics Albert : A gólya

Gólya száll a magasban,
piros csőrű gólya.
Ott lakik a falunkban,
egy fészek lakója.

Ott lakik a magasban,
villanyoszlop felett.
Gólyacsalád abban él,
s van családszeretet.

Látványa a falunak,
a szép gólyafészek.
Gyönyörködnek benne még
átutazó népek.

A kis gólyák megnőnek,
hála a szülőknek.
Örömére gyereknek,
s falukerülőknek.

Magasban száll a gólya,
étket hoz fiának.
Erős legyen ha megnő,
útján Afrikának.

Piros csőrű gólya, lásd,
gólyalábon járok.
Szedegetek gólyahírt,
látják gólyalányok.

Gólya viszi a fiát,
én olyat is játszok.
Gólyabálba elmegyek,
hol gólyatáncot járok.

Gólya hozza a babát,
ezt örömmel várjuk.
Megmutatta a béka,
gyermek lesz nálunk.

De a béka nem örül,
a fehér gólyának.
Ügyesebbje menekül,
és azok jól járnak.

Gólya madár jöjj vissza,
fiatal családdal.
Ha tavasszal szakítasz
messzi Afrikával.

Építsetek új fészket,
az ifjú gólyáknak.
Ott keltsék ki tojását
új gólyacsaládnak.

Mondóka

Gólya, gólya, kelep, kelep,
nagy útra megy, Isten veled!
Isten veled, fiúk, lányok,
kikeletkor visszaszállok.

Mondóka

Gólya, gólya, vaslapát,
hozzál nekem kisbabát!
Ha nem hozol kisbabát,
ellopom a kisgólyát.

Gólya, gólya, gilice

Gólya, gólya, gilice
Ki lányát vetted el?
„A tengeri bokrosét.”
Mivel vitted haza?
„Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.”
Mér’ véres a te lábod?
„Azér’ véres az én lábom,
Száraz gáton átalmentem
Kerekes erdőn leszállottam,
Párna hajat varrtam.
Két pénzen eladtam,
Százszor is megbántam.

Találós kérdések

Háló nélkül halászik
Kéményeken tanyázik.
Elköltözik, ha fázik.

(Megfejtés: a gólya)

Szeretem a meleget
és a pólyásgyereket.

(Megfejtés: a gólya)

Fekete Lajos: Békák nyáresti balladája

A tó vize most jó meleg,
a víz tükre hullámtalan,
a nád közt szellő szendereg
s szép pirosarcú este van.
Már elfészkelt a vízityúk is
s hogy összeszedte a csibéket,
megbújtak jól a füzes alján,
ahol az árnyék sötétkéket
játszik a szunnyadó vízen.
A nádirigó esti füttyel
a vadrucához átizen
s a túlparton a fáradt fütty-jel
egy fűzfa karján elpihen...

Az álmos tó csendért cseng,
de béka-bánat bontja meg
a fülledt esti némaságot:
kuruty, kuruty, - rió, rió,
békák között a főbíró
a vereslábú úrra gondol,
ki a békaélet megrontója,
más szóval: a gólya, a gólya...

S kórusban zeng az esti kérdés,
amely béka-szívekbe szúr:
volt-e itt az úr?
Volt.
Vitt-e valakit?
Vitt.
Kit?
Zsófit.
Sirattátok-e?
Sirattuk.
Hogy?
Így, - meg úgy...

A békasors tragédiája
a nagy esti kérdést állja
és boldog aki trombitálja.

Arany János: Sárkány

(részlet )

Mondom tehát, azaz hogy írom:
Sárkány barátunk emelé
Minde csodákat fölfelé,
Halványabb vagy szürkébb papíron.
S már elhagyá a háztetőt,
Hol a nagylábu gólya költ,
Már a kémény torkába lát,
Lenézi a jegenyefát,
Le a varjút, ki oly henyén
Tollászkodik a jegenyén.
Sőt a torony, ez óriás,
E legnagyobb auctoritas,
Bezzeg mereszti négy szemét,
Alig titkolja szégyenét,
Nyújtózkodik is, de hiába!
Ha szárnya nincs, mit ér a lába!
Mi haszna, hogy ott ül magas
Tetején a kevély kakas!
Mi haszna, hogy berzenkedik!
A sárkány túlemelkedik,
Mint egy merész királyi sas.
És még tovább is szállana, -
Megtetszett néki a tanya,
"Hol a villám foganzik és
Bölcsődala a mennydörgés."

Fazekas Anna: Ősz

Elszállt a fecske, a gólya
távoli, kékszínű tóra,
hegy tetején ül a köd,
szélverte szilvafa nyög.

Fáznak az ágak, a lombok,
áznak a házak a dombok,
gyors paripán jön az ősz,
kunyhóba búvik a csősz.

Fát hasít, csattog a fejsze,
langyos a búbos kemence,
cirpel a házi tücsök,
könyvvel a sutba ülök.

Olvasok, álmodom ébren,
méz van a tündér-mesében,
rőzsefüst illata leng,
átkarol lágyan a csend.

Beniczky Péter: A kívánatos kikeletnek gyönyörűségéről

Víg tavasz felderült
Virágokkal frissült,
Új pompával zöldellik,
Örül immár Flóra,
Látja, fű s fa bimbózik,
Kedvet a Múzsáknál
Talált, s Apollónál,
Koszorúkat küld nékik.

Újúl a forrás- kút,
S föld gyomrából kifut,
Szép völgyekre siet s tér,
Mindenféle állat
Zöldelő fák alatt
Örül, hogy már tavaszt ér,
Nem szenved rothadást,
Mert reménye újulást,
Minden éltető gyökér.

A szép hajnal ragyog,
Gyöngyös harmat villog,
Bús szíveknek hoz kedvet,
Mindenféle madár,
Kit dér, hideg elzár,
Vígan kezd új éneket,
Jó hírrel jön fecske,
Újúl agyag- fészke,
Csacsog a házak felett.

Ég felé pacsirta
Repül, hogy szózatja,
Messzére elterjedjen,
Filemile ágon
Függ, csak kicsiny szálon,
Álom reá ne érjen,
Addig szól s énekel,
Míg a tajték vérrel
Kicsiny száján eredjen.

Cinege madárka,
Kit rekesz s kalitka
Dióbéllel megcsalhat,
Tavaszi vad- kecske,
Együgyű őzecske,
Kit tőr s háló megfoghat,
Jutott kikeletre,
Nem kerül most kézre,
Bátran nyomot mutathat.

Rigót is a tőrre,
Nem csalhatsz most lépre,
Fogoly bokrot nem lakja:
A fürj csattog nagyon,
Nem fél semmit azon,
Hogyha karoly elfogja,
Héjja is süvölti,
Vetett tőrt kerüli,
Tyúkfiakat csapkodja.

Gólya is gázolja,
Mocsárokat járja,
Kígyót s békát foghasson,
Fészket rak kéményen,
Nem fél, füst rámenjen,
Korog s kotyog hangosan :
Róka lappang s forog,
Kertek alatt kullog,
Lúdfiakra üthessen.

Szomjú szarvas kútra,
S bágyadt madár ágra,
Száll s nyugosznak csendesen,
Minden bokor szállást,
A zöld árnyék nyugvást,
Enged nékik kedvesen :
Csak nékem szegénynek,
Árva, bús fejemnek,
Foly dolgom keservesen.

Mit óhajtson lelkem,
Mit példáz értelmem,
Figyelmezz verseimre,
Sok testi fájdalom
És bús aggodalom
Szállott mostan szívemre,
Tégy választ már Echó,
Kősziklák közt lakó,
Felelj mostan mesémre.

Forrás: Verscsokor a természetről

Petőfi Sándor: Hegyen ülök

Hegyen ülök, búsan nézek le róla,
Mint a boglya tetejéről a gólya.
Lenn a völgyben lassú patak tévedez,
Az én fáradt életemnek képe ez.

Elfárasztott engemet a szenvedés.
Be sok búm volt, örömem meg be kevés!
Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
Örömem kis sziget lenne csak benne.

Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél,
Közelget az időjárás ősz felé:
Ősszel szép csak a természet énnekem,
A haldokló természetet szeretem.

Tarka madár nem fütyörész az ágon,
Sárgapiros levél csörög a fákon,
Innen-onnan lehull a fák levele...
Bárcsak én is lehullanék ővele!

Holtom után vajon mi lesz belőlem?
Vadfa lenni szeretnék az erdőben:
Ott lenne az én számomra jó tanya,
Egész világ engem ott nem bántana.

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem:
Elégetném ezt az egész világot,
Mely engemet mindörökké csak bántott.

Móra Ferenc: A gólyafészek

Vettétek-e már észre, ti városi gyerekek, hogy mikor így tavasszal hazajönnek a gólyák, milyen kevélyen repülnek át a nagy kőházak felett? Csalogathatjátok őket, integethettek nekik: nincs az a kecskebéka, amelyikért lefelé billentenék azt a hosszú nyakukat. Nagy méltósággal úsznak a napsugaras levegőben, ki a fehér tanyaházak közé, a szabad rónára. Ott várja őket a nádtetőn az öreg fészek, az udvaron a Marci gyerek, a Maros kutya, s még az öreg gazda is megbillenti a fejében a báránysüveget.

- Hozott isten, gólyamadár, jaj de régen várunk!

Nekem, mikor így tavaszidőn gólyát látok a város fölött, mindig eszembe jut a siroki gólyák története. Régi történet az nagyon, édesapámra az öregapám hagyta örökbe, az édesapám nekem adta, én meg - mit tegyek vele egyebet? - továbbadom nektek.

Nagy úr volt a siroki gróf, de még milyen nagy úr! Ki nem tudnám én azt beszélni, ha holnap ilyenkorig beszélném is, pedig az már csak nagy idő. Szántóföldje, erdeje, pusztája annyi, hogy a nyúl reggeltől estélig mindig siroki földön szaladhatott, pedig az már csak ért a nyargaláshoz.

Ennek a tenger birtoknak a kellős közepén kevélykedett a siroki gróf kastélya. Márványoszlopai, tükörablakai, aranyos tornyai: a tündérek nem laknak ilyen palotában. Kertje akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, s abban a kertben akkora tó, hogy kifáradtak a hattyúk, mire egyik partjáról a másikra értek. A tó körül csodálatos nagy virágok kristályüveg házikóban, hatalmas fák, amikről soha le nem sárgul a levél, s a fák közt több a szelíd őzike, mint a szegény embernél a bárányka.

De hiába volt ez a kert akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, soha nem tette abba a lábát senki, csak a siroki gróf meg a kisfia.

Szívtelen, kevély ember volt ez a siroki gróf fiástul. Gonoszabbul bánt a szegény jobbággyal, mint a vadászkutyáival.

Nagy úr volt a siroki gróf, de még nagyobb a fia. Senkit se szeretett az a mord ember, de a fiáért az életét adta volna. Meg is engedett neki az égvilágon mindent, azt legszívesebben, hogy a falusi gyerekeknek minden mulatságát elrontsa. Féltek is tőle a gyerekek, mint a tűztől, kerülték, mint a bárány a farkast.

Egyszer egy szép meleg tavaszi napon közéjük ugratott kis pej lován, ahogy a falu végén meresztgették a nyakukat az ég felé.

- Mit tátjátok a szátokat? - kiáltott rájuk mérgesen. Azok meg nagy tisztességtudással kapták le sapkájukat.

- Várjuk haza a gólyáinkat, gróf úrfi.

Csakugyan fönt, fönt a kék égen ott feketéllettek a siroki gólyák, ahogy seregestül jöttek hazafelé. De a kis gróf nem sokat törődött a gólyákkal, hanem az ostorával közéjük suhintott a gyerekeknek.

- Takarodjatok haza a viskótokba!

A gyerekek ijedten rebbentek szét, mint a meghajított varjúsereg, hanem volt köztük egy öklömnyi kis gyerek, az futtában visszakiáltott a gróf úrfira:

- A mi viskónkra rászáll a gólya, de a siroki kastélyt még az is elkerüli!

A kis grófnak szöget ütött a fejébe ez a beszéd. Körülnézett a sok apró kis házon, mindnyájának a kéménye mellett ott gubbasztott a gólyafészek, némelyiket már igazgatta is a gazdája; csak az ő kastélyuk tornyaira nem szállt soha gólya.

Lihegve, kipirulva állított be az apjához.

- Apám, ugye, te mindent megtehetsz?

- Meg, fiam - feszítette ki kevélyen a mellét a siroki gróf.

- Ugyan, apám, mondjad a gólyáknak, hogy rakjanak fészket a mi kastélyunkra is.

- Meglesz, fiam - mondta a gróf -, mire reggel kiugrasz az ágyból, minden tornyon lesz egy gólyafészek.

S azzal kiadta a parancsot a hajdúknak, hogy építsenek a tornyokra gólyafészket. A hajdúk szerettek volna nevetni, de nem mertek. Inkább szót fogadtak, s gabalyítottak olyan gólyafészkeket, hogy kastélynak beillettek.

Hanem a kis gróf nem ugrott ki másnap az ágyból. Megártott neki a sebes lovaglás, rázta a hideg, tüzelte a láz, de azért az volt az első szava:

- Apám, kelepelnek-e már a gólyáink?

- Mindjárt jönnek, fiam, mindjárt - simogatta meg a gróf a fiú kipirult orcáját. De biz azok egész nap nem jöttek. Este megint hiába nyögte a gyerek:

- Apám, itt vannak-e már a gólyáink?

A siroki gróf másnap hajnalban összefogatott az embereivel valahány gólyát, s berakatta őket a pompás fészkekbe. Alig várta, hogy fölébredjen a gyerek. S abban a percben, mikor kinyitotta bágyadt szemeit, és megkérdezte, mit csinálnak a gólyák, ijedten suhant be az ajtón az öreg hajdú.

- Megint elszálltak a gólyák.

A gyerek sírva fakadt, a siroki gróf pedig újra szétzavarta a szolgákat:

- Fogjatok gólyákat!

Sírokon soha nem kelepeltek annyit a gólyák, mint aznap. Egész estig űzték, hajszolták, fogdosták őket a hajdúk: hiába, egy se maradt a cifra fészekben.

Mikor a nap lement, és elcsendesedett a gólyavadászat lármája, a kis gróf elsóhajtotta magát:

- Látod, apám, mit ér a nagy hatalom, ha még egy gólyát se bírtál nekem itt marasztani?

Azzal lefogta a szemét, és föl se nyitotta többet. Szárnya nőtt neki is, elrepült ő is a siroki kastélyból.

Nem sokáig maradt ott a siroki gróf se. Egy darabig még kijárt a faluba, előgyelgett a gólyafészkes házak közt, s könnybe borult szemmel nézte, hogy tanítják repülni kis fiókáikat az öreg gólyák. Egyszer aztán otthagyta a kastélyát, birtokait, s úgy eltűnt arról a tájról, hogy sohase látta többet senki.

A gazdátlan kastélyt aztán megette az idő. S ahogy márványoszlopai megrepedeztek, tükörablakai megvakultak, tornyai leroskadtak, odaszoktak a gólyák. Ma csak egy-két magas falomladék van már belőle: annak is mindnyájának gólyafészek van a tetején.

Móra Ferenc: Madarak iskolája

Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.

Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:

- Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!

Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.

- Nem szégyelled magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.

- Messze, messze, messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.

- Erre, erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.

Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.

Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.

Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.

Bizony, bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!

Móra Ferenc: Nagyapó állatai


Nagyapó reggel óta tán már százszor is kiszaladt a kis ajtóba, s öreg kezével ernyőt csinálva a bozontos szemöldöke felett, türelmetlenül kémlelődött be a nagyvilágba.

- Nem jönnek, Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg fejét, és megsimogatta a fogatlan házpásztort.

- Eh, eh - mondta erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt akarta mondani, hogy majd megjönnek azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen mikor a kis unokáját hozza! S hogy még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen fölrakta a térdére a két első lábát, s úgy nézett a szemébe.

Mivel pedig Bodrinak mindig poros a csizmája, olyan lett tőle nagyapónak a szép ünneplő nadrágja, mintha csak a homokba térdeltette volna nagyanyó, amiért megint elszórta a pipahamut a szőnyegen.

Mindegy az, nem olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg Bodrira, amiért olyan nagyon szereti. Most se szólt volna ő semmit, ha a bóbitás tyúkja oda nem settenkedik, és föl nem sandít azzal a ravasz fél szemével a nagyapó poros nadrágjára.

- Kár, kár, kár...

Nem is tudta nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a nagyapó vállára, és ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide nézzen, aki egy igazi szép bóbitás tyúkicát akar látni!

No, nem is kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a tisztaszoba ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a világról - kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk duruzsolással törleszkedett hozzá a vastag fehér bajuszához.

- Mi-a-ó, mi-a-ó!

- Az lenne jó, ha hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó, megszorítva a cicamicának a dagasztó lábacskáját.

Az lenne jó? Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül, aki eddig a kis kert mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.

- Me-e-e, me-e-e? - szalad oda a csengőjét rázogatva, s mivel Bodrival nem nagyon szeret barátkozni, ő meg a másik oldalán telepedett le nagyapónak. Odafeküdt a lábához, s már éppen valami szépet akart álmodni, mikor Bodri elvakkantotta magát:

- Hamma-ma mamamm, hamma-mamamamm!

Annyit tett ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert már zörög a kocsijuk.

De bizony mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt a kocsi. De már ki is szállt belőle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát, mint rózsabimbót az ág.

Nagyapó szólni se tudott az örömtől, látni se igen látott a szeme pillájára szivárgott könnytől. Annál vidámabban csapkodta össze a két kis kacsóját Margitka.

- Jaj, de ennivaló ez a nagyapó az állataival!

Ha Margitka olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó egyszerre olyan haragospiros lett, mint a legpirosabb mályvarózsa.

Még a főkötője bóbitája is úgy lengett, mint valami harci lobogó.

- Jaj, Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a sok csúf állatot! Takarodjatok a helyetekre, haszontalan népei!

Ahogy a tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint valami fiók ágyú. S erre a nagy csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai a helyükre.

Az ám, a helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a cicamicának az ól tetején, bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengős barinak a ház előtt a gyepen. De ki tehet róla, hogy nagyanyó két hétig oda volt, s azalatt nagyapó jobb helyet keresett az állatainak?!

- Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak úgy reszketett bele a föld.

No, be is ugrott erre cicamica a tisztaszobába, ott is a díványra, annak is a legsarkába! Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy szepegve, mert ennek a puha vánkosán szokott ő mostanában szundikálni. A csengős bari befeküdt a nagy asztal alá, a jó hűvösre, a bóbitás tyúkica pedig a muskátlis cserepek közé kvártélyozta be magát, a napsütéses jó melegre.

No, az semmit se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül hadakozott a poroló pálcikájával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott egyet-kettőt, már elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre megtalálták a helyüket, s nem maradt más a harctéren, csak szegény nagyapó. Neki meg esze ágában sem volt katonáskodni. Megesett rajta az embernek a szíve, ahogy nagyanyót békítgette:

- Nono, anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell nézni, hogy milyen kávét főzött a tiszteletedre!

Erre már csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne, aki egyszerre ölelte át a két öreget.

- Jaj, de áldott ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.

- Az ám, csakhogy azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé - vélte nagyanyó, de azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami furcsa csoszogást nem hall a konyhán.

Nagyapó ijedten fészkelődött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott ki a konyhára:

- Jár ott valaki?!

- Ke-le-pe, ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, kelep, kelep, kelep...

S még tán ma is kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe botjával.

- Uram teremtőm, csak nem a Jancsi gólya jár idebent!

De az volt biz az, a Jancsi gólya, mégpedig másodmagával. Egy boldogtalan békát fektetett a konyhapadkára, annak mondta olyan nagyon, hogy befele, be vele! Itt szokott ő két hét óta délebédelni a szép, tiszta konyhán, ide hurcolja be a kosztját, mert Jancsi gólya igen szerette a tisztaságot.

- Kifele, ki vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha az orrát éri Jancsi gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni. Szerencse, hogy a Jancsi nagyon szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta megmenteni, hanem a délebédet is.

Nagyanyó pedig fáradtan dőlt bele a nagy karosszékbe.

- Ó, Márton, Márton, soha többet nem bízom rád a házat!

- Nem-e? - csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd haza?

- Te viszed haza, Márton, te magad viszed haza!

Nagyapó nagyon, de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután, mikor nagyanyó meg Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a mészárszékbe, s hozott Jancsi gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.

- Ezt azért kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én hozhatom-vihetem a kis unokámat.

Zöld erdőben a tücsök - népdal

A Házasodik a tücsök c. népdal szövegváltozata:

Zöld erdőben a tücsök
Házasodni készül,
Ölelgeti a legyet,
Kéri feleségül.

Elvennélek te kis légy,
Ha kicsi nem volnál,
Hozzád mennék te tücsök,
Ha görbe nem volnál.

Pitteg-pattog a bolha,
Vőfély akar lenni,
Tetű sógor sótörő
Szakács akar lenni.

Farkas koma mészáros,
Tíz ökröt levágott,
Melléje még malacot
Húszat is kirántott.

Béka fújja trombitát,
Kis gólya a flótát,
Büdös bogár a bőgős,
Szúnyog meg a kontrás.

Házasodik a tücsök - népdal

Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri,
Csiszeg csoszog a tetű, násznagy akar lenni.
Oda ugrik a bolha, vőfély akar lenni,
Mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.

Gólya volt a szekundás, kis béka a flótás,
Dongó darázs a brúgós, pulyka volt a prímás.
Táncba ugrik a majom, megjárja a polkát,
Híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját.

Farkas volt a mészáros, hat ökröt levágott,
A mellé még malacot ötvenet megfojtott.
Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött,
Míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött!

Kacsó Sándor: Áprilisi zimankóban

Be kár, hogy a szél nem gólya,
Akkor leszállna a tóba,
Káka között lesne békát
S nem űzné e gonosz tréfát.

Be kár, hogy a hó nem fecske,
Eresz alatt csicseregne,
A fiának hozna férget
S nem didergőt vén legénynek.

Egy fecske még nem a tavasz,
És egyetlen gólya sem az,
De egy gólya meg egy fecske
Hírmondónak elég lenne.

Hírmondónak, hogy csak várjam
Meg még ezt a tavaszt bátran.
Lesz még virág egy-két kertben,
Mit nekem kell elültetnem.

Elfogyott a krumplileves - népdal

Elfogyott a krumplileves, kilyukadt a tál
A házunkra rászállott a jó gólya madár
Gólya, gólya, hosszú lábú gólya madár.

Öregapám hetven éves most házasodik
Összeveri a bokáját, úgy ugrándozik
Gólya, gólya, hosszú lábú gólya madár.

Édesapám fafaragó fia vagyok én
Ő készíti a bölcsőt, a belevalót én
Gólya, gólya, hosszú lábú gólya madár.

Édesapám kecskepásztor fia vagyok én
Ő kergeti a kecskéket, a lányokat én
Gólya, gólya, hosszú lábú gólya madár.

Ládonyi Emese: Ha én gólyamadár volnék

ha én gólyamadár volnék
túl a tengereken szállnék
ott imádkoznám hazámér
hazámban a szép rózsámér
ha én levelet írhatnék
arany pecsét alatt írnék
a szívemet belétenném
hozzád rózsám elküldeném

most akadtam egy csurgóra
a csurgóba egy leányra
kinek aludtéj a szája
színaranyból van a lába
mézből van a nyeldeklője
ezüstből a beszélője
szeme kökény foga gyémánt
az inge aranypaszománt

addig élek amíg élek
amíg bennem zeng a lélek
aj-ra-ra...
addig élek amíg élek
amíg bennem zeng a lélek
zeng a lélek zeng a szó
zeng a szerelem ajtó

Pósa Lajos: Anyám intése

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig,
Gólya madár kelepelget.

Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.

Rád nevet, mint hajdanában
A cseresznye, piros alma,
Gyermek leszel újra fiam,
S belefogsz egy régi dalba.

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig,
Gólya madár kelepelget.

Katonanóta

A nagy bécsi kaszárnyára rászállott egy gólya,
Vizet hozott a szájába regruták számára.
– Mosdjatok, regruták, mert porosak vagytok!
Azt csak a Jóisten tudja, mikor szabadultok.

– Gyere, pajtás, abfűrolni, fegyver lesz az első!
Hull a könnye a bundásnak, mint a záporeső.
– Ne sírj, bundás, ne sírj, kitelik az idő,
Nékem is volt, de már elmúlt a három esztendő.

Fiumei kikötőben megállt egy gőzhajó,
Közepébe, négy sarkába nemzetiszín zászló.
Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja;
Szegény, rongyos, magyar bakák jönnek szabadságra.

Baracs, Fejér m.

Riza Tevfík Bölükbasi: Ne kérdezd, Hodzsám!

(Szorma hodzsam!)

Jaj, ne kérdezz! Mert a válasz oly nehéz.
Minden titkot nem fedhetek fel, Hodzsám!
Nem dara a való kincse, mit a kéz
Dzsámi-udvar kövére szór szét, Hodzsám.
A túlvilág tudata nem szomorít,
Szolgálatra vagyok kijelölve itt.
Legelteted gazdád éhes juhait.
Búcsú-köntöst mint varratnék én, Hodzsám?
Ne mondd nékem, hogy van: mennybemenetel.
Ki nem angyal, hogyan is jut oda fel?
Ember vagyok, nem gólya, mely kelepel,
Nehéz testem nem repülhet fel, Hodzsám.
Ne ijesztgesd „túlvilággal” a népet,
Idejemúlt s úgy sem hisznek tenéked.
Én sem vagyok szerzetes, ki elébed
Énekelve koldulni járul, Hodzsám.
Haláltól – ki hamar hal meg – sosem fél.
Isten titkát jobban értem sok szentnél.
S ha a Végzet e percben jön, szám nem kér
Kegyelmet s nem szöknék előle, Hodzsám.
Ne a bort tiltsd! Nem művészet, hidd nekem!
Bor nélkül is megszédít a szerelem.
A barátság tüze hamvad szívemen.
Nem is tudok vizet inni már, Hodzsám!
S ne igérd, hogy tűz ér, gyehenna-beli,
Mert hogy lelkem sok-sok nagy bűn terheli.
S ne mondd, hogy a szent könyv ezzel van teli,
Ez az írás nem érdekel már, Hodzsám.
Filozófus Riza vagyok, hitetlen.
De a vallást atyámnak én hirdettem,
... Kötéltáncos – hány kötélen libegtem?
Szirat hídján mégsem kelek át, Hodzsám.

Jobbágy Károly fordítása

Forrás: Terebess Ázsia E-Tár

Takáts Gyula: Mint csillag ül

Pirosat rikoltott a szép kakas,
s a menny hálója széthasadt.
Rubin hangok közt hófehér havat
szitál a tündöklő magas.

December ez már... Vándorol az év...
Egy gólya áll a kertben árván,
fehér pólyával törött szárnyán,
s tenger vizéről álmodik szegény.

Csak néz... Elindul, s merev szárnya,
mint toll piros tintába mártva,
egy verset ír a tiszta hóba,
amíg beér az istállóba.

Megáll, és mintha napfény volna,
a jászolból rásüt a szalma,
s karácsony párás, szép tehén-szeme,
mint csillag ül december térdire.

Osváth Erzsébet: Rigófütty szól

Észrevette a bagoly,
Télapó már csomagol.
Még a kóbor szél is látta,
s szállt a hírrel hét határba.
Felzengett
a cinkeének:
Végre vége van a télnek!
Rigófütty szólt
erdőszerte:
Előbújhat mókus, medve!
Sürgönyözték
a fecskének:
Gyere, vár a régi fészek!
Telefonált
egy gólyapár:
holnap itthon kelepel már.
Vígan voltak
a virágok.
Rendeztek nagy vigasságot.

Gólyajárás - gyermekjáték

Játszhatja: 3 éves kortól 3-25 gyermek
Kellék: 8-10 műanyag kugli (építőkocka, labda vagy más hasonló tárgy)


A földre egy sorba helyezzünk fabábukat (kuglikat) vagy hasonló tárgyakat, amelyeken jól át lehet lépni és nem törnek el. Olyan távolságra tegyük őket, hogy közöttük egy lépéssel lehessen továbbhaladni.
Nagyon óvatosan lépkedjenek át sorba a gyermekek a kuglikon, arra vigyázva, hogy ne dőljenek el. Magas lábtartással, mint a gólya, kell haladni, oldalról kikerülni nem lehet (az túl könnyű feladat).
Egyenként megszámolhatjuk, melyik gyermek hány bábut döntött fel.

Forrás: Karlócainé Kelemen Marianne - Kisgyermekek játékos könyve, Medicina Könyvkiadó 1976

Farkas Antal: A vörös tavasz

(részlet)

Van, van erő. Mint sziklavértű földnek
Méhében ülő rettentő harag,
Minek kitörte országokat öl meg:
Veszteg erőnk úgy ül, úgy marad...
Tavasznak jötte, fecske érkezése,
Gólya látása mit sem ér nekünk:
Nincs ettől rengés, vérnek ébredése,
Még csak pusztulunk, de nem születünk!
Legyen a bilincs meg a gúzs szorosabb,
Nagyobb a kincs, mit a gaz elrabol,
Mérjen ránk a sors százszor annyi rosszat,
Legyen merészebb az úri lator:
Majd lészen ekkor földnek indulása,
Szakadó gúzs, omló rend legalább.
És vérbe ér a kósza fecske szárnya
És vérbe lép a vadász gólyaláb...

Forrás: Csicsada: Irodalom-birodalom

Fazekas Anna: Sándor, József, Benedek

Azt mondják a bölcs öregek:
Sándor, József és Benedek
zsákkal hoznak jó meleget.
Én meg tudom: ilyen zsákot
emberfia még nem látott.
Eme sosem látott zsákban
tavaszi langy napsugár van.
Ettől bomlik a rügyecske,
hazaindul gólya, fecske,
éled a rét, erdő, mező,
aranylik a déli verő.

Ámbár megeshetik néha:
nem ajándék, de csak tréfa,
mintha hozna meleget
Sándor, József, Benedek.
Nevük napján előfordul,
hogy a hó is megcsikordul
csizmás lábuk talpa alatt,
és az idő rideg marad.
Napsugár és meleg helyett
havat hoznak s jeges szelet.
Várhatjuk a kikeletet!

Szász Károly: Két rozmarin

(Székely rege)

részlet:

Kék havasok zöld aljába
Van egy falu, neve Páva.*
A magosban fenyüszálak,
Lenn szomorú füzek állnak.

Füzek megé, falu végén
Kis lak húzódott meg békén,
Gólyafészkes kémény alján
Lakik egy szép fiatal lyány.

Szegény udvar, marhája nincs,
Puszta akármerre tekints;
S szegény háznak szegény lyánya,
A legény sem jár utána.

Forrás, teljes szöveg: epa.hu

Szalai Borbála: Makk-emberke

Makkot szedtem tölgy alatt,
gyorsan telt a nagy kalap.
Tudtam én már előre,
mit csinálok belőle:

kutyát, macskát,
gólyát, darut,
zsiráfot is,
hosszú nyakút,

csacsit, lovat,
bocit, kecskét,
s a végén egy -
makk-emberkét...

Makkból lesz a hasa, feje,
gyufaszálból lába, keze...
Makk kalap lesz a kalapja,
hogy ne fázzon a kobakja...

Nagy Bandó András: Gólyafészek

Kelep, kelep, gólyanóta,
itt rak fészket, már mióta!
Füstös kémény tetejébe,
ahelyett, hogy belenézne.
Ó, ha tudná, mit láthatna,
hogyha épp nem fészket rakna!
Látna kormot feketéset,
csupa füst a fele fészek.
Látna ódon, régi kályhát,
komámasszony Rézi lányát.
Látna sógort, batyujával,
s csizmácskáit fakutyával.
Látna lábast, húslevessel,
betűtésztát Á-val, S-sel.
Látna asztalt két nagy tállal,
s fali tékát rézmozsárral.
Látna széket, padkát, sámlit,
s ellátna a fáskosárig.
Látna bújó kicsi Bencét,
és egy búbos, agg kemencét.
Látna tükröst két fiókkal,
s fajansztálat rézdiókkal.
Látna ágyat, díszes párnát,
s cérnákkal telt kiskosárkát.
Látna cicát gombolyaggal,
s Rézi copfját kék szalaggal.
Látna macskát egerészve:
erre jó a gólya fészke.

(A Szivárványhíd című kötetből)

Miért hisszük, hogy a gólya hozza a kisbabát?


„Mi az eredete annak a hiedelemnek, hogy a gólya és a gyermekáldás egymással összefüggnek?”

A fehér gólya (Ciconia ciconia) és a gyermekszületés sok nép kultúrájában összefonódott egymással, még olyan országokban is, ahol egyébként ritka a hosszú csőrű vándormadár. Az, hogy pontosan mikor és hol keletkezett a gólyamese, nem tökéletesen ismert, hátteréről azonban vannak ismereteink.

A gólya költöző madár, ősszel elhagyja Európát, és Afrikában telel. Március végén-április elején tér vissza, ezért más vándormadarakkal együtt a tavasz hírnökének is tekintik. Hazatérése nagyjából kilenc hónappal a nyári napforduló (június 21.) utánra esik, ez a pogány ünnep a termékenységet, házasságot élteti, sok gyermek fogant ezidőtájt. A gólya érkezése tehát sokszor egybeesett a kisbaba érkezésével, és a fejekben összekapcsolódott a két esemény.

Bár a gólyapárok nem telelnek együtt, előszeretettel térnek vissza régi fészkükhöz, és így a hímek és nőstények újra egy párt alkotnak. Ez a „látszólagos” házastársi hűség valamint az, hogy a gólyák még akkor is gondoskodnak fiókáikról, amikor azok már tudnak repülni, megerősítette a fejekben a gólya és az ember családi életének párhuzamba állítását.

Egy másik legenda szerint a még meg nem született gyermekek lelke vizes területek, tavak, lápok, mocsarak fölött lebeg. Mivel a gólyák gyakran repülnek ilyen helyekre, kialakult az a vélekedés, hogy visszatérve magukkal hoznak néhány születendő lelket.

A cikk szerzője: Bíró Zsuzsa
Forrás: National Geographic Magyarország

Bús a gólya

Bús a gólya: le van a víz csapolva.
Nincsen pénzem: elfizettem adóba.
A zsebemben csak egy pengő gucorog,
Bánatomban azon is bort hozatok.

Kocsmárosné, már én többet nem iszom.
Mert én kendnek igen sokkal tartozom.
A zsebemben csak egy pengő gucorog,
Sej, guco-guco-gucorog,
Bánatomban azon is bort hozatok.

Kisbajom (Somogy)

Mulatós zene

Gémes Trió: Gólya, gólya

Mentovics Éva: Kisüt a nap…

Kisüt a Nap, fogy a hó,
eltűnik a takaró.
Illatozik a virág,
zöldbe borul a világ.

Füstifecske csicsereg:
– Megjött már a kikelet!
Kelepel a gólya pár:
– Mehetünk a tóra már.

Madárvásár - gyermekjáték

Játszhatja: 5 éves kortól 6-25 gyermek

Két gyermek kivételével mindenki választ magának egy olyan madárnevet, amelyiknek a hangját utánozni tudja. Az egyik legyen gólya.
Ha sok a gyermek, akkor többen körbe állva kalitkát alkothatnak a madarak körül.

Vevő:
Jó napot kívánok, madaras bácsikám (nénikén)!

Madárárus:
Jó napot! Mi tetszik, aranyos fiacskám (leánykám)?

Vevő:
Madár kéne nekem, van-e szép fecskéje?
Mondja, mi az ára, s adja hamar ide!

Ha van fecske, akkor az csicsereg. Más madarat is mondhat, és akkor azok megszólalnak (a varjú károg, a rigó fütyül, a galamb búg, stb.).

Madárárus:
Van egy búgó gerlicém,
Szép tarka tengelicém,
Hosszú lábú gólyám,
Kelepel, de jól ám!

Vevő:
Mennyiért adja madarát?
A hosszú lábú gólyát (fütyülő rigóját)?

Madárárus:
Egy füttyért meg két ugrásért.

A vevő erre egyet fütyül, kettőt ugrik, miközben a gólya kelepelve kirepül. A vevő kergeti, ha megfogja, a madár lesz a vevő, ő pedig a madarak közé áll.
A gólya szerepére mindig más gyermek vállalkozzék.

Forrás: Karlócainé Kelemen Marianne - Kisgyermekek játékos könyve, 1976 Medicina Könyvkiadó

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

K. László Szilvia versei a hónapokról

MÁRCIUS

Március, a tavaszkislány, virágfüzér hajában,
itt-ott fáradt havon lépked, s fű sarjad a nyomában.
Madaraknak dalt vezényel, fát rügyezni tanítja,
visszatér most gólya, fecske, újra szól a pacsirta.

Mentovics Éva: Locsolóversek

Locsoló vers 11.

Villás farkú apró fecske
visszatért a fészkébe,
kelepelő gólyamadár
szállt a kémény szélére.

Tojást hoztak a nyulacskák
vasárnap a kertedbe.
Locsolásért kettőt kérek
belőlük a kezembe.

Miért hívják gólyának az elsőéveseket?

Egy igazi magyar hagyomány, bár a kezdőket máshol is hasonlítják állatokhoz: rókától a kiskacsáig
Miért hívják gólyának az elsőéveseket?

Szerző: Erdei Tamás

Részletek a cikkből:

"A felvételi időszakban sok fiatal játszik el a gondolattal, milyen lenne a következő tanévben már hallgatóként kezdeni az egyetemet. Ehhez azonban nem szabad elszállni, pedig az az újonc neve, hogy gólya. A zóna utánanézett, honnan ered a különös elnevezés."

"A gólyáról még a többségnek a hosszú lábú költöző madár jut az eszébe, miközben az utóbbi évtizedek átalakulásai nyomán tulajdonképpen a háttérbe szorult. A Magyarországon honos fehér gólyák száma jelentősen visszaesett, alig ötezer pár fészkel nálunk, miközben az egyetemekre és főiskolákra nagyságrenddel több diákot vesznek fel.

Márpedig az elsőéveseket, a leendő hallgatókat is gólyának nevezik, ráadásul nemcsak az utóbbi időben, hanem már a 18. században is használták ezt a kifejezést. Hogy pontosan miért, annak jártunk utána, de a feladat nem egyszerű, mert az etimológusok még igazán arra sem jöttek rá, hogy a madár gólyát miért nevezték el gólyának.

Ehhez képest logikusabb a diák gólya eredete: amolyan metafora, hogy a költözéskor visszatérő gólyák is többségében újszülöttek, és az érkezés után gondoskodniuk kell magukról, új fészket kell rakniuk. Ki a villanyoszlop vagy a kémény tetejére, ki a kollégiumi szobába vagy az albérletbe."

"A gólya mint az elsőéves szinonimája kifejezetten magyar sajátosság, és alighanem a legszebb kifejezés. Az angol (freshman – újonc) vagy az orosz (pervokursznyik – első évfolyamos) nem sokat babrált, hollandul zöldnek hívják az új diákot (groen), az olaszok listára veszik (matricola). De felbukkannak azért állatok is. Románul kiskacsának nevezik a friss hallgatót, így mulatságos lehet például a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen, amint szeptemberben kiskacsák és gólyák totyognak egyszerre az épületbe. A németeknél viszont róka (fuchs) az egyetemi gólya, így aztán a végére marad egy érdekes kérdés: ha egy német vagy egy magyar diák meghívja vacsorára a másikat, vajon milyen étkészletet tesz az asztalra?"

Forrás: ZÓNA

Hasonló cikk: Miért hívják gólyáknak az elsőéveseket? National Geographic Magyarország

Hervay Gizella: Gólya

kéményünkön gólyafészek
immár senkitől sem félek
hosszúlábú gólyamadár
de szépen jár de szépen száll!

Szabó Balázs: Ha madár volnék...

Bárcsak kicsi rigó volnék
Mindenkihez szépen szólnék,
Oh, ha lennék gólya madár
ki fél lábon is vígan megáll!

Bárcsak volnék kegyetlen sas
Nem kapna el ordas farkas
Lehetnék kis veréb akár,
ő félre nem lép, hisz csak ugrál!

Bárcsak volnék füles bagoly
Tapasztalt és nagyon komoly!
Avagy lennék harcos vadlúd
Ki ha muszáj, csípni is tud!

Szeretnék én madár lenni
Elrepülni, messze menni,
Elköltözni melegebbre
Nyugatabbra vagy délebbre...

Mindegy hova csak el innen
Hisz’ nekem már semmim sincsen
Felhők közé égbe szállni
Nem ezen a Földön járni!

De sajnos csak ember vagyok
Amíg élek az maradok...

Forrás: Poet.hu

Lászlóffy Aladár: Csudaóra

Madárvonulás

Milyen szelíd, szép a határ.
Gyülekezik a sok madár –
gondolatban megkérdezed:
mire készülődnek ezek?
– Miért mész el, fecskemadár?
Tiéd volt az egész határ!
– De a csípős őszi szelek
elsodorják a sok legyet.
– Miért mész el, gólyamadár?
Tiéd volt az egész határ!
– Ha a dér-dúr mindent befed,
békacombot honnan vegyek?
Ősszel kevesebb a madár,
attól csendesebb a határ,
ha a hűvösödő szelek
megsárgítják a levelet.

Gyermekvers

A gólyamadár

Gólyamadár, gólyamadár
Itt a tavasz, újra vár.
Gólyafészek, madárfészek,
Vajon ép-e még a gólyafészek?

Gólyamadár megérkezik,
A fészkét rendbe teszi.
Tojásait kikölti,
Fiókáit melengeti.

A kisgólyák hemperegnek,
Folyton-folyton kelepelnek
Csak győzze a gólyapár etetni!
Hadd lássuk majd felröppenni!

Farkas Dániel 4.a.

Szalai Borbála: Színek

Piros

Piros az alma,
piros a meggy.
Pettyes ruhámon
piros a petty.
Tűzpiros szirmot bont
a pipacs virága,
s katicabogárkán
piros a kabátka.
Szép piros csizmát hord
a gólyamadár is,
s vadrózsa nyakában
piros a kaláris.

Mándy Stefánia: Gólyabúcsúzó

Ó gyorsan tűnő nappalok,
ó hosszú őszi éjszakák -
hulló fészken magam vagyok,
köszöntsd az egek vándorát.

Elszállt a dal, az év, a nyár,
ki hozza vissza, vissza már!
Egy árva rózsa ring a fán -
elátkozott királylány.

Elfutott sírva a fürge patak,
füvecske búvik a kertek alatt,
fújnak a furcsa őszi szelek,
maholnap hosszú útra kelek.

Váci Mihály : Ősz

Az ég párába vont üveg,
mit befuttat a lehelet:
a sóhajoktól lesz ilyen
az ablak, mint e könnyű menny.
A szántásokról ól-meleg
párák csordája tévelyeg.
Erdőből, jön a csend puhán,
madárfüttyel a gomblyukán.

Nincs: - álmodja csak színeit
a természet - elmélkedik:
elképzeli a fák szelíd
roskadású intelmeit,
a térdig érő ragyogás
vizén a nyárfa-vonulást,
a fák csúcsán át körbevitt
sugárzás áramköreit,
a hervadás uránium
tömbjét ragyogni szomorún,
a síró szárnyú vadlibák -
útja-kivont hálózatát,
az ég ökörnyál-vezeték
könnyű hálózat-rendszerét,
benne a vágyak áramát,
mit a végtelen indukált.
Kihúztak ma hajnalra itt

A Balatonból valakit:
a boldogtalan éjszakát.
A parton siratja a nád ,
mosdatja fű, törli a fűz,
prédikálja a réti tűz.
A kémény féllábon mereng:
a gólya szárnya merre leng?
Fecskénk csicsergi Afrikát,
az ereszt meg a paprikák.
A Nap rozoga kis szekér,
vonja két háztáji tehén:
kiméli őket, oldalog
előttük a gazda - gyalog.
Szuszog a két tehénke, bőg:
- a dombra döcög a délelőtt.

Ion Pillat: Húsvét

Éjen átal a
borostyán kinyílott,
éj múltával a
kék ég fénye csillog.

Zeng a fecskenép
csiripelő hangja,
jőnek az ekék,
mint megannyi hangya.

Vattás csibe kelt
kotlónak alóla,
fészket remekelt
szomszédban a gólya.

A berekben a
szalonka lefészkel,
cigány jött meg a
kocsmába, zenész kell.

Ereszek mögül
sárkányok kiszállnak,
rucahad örül
sárga papucsának.

Réten a kutyák
futnak bohón, szökve,
gyors becskebukát
vet a szél s a szöcske.

Kék vize kiált
csöpp és nagy pataknak,
fehérre sikált
falvak ránk kacagnak.

Cigány hímporos
primulát kínál ránk.
Húsvétra piros
tojást adj és bárányt!

Fordította: Szemlér Ferenc

Menyhárt - Demjén: Várok rád



Dalszöveg: demjenferenc.hu

Nagy István Attila: A gólyakalifa

Lassan ereszkedik az éjszaka:
szemfedő némaság öleli a világot,
csak a nincs van, mint az egyetlen
valószínűsíthető végtelen.

Kilépnék önmagamból,
s bejárnám a múlt zöldellő tájait,
a Mátra mohos szikláit,
a repülőteret, ahonnan a vágyak
zuhanórepülésben haladnak
a kiválasztott a cél felé.

A gólyakalifa elfelejtette
a varázsigét, az egyetlent,
amely visszahozhatta volna
ebbe a szomorú világba.

Sorolta egymás után a regéket,
a gyermekkori történeteket,
a népdalokat, a sirató énekeket,
a szerelmi vallomások
kifogyhatatlan szózuhatagait,
a fájdalom megroskasztó kiáltásait,
a bátorság harsány hangjait.

De mindhiába! Eltűnt a szó
az éjszakában.
Azóta nincs több feltámadás.

Bajtai András: Valami van

van valami,
mit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt

BERTA gólya neve napján

Szerzője: feketetulipán (álnév)

Falu végén, kicsi házon
Két kémény áll, én jól látom,
Az egyiken gólyafészek,
Minden délben kelepelnek.
Hozzák sűrűn a sok hamit
Egész falu ki gyűl mindig.
El- elnézi, de serények!
Fiókákért mit nem tesznek.
Az egyik Berta, másik Berci;
(Ez az apa, de jó neki.
Szép pár! Mondják, s hüledeznek,
Még vasárnap sem pihennek!
Bezzeg nekünk, embereknek,
Találnak ki pihenőket
Szabad szombat, húshagyó kedd.
Munka nélkül egyre „könnyebb!”
Dehogy könnyebb, vágnak közbe,
Elmehetünk Nárittyenbe;
„Hová mondtad édes komám?
Nem keresünk már ezután,
Nem lesz miből ünnepelni,
Nem lesz, amit tutukálni!”
Nevetgélnek, tréfálkoznak,
S hát az egyik most észbe kap:
„Berta napja van ma, tudtad?”
Erre mindenki elhallgat,
Szépen csöndben elosonnak.
Berta gólya, mintha tudná
Mi a „titok” büszkén sétál,
Számolja a cserepeket.
Csinos csőre nem csipeget
Holmi, vacak zöld legyeket.,
Csak úgy, gáláns, elegánsan
Fordul vele, aztán bátran
Fel a magas kék egekbe,
Elvitorláz a mezőkre.
Kényesen lép hosszú lába
Hínár fogja mégse bánja
Sok a dolga; erre kérem
Névnapja van s pénze, sincsen.
Halpénz kéne. Kagyló buksza
Ott előtte azt bámulja.
Piros lábát meg, megmosná,
Kék sátéval tisztogatná.
Patakban jó, más nem telik
Odahaza fürdőkád sincs
Cipő sincsen, se strimflije
De ha volna is egyebe
Mondjuk egy szép retikülje
Virágszirmot abba gyűjtne
És, ha lenne segítsége
Békacombot sütögetne.
Leginkább egy nagykabátra
Vágyik csupán, noha tudja:
Annak most még nincs szezonja
Sebaj, majd, ha „anyagilag”
Talpra állnak s már indulnak
Megveszi majd - Berci férje…
Ekkor lapos, hegyes csőre
Rácsapott egy szöcskelányra:
„Csupáncsak egy nyeszlett sáska,
Mégis selymes -, zöld ruhája.”
****
Szitakötő éber szeme
Észrevette, s megsejtette
Mire gondolt: „Azt én szőttem,
Neked is kell? Megszőhetem.”
„Ó, ne mond? Te szitaszövő,
Ne ámíts el, úgyis késő!”
Úgy bekapta villámgyorsan,
Lecsúszott ám, de még vígan.
Így küldte le Berta nénje,
Nem várta meg, hogy megszője.
„Ott ágáljon!”- szólt egy egér,
Ki a fűben még szót sem kér.
Közbevág, mert neveletlen;
Mindenkivel tiszteletlen.
Bár szaladna, jobban tenné:
Vesztét ő is elkerülné.
Árva feje így hát koppant.
Kői márna majd meghibbant
Mikor látta, jön a veszély
Iszapba bújt, oly nagyon félt.
Ott sem bírta, fulladozott,
Víz tetejére ficánkolt;
Berta gólya sem tehet mást,
Hisz a patak nem fürdőkád (!),
Kihalászta szép ügyesen;
Ficánkolhat a csőrében.
Ezzel most már hazamehet.
Háza népe megéhezett.
*****
Arrébb Berci, szikár ura:
Felvigyáz a túlsó partra.
Nem halászik, nem tocsog ma,
Hisz nem ér rá, úgy hallotta:
Felesége, ha már Berta,
Neve napját kéne, tartsa!
Kéne, kéne, de nem teszi;
Ínyencséggel meg se lepi.
Ilyen asszonyt, még ki látott?
Durcáskodik, lazsál némán,
Elkenődik gyávaságán.
Bárcsak volna nyár eleje,
Innen bizony elszelelne.
:
Fél lábon áll, elmélkedik.
Családi gondok emésztik.
Délre ezt már kicsit unja,
Másik lábát elékapja.
Megcserélte, aztán semmi.
Lehet tovább elmélkedni.
Megy le a nap – vérvörösen,
De még ott áll csökönyösen.
Kivárja, míg szürkülődik,
Aztán lassan felcihelődik.
Hazaállít nagy éhesen;
A bögyében semmi nincsen.
„Hol a zsákmány? – kérdi Berta.
Fedőt nyomva a fazékra.
„Nem volt kedvem…” – szabadkozik.
Nem röstelli, nem bánkódik:
Bármi bántja, ez éhezik.
„Ennél ugye? Kell a potya.
Nem gondolsz a családodra!
Egész nap etetem őket.
Este pedig - eztán téged?”
******
Berci papa zavarba jön,
Elsuhan a rétre rögtön.
Tíz perc múlva vissza siet.
Csőrében két kígyó szenved.
Berta most már nyájasabb lesz.
Vágódeszkát is elé tesz.
Míg a kígyót darabolja:
Neve napját megsiratja.
De csak némán, hogy a béke
Helyreálljon idejébe.
S fejét dugva szárnya alá,
Mit álmodik? Azt ki tudná?
*****
Kicsit később hangokat hall;
Vak sötétben patkány kapar.
Jön a bagoly, Uhu szomszéd,
Nyakon csípi, s metszi fejét.
Rutinosan megy a „műtét”.
Darabolja, mint egy kadét.
„Héj, apjuk, héj! Vedd már észre:
Hogy a szomszéd már elkezdte!”
- Dohog Berta, de Berci szól:
- „Korán van még, mért nem alszol?
- Mit képzelsz te, hótig morcos?
- Tán sötétben látok, mint ő?
- Adott nekem a teremtő
- lámpás szemet.
- S ugyanakkor, gólya legyek,
Netán bagoly? Ől a méreg
Neved napján is szenvedjek?
*******
Ilyen rosszak az emberek,
Névnapokról cseverésznek.
Jobban tennék, hallgatnának
Elvadítják a gólyákat
********

Forrás: Egypercesek

Kardos Győző: Honvágy - A gólya

A gólya

Ha tavasz jön, megérkezem.
Illatát is belélegzem.
Ha előjön a meleg nyár,
Reám kék ég, hét határ vár.
S ha megjön a rozsdás ősz újra,
S a szél a leveleket mind lefújja,
Holdas éjjel útra kelek,
Itthon hidegek a telek.
Télen lent lakom messze délen,
De tavasszal újra visszajövök,
Ez az én hazám,
Itt vagyok otthon,
Ide kötnek a rögök.

(2005)

Gólyakalifa - gyermekszínház

Wilhelm Hauff Gólyakalifa című meséjét Hamburgban, a "Lämmersieth" kéttannyelvű általános iskola 3a osztálya adta elő 2007-ben.



Képek az előadásról:



Az iskola honlapja: Schule Lämmersieth

Konrád György: Elutazás és hazatérés

(részlet az író önéletrajzi regényéből)

Ez talán a harmadik születésnapom. Szombat volt, elkápráztattak a ház mögötti zsidótemplom sárga faláról bevetülő erős fények. A kertben már rügyezett a dió- és a meggyfa. A nappali szobában csend volt körülöttem, de sustorgások hallatszottak az ebédlőszobából. Szép, hogy mindenki pusmog az ebédlőben, de még ne nyíljon az ajtó, hogy még ne kelljen olyan nyilvánvalóan örülni. Ha az ajándékokat megkapom, illenék játszani a játékokkal, de meddig üljek azon a hintalovon?

Az az újság, hogy a zsidó templom tetőperemén a frigytábla mellett álló bástyaoszlopon a gólyák már elhelyezkedtek. A tél nem boncolta szét a fészküket, az egyik bástya a családi otthon, a másik a férj dolgozószobája, ott szokott estefelé, miután vadászzsákmányokkal ellátta a családot, felhúzott fél lábbal magányosan elmélkedni, a csőrét is önmagára szegezve.

Aforizma

Vajon mit szólna hozzá a gólya, ha megmondanák neki, hogy nem ő hozza a gyermekeket.

(Cholnoky Viktor: Aforizmák)

Riport

Dr. Szarka Lajos
Addig élünk, amíg mozgunk

A beszélgetés
dr. Hoffman Ilonával, Hévíz első reumatológusnőjével készült. (Hetek - IX. évf. 51. szám, 2005)

(részlet)

A tavat én nagyon szerettem. Sokkal kisebb volt, mint most, nádas karéj szegélyezte, amit később kivágtak. A vízben sokkal több lótusz nyílott, mivel kevesebb vendég fürdőzött, s zavartalanabbul tudtak növekedni. Apró, pici halak úszkáltak a tóban, s ha az ember kitette a kezét és mozgatta, rájöttek a tenyerére. Aztán kis levelibékákat is lehetett látni, télen pedig a vadkacsák ide jöttek a Balatonról. Nagyon nagy madárélet zajlott a tavon, mivel a Balaton befagyott, s a meleg vízhez húzódtak a madarak. Sok gólya töltötte itt a szezont, a Schulhofék épülete (a Zander-intézet) mellett álló öreg fákon alakult ki a gólyák fő telepe. Egyszer az egyik gólya megsérült a szárnyára, nem tudott repülni, s egész télen etették. Itt maradt, meggyógyult, s a következő évben elrepült a többiekkel.

Forrás: EPA

Kertész István: Korán jöttek a gólyák

(részlet)

Mikor kiindultak a koporsós szekérrel, a vénasszony, hogy ki ne szaladjanak, a csibék előtt becsapta az ajtót. A menyecske meg kitörő sírással hűtötte belseje lázát és émelygő érzésében sírva ment a szekér után. Tudattalan érezte gyomra kavargását, szájának keserű ízét. Mintha be lett volna rúgva, savanyú uborkát áhított. Nem tudta miért.

Kint a mezőknél a halvány sárga füzek közt, egy villámütött, odvas, fekete fán a határt kémlelte a beláthatatlan zöldellő mezőkön túl, a békák brekegését hallgatva felhúzott beggyel, nem is gőgösen, inkább fáradt melankóliával fészke fölött álldogált egy gólya. Mikor ezt látta, a kendőjébe bújtatta arcát, újra kibuggyantak a könnyei. Azt érezte, hogy a kendő süti az arcát, forró volt és könnyeibe beázottan hirtelen elkapta az arcát.

Valamelyik baktató gazda is megszólalt beszélgetőn a menetben. Nem igen szánták se a halottat se a családját. Szégyen az ilyesmi, dehát majdcsak eltakarítják.

- Nézze már.

- Ejnye csakugyan.

- Korán jöttek idén a gólyák... Már március utóján.

Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám

Forrás: EPA


Gólya-szimbólum

Pál József - Újvári Edit: Szimbólumtár
Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából

(részlet)

gólya:
A tavasszal Európába érkező költöző madár a hosszú élet szimbóluma. A mondák szerint rendkívül sokáig él. A néphit szerint ismeri az élet forrását, onnan hozza a gyermekeket, ill. a lelküket. A teremtés vizeihez kapcsolódik; a gyerekeket a halászó gólya találja meg a Földanya méhéhez tartozó teremtő vizekben (→víz). A születés és az újjászületés jelképe, mivel vándormadár, s visszatérte egybeesik a természet újjászületésével. A tavasz jövetelére, az új életre utal (→évszakok). Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, a merengés, a szemlélődés jelképe lett. • Japánban a hosszú élet, a boldog, megelégedett öregkor, a fiúi kegyesség, a remeteség, a magány jelképe, a kínai daru-szimbolikához hasonlóan (→daru). • Egyiptomban a gyermekek szüleik iránti szeretetét fejezte ki. Klasszikus ókori írók és középkori bestiáriumok említik, hogy a gólya eteti szüleit, amikor azok már nem tudnak magukról gondoskodni. A görögöknél az élet hordozója, a tápláló, →Héra/Juno attribútuma. Rómában szintén a fiúi kegyesség és odaadás kifejezője. • A kereszténységben az óvatosság, az éberség, a jámborság, a kegyesség, a szüzesség és a tisztaság madara. Az Angyali üdvözlethez kapcsolódik, mert ahogy a gólya a tavasz, a születés hírnöke, úgy jelezte az →angyal Krisztus jövetelét Szűz Máriának (→Angyali üdvözlet). A sassal, az íbisszel és a gémmel együtt a csúszómászók, a kígyók pusztítója, s mint ilyen, szoláris madár. A Gonosz ellenfele, következésképp Krisztus szimbóluma. Az angyalok és a kelta túlvilági hírnökök gólyaszárnyakat viselnek. • Az emblematikus hagyomány szerint a fáklyákat tartó fehér gólya a házasság jelképe. • Arany János A rab gólya c. versében a rabsággal járó kiszolgáltatottság, boldogtalanság képe. W. B. Yeats Lazurkő c. művében a hagyományos jelentést eleveníti föl: „hosszú élet jelképeként / gólya száll a fejük felett.” →madár, →víz [P. I.]

Forrás: Balassi Kiadó