Gergely Csaba: Gólya

Hozzánk tartozott, a családhoz. Valamennyi generációja, valamennyi generációhoz. Emlékeim szerint fészkük mindig is ott volt az istálló déli végében, egy nagy diófa szomszédságában. Nagyapám sem emlékezett, hogy mikor foglalták el a tető azon felét, de az előtt állt ott vagy száz évig, egy másik istálló, azon is volt fészek.
De nem csak azt a felét, hanem az egész tetőgerinc az övék volt. Dombon levő istállónk tetejéről be lehetett látni az egész falut, a Felvégtől a Selymek-en át le az Alvégig, hátul a Zsellér-t, szemben pedig a temetőt. Szemmel tarthatták a falut. Ha idegen gólya jelent meg hangos kelepeléssel figyelmeztették a jövevényt, hogy nincs keresnivalója ezen a vidéken, merthogy itt minden tető, oszlop és ingovány az ők tulajdonuk és minden béka, kígyó, szöcske és rágcsáló az ők étlapjukat képezi. De nem csak gólyatársaikkal bántak így, akár egy kóborló eb is riadalmat keltett bennük, amit ugyancsak hangos csőrcsattogtatással jeleztek. Emlékszem egyszer, tíz éves lehettem, nagy zsivaj verte fel a délutáni csendet. Amikor kíváncsiságunk kizavart minket a hűs szobából, nem láttunk semmi érdekest és már-már fordultunk volna vissza megérdemelt sziesztánk folytatására, őkegyelme és párja újra rákezdett még nagyobb vehemenciával, de akkor belekezdett, sorban, mindhárom templom harangja is, a harangozók félreverve, tűzet jelezve. És sajnos igazuk volt a gólyáknak, megérezték. Nem tudom mi igaz abból, ha rosszul bánsz a gólyákkal, zavarod, megdobálod őket, tűzet visznek a házadra, de a mi gólyáinknak nem lett volna rá okuk.
Családunkkal annyira összefonódott a gólyapopuláció, hogy becenév vagy gúnynévként is használták a „gólyás” jelzőt. De mi ezt nem bántuk.
-Kinek az unokája vagy gyermekem?- kérdezték tőlem az öregek, mikor hazafele menet az óvodából, megállítottak.
-A Gólyás Pistáé! –feleltem büszkén. Sokan csak így ismerték nagyapámat. Többen is voltak
a faluban Gergelyek, többet is Istvánnak neveztek, de hogy megtudják különböztetni egymástól, ragadványnevüket használták a falusiak. Volt ott vörös hajú, szeplős Gergely, hát ők voltak a Róka Gergelyek, volt ott Tyúkos Gergely , volt Gólyás, meg kitudja még milyen….
Így 25-30 év távlatában, ha visszatérek a faluba, a még élő öregek szokásukhoz híven meg-megállítanak és azt kérdezik, kifia-borja, én meg ugyanazt felelem most is, de nem biztos, hogy még emlékszenek…
Ott éltek felettünk, ott éltünk alattuk.
Összefonódtak a sorsok, a fiatalok kirepültek, mi is.
Vissza-visszatértek, vissza-visszatértünk mi is.
Együtt keltünk velük és együtt hajtottuk álomra fejünk.
Tudtunk egymás kínjáról-bajáról, együtt lélegeztünk.
Nagyapám koratavasszal mindig az eget kémlelte és fülelt.
-Mikor jönnek? Már itt kellene legyenek. Hosszú lesz a tél….-aggódott.
De megérkeztek, nem számított a hó, fagy. Körberepülték párszor fészküket, aztán házunkat is megtisztelték egy körrel, tudomásul vették, hogy meg van mindenki, mert olyankor volt nagy sietség.
-Megjöttek a gólyák!- szaladtunk be az újsággal nagyanyámhoz és nagyapámhoz, ők meg csapot-papot hagytak és siettek ki fogadni őket. A gólyák meg elfoglalták helyüket a tetőn, percekig kelepelve és üdvözölve a szomszédokat is akiket ugyancsak nem hagyott hidegen érkezésük.
Aztán következő napon, mint minden más jóravaló madárnál, következett a fészek tatarozása.
Náluk ez nagy gondot nem jelentett, gallyat találtak eleget, ha nem akkor loptak a mi fölaprított rőzsénkből amit nagyapám a sütőkemence hevítésére vágott, fészekbélés gyanánt ott volt a sok toll amit a tyúkok, kacsák, libák hullattak el.
Fészektatarozás után aztán a tojásrakás következett, amit nagyapám is, a későbbiekben a kolozsvári természet-tudományi egyetem néhány munkatársa is figyelemmel kísért, miután védetté nyilvánították a fajt.
Nemegyszer esett meg, hogy a visszatérő tél a tojót a tojásokon érte, ilyenkor különösebb figyelmet kellett szentelniük, arra, hogy a tojások ki ne hűljenek. Nagyszüleim gyakorlottak
voltak megfigyelés terén mert szinte napra tudták, mikor kell várni a kisgólyákat. Ezek után tanúi lehettünk az élet szép és csúnya dolgainak, láttuk azt ahogy a gólyaszülők életképtelen vagy gyenge utódokat kidobják a fészekből vagy azt, hogy a papa megérkezését mekkora örömmel fogadják, főleg mikor begyéből felöklendezve a réten elcsípett békát, siklót tálalta. De megesett az is, hogy a túlbuzgó fiatal gólya, kiesett a fészekből, ezek általában rosszul végezték, csak sérülés nélkül volt esélyük egy kis nagyapai segítséggel visszakerülni a helyükre. A nyarak csapadékmennyiségétől függött az életük, átlagban három fiókát tudtak
felnevelni gond nélkül. Szárnypróbálgatásaik közben sokszor az udvaron landoltak, nagy ellenszenvet gerjesztve Kakas uraságnál, ki féltékenységében heveseket kurjantott és szárnyai csapkodásával próbálta értésére adni gólya-úrfinak, hogy idegen területre tévedt. Ezt ő tudomásul sem véve sétált egyet az udvaron, majd miután kutyánk sem díjazta ezt a sétát, csaholásával elijesztette a fiatal gólyát. Az vergődve, esetlenül felrepült az istálló tetejére, majd a tető gerincén szárnycsapkodással és csúszkálással végigmasírozott a fészekig.
Egyik évben aztán, elérkezett az ideje, hogy újjáépítsék az istállót. Megkapták rá az öregek az
engedélyt állam bácsitól. Régi volt az épület, a hátsó fala már rég kidőlt, cölöpök tartották, mert nehéz volt a fészek. Lebontásával meg kellett várni amíg elköltöznek a madarak. Kora ősszel nekilátott a család szakértőkből álló brigádja, a szomszédok segítségével, lerombolták a fészket, a benne levő trágyából jutott a kertekbe, hogy majd nagyapám vezényletével egy ugyanolyan épületet építsenek, tetejében egy erős fémkeretes, kezdetleges, de gólyafészeknek látszó tákolmánnyal.
Következő tavasszal volt is riadalom a gólyák részéről, mintha valami nem volna rendben.
Ezek szerint a „buta” madár emlékezett, hogy nem olyannak találta, mint ahogy otthagyta.
Újra birtokba vették, a tetőt, és fészket építettek, megmutatták nagyapámnak „milyen egy fészek”.
A naptárat utánuk lehetett igazítani, annyira pontosak voltak. Pontosan Szent István napján vonultak el, de ezt megelőzően voltak gyülekezők, ahol más vidék gólyái is megjelentek, felfordulást előidézve, sokszor még csetepatét is. Hogy össze ne verekedjenek, besegítettünk
mi is mindenféle kiabálással és zajkeltéssel ami a mi gólyáinkat nem zavarta, a többit viszont igen.
Az augusztus 20-i nap, különleges nap, mindenki számára. A búcsú napja volt ez minden évben, akkoriban. Akkor mindig feszültek voltak és állandóan, fejüket oldalra biccentve, az eget kémlelték. Általában dél körül aztán megjelent egy nagy sereg gólya, egész magasan, alig észrevehetően. A mi madaraink ekkor, búcsúzóul, hangos csőrcsattogtatásba kezdtek, perceken keresztül, ahogy szokták, hosszú nyakukat hátrahatják a hátukra, magas hangon kelepelve, majd előrehajtva már mélyebb és lassúbb kelepelést hallatnak, variálva ezt szárnysuhogtatással. Végül aztán szárnyra kelve egy pár búcsúkört tettek lakhelyük és házunk felett és dugóhúzó mintájára felemelkedtek a többi közé akik addig ott köröztek, majd
délkelet felé elvonultak.
Nem adatott meg minden gólyának ez a felemelő érzés. Egyik télen, úgy karácsony tájékán, mikor meglátogattam nagyszüleimet, az udvaron arra lettem figyelmes, hogy a tyúkok közt egy gólya lépked, hosszú narancsvörös lábain. Kérdésemre nagyapám azt válaszolta, hogy megsérült nem sokkal az indulásuk előtt, így nem tudott elmenni, valószínű nem lesz már egészséges, reméli kibírja a telet. Azt már nem tudom, hogy kibírta-e, de azt láttam hogy akaratereje volt mert nem válogatott, evett a tyúkok ennivalójából, a disznók moslékából, de falatot követelt Bubi kutyánk menüjéből is.
2001-ben aztán elköltöztek végleg. Egy hónappal utánuk elment nagyapám is. Azóta nincs gólya a faluban. Talán nincs már eleség? Pedig láp, ingovány van a környéken. Vagy ártottak nekik valahol ott délen? Azóta nincsenek „Gólyás”-ok sem a faluban. Ha megyek és megkérdezik, kinek az unokája vagyok, mit mondjak? Még azért is, azt mondom a Gólyás Pistáé! Én vagyok Gólyás Csabi !!!

Forrás: Facebook - Gólyalesők fóruma