Sima István: A gólyapapa és családja

Tavaszt hozó szellő hátán
Siklik felénk, kitárt szárnyán,
Érkezése – mesés látvány!


Rendezgeti régi fészkét,
Így telik el egy, vagy két hét,
S várja párja érkezését.

Meg is jön az nemsokára,
S együtt szállnak ki a nádba
Finom béka lakomára.

Majd a tojó el – elmarad,
A fészekben munka akad.
Tojásőrzés a feladat.

Megy az idő, nap jön napra,
Harminckét éj vált hajnalra,
S megmozdul a fészekalja.

Fehér, pihés kisfiókák
Böködik szüleik tollát,
S azok csak az ételt hordják.

Elhozzák a mezők népét.
Tücskök, szöcskék, s bogárfélék
Oltják a kisgólyák éhét.

Majd, ahogy a kölykök nőnek,
S a világról érdeklődnek,
Repülni tanítják őket.

A nyár végére, már maguktól
Szállnak messze otthonuktól,
És nem félnek már a nagy úttól.

Együtt indul Afrikába,
A gólyapapa és családja,
Csak fészkük lesz télen árva.

Forrás: https://versekhangok.5mp.eu/web.php?a=versekhangok&o=3EZLaVc2QG

Sima István: Breki és a Gólya

 Hol sekély a víz, és ritkás a nád,

Él arra egy békacsalád.
E család egyik tagja Breki,
A tó népe már jól ismeri
Béka bácsi, béka néni
Adták ezt a nevet néki,
Ha így szólítod őt – megérti,
Hisz mindenki így becézi
Breki okos, gyorsan tanul
És nem marad sosem alul,
Ha társaival versenyeznek,
Ki ugrik a vízbe messzebb?
Ha megszólal öblös hangja
Elámul az, aki hallja,
Amit brekeg elhallatszik
Egészen a túlsó partig
Megtanult ő már vadászni
Türelmesen ülni, várni,
És figyelni rezdületlenül,
Míg zsákmánya fölé repül
Akkor, zsupsz! – egy nagyot ugrik,
Bekapja a szúnyog úrfit,
S eltűnnek a víz alatt,
Hol szétrebbennek a halak.
Ha jóllakott, pihenni tér.
E célra jó egy kő, vagy levél,
Min naphosszat elheverhet,
Élvezve a békés csendet
De zsongás támad most a nádban,
Egy gólya vadászgat magában.
Hosszú lábán lassan lépdel,
Keres, kutat a csőrével
Széttúrja az iszapot,
S vizsgálgatja, mi van ott?
Sikló, béka, vagy pióca,
Mindegy mi, csak éhét oltsa!
Ekkor megpillantja Brekit,
Ki vidáman sütkérezik
S bár Ő a napfényt élvezi,
A veszélyt mégis észleli.
Csobban a víz, s hamarjában
Elmerül a békanyálban
Gólya úr most hoppon marad,
De holnap újra felkel a Nap,
A természet ősi rendje,
Az vész oda, aki gyenge.
Ám az, ki eszes, s az, ki ügyes,
Aki éber és szemfüles,
Ki nem adja fel a harcot,
Ő megélhet még sok kalandot... Forrás: https://www.facebook.com/istvan.sima.5/posts/3487788451271985

Kun Magdolna: Útra készen

 Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár,

útra kerekedik minden gólyapár,

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,

miközben piros csőrükre könnyek hullanak.


Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.


Tudom egyszer én is messze költözöm,

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,

de majd magammal viszem azt az emlékképet,

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.

Forrás: https://allekcsendje.blogspot.com/2018/08/kun-magdolnautra-keszen.html

A gólyák mindig visszatérnek

Író: Fekete István
Rendező:  Puszt Tibor

http://filmunio.eu/filmker1.php?lang=hu&id=30


Simon István: Gólyafióka

Nyárvég határtalan ege –
lesi félszemmel fia-gólya.
Repülni, szállni kellene,
de gyáva még: nem tehet róla.

A fészek (mint kalapon a
száraz bokréta) a kéményen
nem lehet mindig otthona,
dér hull rá ősszel s a hó télen.

Egy elnyíló rózsabokor
oldaláról lesem a félszeg
fiókát s a szívem dobol,
ver indulót: no, légy merészebb.

Ugrik drótszál lábaival,
csakhogy szárnyai nehezek még.
S kevés mersze is elinal
annak, ki elvéti a kezdést.

Aztán ki tudja, lesz-e majd
repülni újra bátorsága,
míg rászabadítja a bajt
az ősz csillanó, hűvös bárdja.

Nézem csak, s nem tudom, mi húz
engem is szállni, szállni mindig
ezen az árva, kozmikus
téren, vágyódva már a sírig.

El, el – súgja valami – el,
ereszd ki merészen a szárnyad,
nem pótolhatod semmivel,
ha elkésted útját a nyárnak.

A messzeség ura leszel,
vagy dér lesz szemfödőd a földön...
El, el – sikoltja egyre – el,
véremben az az ősi ösztön.

Mert, aki egyszer lemarad,
az idő halálba tiporja.
Rajta, lássam, bonts szárnyakat,
körözz egyet, gólyafióka.

                                                    1955.

Forrás: http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/1369-simon-istvan-golyafioka

Kovács Sándor: Hazatalál


Hova repülsz vándormadár?
Hirdeted, hogy elmúlt a nyár?
Jó volt, szép volt de már vége,
Emlékezzünk csak a szépre.
Emlékezz a szép napokra,
A tavaszi illatokra,
Szántóföld illatot áraszt,
Árva madár társat választ.
Egyfolytában kelepeltél,
Hirdetted, hogy megérkeztél.
Haza jöttél, itt a hazád,
Gólyafészek a kis tanyád.
Tavasz volt és sütött a Nap
A felhőtlen kék ég alatt.
Pattant a rügy, zöldült a táj,
Boldogan élt a gólyapár.
Tavasz után elmúlt a nyár,
Búcsúzott a gólyamadár.
Itt maradt a gólyafészek,
Megmaradtak az emlékek.
Messze jár, mert vándormadár,
De majd egyszer hazatalál.
Jön még tavasz, lesz ébredés
És visszhangos kelepelés.

Tetszik
Hozzászólás
Megosztás

Ludvig Durjan: E gy gólya szállt az udvarotokba

Egy gólya szállt az udvarotokba, 
s nyomában por kerekedett. 
A kutyátok kicsi, dundi kölyke
 felvinnyogott a gyönyörtől. . .
 Először esett, hogy gólya szállt az udvarotokba. 
Csudamód megörültél. . .! 
A gólya, lépdelni kezdett rangos-kecsesen. 
Galambjaid rebbent raja szökött föl, 
s dévaj kedvvel nyilallt kertek magasán. 
A gólyához mentél ezután. . .
 Az kitárta szárnyát, ám föl mégse repült. 
Ívbe kecsesült, havas nyakát simogattad,
 s mint fehér hóra szilaj eső, 
zúdult a madár szárnyára hajad.
 És ekkor - a másik gólya szállt le udvarotokban. 
Két gólya volt már, együtt lépegető. . . 
Te nézted őket, 
s mélyen sajnáltad magányos magadat. 

Lothár László fordítása

Forrás: http://epa.oszk.hu/03200/03286/00006/pdf/EPA03286_palocfold_1988_6_063.pdf