Baum: Oz, a nagy varázsló

Részlet:

8. A halált hozó pipacsföld

Kicsiny társaságunk másnap pihenten, reménykedve ébredt, és Dorka királyian bereggelizett - szilvát, őszibarackot szedett a folyóparti fákról. A gyümölcsfák mögött ott sötétlett a rengeteg erdő, amelyen sok viszontagság után végül is szerencsésen átjutottak; előttük azonban már kies, szép táj terült el a verőfényben, s szinte hívogatta őket a Smaragdvárosba. A szép tájtól persze egyelőre még elválasztotta őket a folyam; de a tutaj már majdnem elkészült, a Bádog Favágó még egy-két fát kidöntött, a törzseket facsapokkal összeeresztette, és máris indulhattak. Dorka a tutaj közepén foglalt helyet, Totót ölében fogta. Mikor a Gyáva Oroszlán fölment rá, a tutaj veszedelmesen megbillent súlya alatt, de a Madárijesztő meg a Bádog Favágó gyorsan a másik végére állt, hogy kiegyenlítse; kezükben hosszú rudat fogtak, hogy azzal csáklyázzák át a tutajt a folyón.

Eleinte minden jól ment, de mikor kiértek a folyó közepére, a sebes áramlás egyre messzebb-messzebb sodorta őket lefelé, egyre távolabb kerültek a sárga téglás úttól, és a meder olyan mély lett, hogy a csáklya már nem érte a folyó fenekét.

- Baj van - mondta a Bádog Favágó. - Ha nem tudunk kikötni, az áramlás elvisz a gonosz Nyugati Boszorkány földjére, és akkor a Boszorkány megigéz és szolgáivá tesz bennünket.

- És akkor nem kapok eszet - mondta a Madárijesztő.

- Én pedig nem leszek bátor - toldotta meg a Gyáva Oroszlán.

- Nekem meg sose lesz szívem! - így a Bádog Favágó.

- És én nem jutok haza Kansasba! - sopánkodott Dorka.

- Akárhogyan is, de el kell jutnunk a Smaragdvárosba - jelentette ki a Madárijesztő, és olyan erősen döfte be a csáklyáját, hogy a vége beleragadt a folyómeder iszapjába, és mielőtt a Madárijesztő kihúzhatta vagy elengedhette volna, elsodródott alóla a tutaj, és ő ott maradt a folyó kellős közepén, a csáklya végébe kapaszkodva.

- Jó utat! - kiáltott társai után, akik igen-igen sajnálták elhagyni a Madárijesztőt; a Bádog Favágónak a könnye is eleredt, de szerencsére eszébe jutott, hogy megrozsdálhat, és így gyorsan beletörölte könnyeit Dorka kötényébe.

Szegény Madárijesztőnk persze kínos helyzetbe került.

- Most nagyobb pácban vagyok, mint amikor Dorkával találkoztam - morfondírozott. - Akkor búzaföld közepén álltam egy karóra felszúrva, és ott legalább tessék-lássék ijesztgethettem a madarakat; de ugyan mi haszna egy Madárijesztőnek rúdra húzva egy folyó kellős közepén? Nagyon félek, hogy így sose lesz eszem.

A tutajt egyre továbbragadta az ár, és a Madárijesztő egyre távolabb került társaitól. Ekkor megszólalt az Oroszlán:

- Valamit mégis meg kellene próbálnunk, hogy megmeneküljünk. Azt hiszem, talán ki tudnék úszni a partra, és magam után húzhatnám a tutajt, ha jó erősen megkapaszkodtok a farkamban.

Az Oroszlán tehát a folyóba vetette magát, és a Bádog Favágó erősen megragadta a farka bojtját; az Oroszlán minden erejét megfeszítve megindult a part felé. Hatalmas állat létére is fáradságos munkát kellett végeznie, de lassan-lassan sikerült a tutajt kivontatnia az áramlásból, és akkor Dorka megragadta a Bádog Favágó csáklyáját, és ő is segített partra vinni a tutajt.

Alaposan elfáradtak, mire nagy nehezen partot értek, és kiléptek az üde zöld gyepre; azzal is tisztában voltak, hogy a folyó bizony jó darabon elsodorta őket a Smaragdvárosba vezető sárga téglás úttól.

Az Oroszlán a fűbe heveredett, hogy megszárítsa bundáját a napsütésben, a Bádog Favágó pedig megkérdezte:

- Most mitévők legyünk?

- Akárhogy is, de vissza kell jutnunk az útra - válaszolta Dorka.

- A legjobb lesz, ha a parton megyünk fölfelé, amíg oda nem jutunk - vélekedett az Oroszlán.

Így hát mikor kipihenték magukat, Dorka fogta a kosarát, és megindultak a füves parton felfelé, vissza a sárga téglás útig, ahonnét elsodorta őket a folyó. Útjuk gyönyörű szép tájon át vezetett, virágok és gyümölcsfák között bandukoltak a vidám napsütésben, és ha nem sajnálták volna annyira a szegény Madárijesztőt, igazán jó kedvük lehetett volna.

Megszaporázták lépteiket, Dorka csak egyszer állt meg, hogy egy különösen szép virágot leszedjen. Kisvártatva a Bádog Favágó felkiáltott:

- Oda nézzetek!

Valamennyien a folyó felé néztek, és megpillantották a Madárijesztőt: ott kuksolt csáklyájába kapaszkodva a folyó kellős közepén, és igen bánatosan festett.

- Mit tehetnénk érte? Hogyan menthetnénk meg őt? - kérdezte Dorka.

Az Oroszlán és a Favágó csak a fejüket rázták: nem jutott eszükbe semmiféle mentő ötlet. Leültek a folyó partján, és búsan tekingettek a Madárijesztő felé. Egyszer csak arra repült egy Gólya, s mikor meglátta őket, leszállt a víz legszélére.

- Kik vagytok és hová igyekeztek? - tudakolta.

- Dorka vagyok - felelte a leányka -, és ezek itt a barátaim, a Bádog Favágó meg a Gyáva Oroszlán; a Smaragdvárosba tartunk.

- Ez az út nem oda vezet - mondta a Gólya, és hosszú nyakát tekergetve fürkészte a furcsa társaságot.

- Tudom - mondta Dorka. - De elvesztettük a Madárijesztőt, és azon tanakodunk, hogyan szerezzük vissza.

- Hol van? - kérdezte a Gólya.

- Amott ni, a folyó közepén - mutatta a kislány.

- Ha nem volna olyan nagy és nehéz, kihoznám - mondta a Gólya.

- Csöppet sem nehéz - kiáltott fel Dorka élénken. - Szalmával van kitömve! Ha visszahozod, örökké hálásak leszünk neked.

- Megpróbálom - ígérte a Gólya. - De ha mégis túl nehéz, és nem bírom el, akkor kénytelen leszek a vízbe ejteni.

Azzal a levegőbe emelkedett, és a folyó felett odaszállt, ahol a Madárijesztő kuksolt a rúd végén fennakadva. A Gólya megragadta erős csőrével, és a levegőn át kivitte a partra, ahol Dorka várta az Oroszlánnál, a Bádog Favágóval meg Totóval együtt.

Mikor a Madárijesztő ismét visszakerült barátai közé, úgy megörült, hogy sorra megölelgette őket, még Totót meg az Oroszlánt is; és mikor elindultak, harsány "ihajja-csuhajjá"-val kísérte minden lépését, olyan túláradóan boldog volt.

- Már attól féltem, örökre ott maradok a vízben - magyarázta. - De ez az aranyos Gólya megmentett. Ha valaha is szert teszek egy kis észre, megkeresem, és én is teszek neki valami szívességet viszonzásul.

- Sose fáradj - szólt le a Gólya, aki ott repült felettük. - Mindig szívesen segítek azon, aki bajba került. De most mennem kell, várnak a fiókáim otthon a fészekben. Remélem, megtaláljátok a Smaragdvárost, és Oz segít majd rajtatok.

- Köszönjük szépen - mondta Dorka, a kedves Gólya pedig a magasba emelkedett, és csakhamar eltűnt szemük elől.

Barátaink mentek, mendegéltek tovább a parton, hallgatták a tarka tollú madarak énekét, és gyönyörködtek a virágokban. Olyan sűrűn álltak, hogy valóságos szőnyeget alkottak a földön. Óriási sárga, fehér, kék, lila virágok váltakoztak hatalmas piros pipacsokkal, amelyeknek élénk, ragyogó színétől Dorkának szinte káprázott a szeme.

- Ugye, milyen szépek? - lelkendezett a kislány, ahogy beszívta a virágok édes illatát.

- Alighanem - hagyta rá a Madárijesztő. - Ha lesz agyvelőm, valószínűleg jobban fogom élvezni.

- Ha volna szívem, szeretném őket! - fűzte tovább a szót a Bádog Favágó.

- Mindig szerettem a virágot - jegyezte meg az Oroszlán. - Olyan törékeny és gyámoltalan. De az erdőben nincsenek olyan szép színes virágok, mint ezek itten.

Ahogy haladtak, egyre több és több lett a nagy piros pipacs és egyre kevesebb a másféle fajta virág; csakhamar óriási pipacsföld közepébe kerültek. Mármost köztudomású dolog, hogy ahol nagyon sok pipacs van együtt, a szaguk olyan erős, hogy aki beleheli, elalszik, és ha az alvót nem viszik ki gyorsan a virágok közül, soha többé nem ébred föl. Dorka azonban nem tudta ezt, nem is tudott kikászolódni a pipi-piros virágok közül, mert a pipacsföldnek nem volt se vége, se hossza; szemhéja így egyre jobban elnehezült, és a végén úgy érezte, muszáj leülnie, hogy pihenjen, aludjék.

De a Bádog Favágó nem engedte.

- Sietnünk kell, hogy sötétedés előtt visszajussunk a sárga téglával kövezett útra - biztatta Dorkát, és a Madárijesztő is megerősítette ezt. Így hát mentek, mendegéltek még egy darabig, de a végén Dorka már nem állt a lábán. Szeme akaratlanul lehunyódott, a leányka elfelejtette, hol van, és elvágódott a pipacsok között, mély álomba merült.

- Mit tegyünk? - kérdezte a Bádog Favágó.

- Ha itt hagyjuk, meghal - mondta az Oroszlán. - A pipacs szaga megöl bennünket, élőlényeket. Jómagam is alig bírom nyitva tartani a szemem, és a kutya máris alszik.

Totó csakugyan lefeküdt kis úrnője mellé. A Madárijesztőt meg a Bádog Favágót azonban nem bántotta a szag, mert nem voltak húsból és vérből.

- Rohanj, ahogy csak tudsz - biztatta a Madárijesztő az Oroszlánt. - A leánykát kivisszük, de ha te is elalszol, nem bírunk el, mert igen nehéz vagy.

Az Oroszlán összeszedte maradék erejét, és nekiiramodott, amilyen gyorsan csak tudott. Egykettőre eltűnt szem elől.

- Gyere, csináljunk széket a kezünkből, és vigyük - mondta a Madárijesztő. Fölvették Totót, és Dorka ölébe tették, aztán összefogózva széket formáltak, aminek a kezük volt az ülőkéje, karjuk volt a karja, és azon vitték az alvó leánykát a virágokon át.

Mentek, mentek, mendegéltek, de úgy tetszett, a halált hozó nagy virágszőnyeg sohasem ér véget. Követték a folyó kanyarulatát, és egyszer csak rábukkantak cimborájukra, az Oroszlánra. Még ez a hatalmas állat sem bírta el a pipacsok szagát, feladta a küzdelmet, és elterült alva, nem messze a pipacsföld szélétől, ahol már selymes zöld rét terült elébük.

- Nem segíthetünk rajta - állapította meg búsan a Bádog Favágó. - Olyan nehéz, hogy nem tudjuk fölemelni. Itt kell hagynunk, hogy örök álmát aludja; talán arról fog álmodni, hogy végre megjött a bátorsága.

- Sajnálom szegényt - mondta a Madárijesztő. - Gyáva létére is jó cimbora volt. De hiába, menjünk tovább.

Kivitték az alvó kislányt egy kies helyre a folyó mentén, jó messze a pipacsföldtől, hogy ne kelljen tovább belehelnie a virágok halált hozó, mérges illatát, gyengéden lefektették a puha fűbe, és vártak, amíg a friss szellő fölébreszti.

Andersen: A szél meséje Valdemar Daa-ról és lányairól

Amikor a szél elsuhan a rét fölött, lágyan fodrozódik a fű, mint a hegyipatak vize; ha vetés fölött iramodik el, gömbölyű, nagy hullámokat vet a gabona, mint a mély vizű tó - ez a szél tánca. Táncolni is szépen tud, hát még mesélni! Minden szava muzsika, s másképpen zeng az ágak citeráján, másképpen az ablak résén, a fal hasadékán. Fönn a magasban fütyülve terelgeti a felhőnyájat, az ajtó előtt hangosan tutul, mint a kürtőjébe fújó toronyőr. Kísérteties hangon süvít be a kéményen, leszalad a kandallóba; nyomában sisteregve lángra kapnak a fahasábok, s megvilágítják a homályba boruló szobát, ahol olyan jólesik ülni a melegben és hallgatni egy régi mesét. De most meséljen a szél! Többet látott, mint mi valamennyien egész életünkben! Hallgasd csak, mindig így kezdi a mesét:

- Hu-u-u! Tovább, tovább!

- A széles Belt partján áll egy régi udvarház - kezd a történetbe a szél -, vastag, vörös falai messzire ellátszanak. Én ismerek ott minden követ; már akkor ismertem, amikor még Stig várának kövei voltak, s a hegyormon büszkélkedtek. Azt a régi várat lerontották, de a köveiből más helyen új falakat emeltek, a Borreby-kastély falait. Ez a kastély még ma is áll.

Jól ismertem hajdani lakóit, a nemes urakat és asszonyságokat; ismertem utódaiknak számos nemzedékét, de most csak egy családról mesélek: Valdemar Daa-ról és lányairól.

Magasan hordta a fejét Daa úr, mert királyi család ivadéka volt, meg azért is, mert nemcsak szarvast űzni, kupát hajtogatni tudott: máshoz is értett, hogy mihez, azt majd megtudjátok rendre.

Egyenes derekú felesége méltóságosan járt-kelt arannyal szőtt brokát ruhájában a fényes kastély termeiben. Díszes kárpitok, faragott mívű drága bútorok pompáztak a kastélyban; ezüst- meg aranyedények csillogtak mindenütt - az asszony hozta őket a házhoz -, a pincékben német sör gyöngyözött, az istállókban hollószőrű nemes paripák dobogtak. Bőség és gazdagság uralkodott a Borreby-kastélyban és környékén, amíg uralkodott.

Gyermekeik is voltak, három szépséges hajadon: Ida, Johanna meg Anna - emlékszem még a nevükre is. Gazdag család volt, előkelő család; születésük óta pompa vette őket körül. Hu-u-u! Tovább, tovább! - tört ki a szélből a szilaj indulat, de aztán megcsöndesedve tovább mesélt.

- Bizony, itt nem úgy volt, mint sok más udvarházban, ahol az úrnő a szolgálóival együtt pörgette a rokkát a mívesszobában; Valdemar Daa felesége inkább a lantot pengette, s énekelt is hozzá, külországi dalokat is, nemcsak hazaiakat. Zajlott az élet, szakadatlan vendégeskedésből állott; tódultak a vendégek a kastélyba a környékről és messze földről; el nem hallgatott soha a muzsika meg a pohárcsengés - még én se tudtam túlharsogni. A kevélység meg a könnyelműség együtt ütött tanyát a Borreby-kastélyban, s azt hitte a kastély népe, így tart ez örök időkig.

- Egy májusi este - folytatta a szél - hajókat láttam zátonyra futni Yütland nyugati partja előtt. Fölnyargaltam az erdős partra, s lihegve, zihálva vágtattam át a széles Belten.

A Borreby-birtok közelében tértem pihenőre, abban a gyönyörű, sötétzöld tölgyerdőben.

Éppen a tavasz ünnepét tartották azon a napon: az egész környékről odagyűltek a legények, rőzsét szedtek a tölgyesben, száraz ágakat tördeltek, és máglyát raktak belőle. Aztán összefogózkodtak a lányok, legények, és körültáncolták a lobogó tüzet.

- Csöndesen feküdtem - folytatta a mesét a szél -, de véletlenül meglegyintettem egy ágat; a legderekabb legény ágát, s annak a lángja csapott legmagasabbra. Ő lett hát a májuskirály, s ő választott először májusi báránykát magának a lányok seregéből, ahogy ez szokás azon a vidéken. Nagy volt a vigasság, szép volt ez a tavaszi ünnep; a Borreby-birtokon talán sohasem vigadtak olyan igazán.

Aranyos cifrájú, hatlovas hintón, eljött a nép közé a kastély úrnője is a három lányával; szép volt a három hajadon, három gyönge virágszál: rózsa, liliom meg fehér jácint.

Az anyjuk egyenes szárú, büszke tulipán volt, nem fogadta a nép köszöntését, pedig a lányok, legények félbehagyták a táncot, s mélyen meghajolva járultak elébe. Alighanem vasból volt a büszke tulipán szára.

Igen, láttam a három szépséges virágot, a rózsát, a liliomot meg a fehér jácintot! Eltűnődtem akkor: kinek a májusi báránykái lesznek, ki lesz az ő májuskirályuk? Aligha adják alább nemes lovagnál; talán még hercegi kérőjük is akad! Hu-u-u! Tovább, tovább!

Szaporán lépkedett a hat ló, s a tűz körül szaporán járták a májusi táncot. Tavaszünnepet ült ezen a napon minden falu, minden város.

Éjjel, amikor fölkerekedtem. - folytatta a szél -, benéztem egy pillanatra a kastélyba, s holtan találtam Valdemar Daa asszonyát. Este lefeküdt, és nem kelt föl többé.

Az ura fölébe hajolt, és komoran nézte; talán arra gondolt, hogy az igazi nemes fa csak hajlik, de nem törik, s egy könnyet se ejtett. A három lány hangos jajszóval siratta anyját; a kastély szolganépe sóhajtozott, s szemét törölgette. Daané elment, s mentem én is tovább, tovább! Hu-u-u!

Nagy utat bejártam, s visszatértem; elcsavarogtam, s megint visszatértem a Belt partjára, a sűrű tölgyerdő közepébe. Sok madár fészkelt ott: halászsas, vadgalamb, erdei holló, fekete gólya. Éppen akkor zsendült a tavasz, némelyik madár még a fészkén ült, a másik már kiköltötte a fiókáit. Nagy volt a riadalom az erdőben: egész nap fejszecsattogás verte föl az erdő csendjét, s a magasban rémülten köröztek a madarak. Valdemar Daa vágatta ki az erdejét, halálra ítélte, mert pompás hajót akart építtetni: háromfedélzetű hadihajót, s magának a királynak akarta eladni. Ezért vágták az erdőt, madarak tanyáját, hajósok iránymutatóját. Felriasztott gébicsek röpdöstek a pusztuló erdő fölött, hajlékukat vesztett halászsasok; ott kerengett, vijjogott, sírt félelmében és haragjában az erdő valamennyi madara. Én értettem, mit mondanak, mert tudom a nyelvüket. A mező bokrain fészkelő varjak, csókák ricsajozva csúfolták őket: "Ki a fészekből! Ki a fészekből!"

A kidöntött fák között; a favágók csapatában, ott állt Valdemar Daa a három lányával, és nevették a madarak riadalmát. Csak a legkisebbik lánynak, Annának esett meg a szíve azon a fekete gólyacsaládon, amely alól egy korhadt fát akartak épp kidönteni. A fészekből pelyhes fiókák dugták ki rémülten a csőrüket, olyan szánni való volt a gyámoltalanságuk! Anna szívéből megsajnálta őket, és kérte, hogy kegyelmezzenek meg ennek az egy fának. Meg is tették, hiszen akadt még elég fa az erdőben.

Kivágták hát az erdőt, felfűrészelték a rönköket, s építeni kezdték a háromfedélzetű hadihajót. A hajóács, aki a munkát vezette, egyszerű sorból való ember volt, de nemes viselkedésű; szeméből, homlokáról csak úgy sugárzott az ész; Valdemar Daa szívesen elbeszélgetett vele, s a legnagyobbik lánya, Ida is; aki akkor töltötte be tizenötödik esztendejét. A hajóács hajót épített Valdemar Daa-nak, magának pedig csak egy légvárat építhetett, s álmaiban Idát vitte asszonynak ebbe a légvárba. Megtehette volna ezt a valóságban is, ha azt a várat kőből építi, sáncokkal veszi körül, és erdőt meg birtokot szerez melléje. De hát hiába volt nemes lelkű és eszes, nem volt a világon semmije, s ugyan mit keresne egy szürke veréb a fényes tollú madarak között? Hu-u-u! Tovább, tovább! Én is továbbrepültem, ő is továbbrepült, mert ott nem maradhatott. A szegény kis Ida pedig elhallgattatta a szívét, mert egyebet nem tehetett.

A kastély istállóiban hollószőrű lovak dobogtak; érdemes volt megnézni, s meg is nézték őket: a tengernagyát küldte el a király, hogy megnézze az új hadihajót, s kösse meg a vásárt, ha tetszik neki. De a tengernagy csak a nemes paripákat bámulta - folytatta a szél -, én láttam jól, mert utánuk futottam az istállóba, és aranypálcikákat, szalmaszálakat szórtam az útjukra. Valdemar Daa aranyat kért a hajóért, a tengernagy meg a paripákat áhította, dicsérte is őket nagyon, de nem értették meg a szándékát. Így hát a hajót se vette meg a tengernagy, a hajó ottmaradt a parton, deszkákkal beborítva, mint egy szárazon tátogó hal.

Szomorú látvány volt. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!

Elközelgett a tél, hó borította be a mezőket, s én nagy jégtáblákat sodortam a széles Belten; hollók, varjak keringtek nagy csapatokban, koromnál feketébbek; leszálltak az elhagyott, néma hajóra, s rekedt károgással siratták az elzuhant tölgyeket; a szétdúlt fészkeket és sok földönfutó lakóját, az öreg és fiatal madarakat, akiket az az idomtalan, gőgös alkotmány tett hajléktalanná. Ez a néma hajó, amely nem száll vízre soha.

Hóörvényt kavartam a hólepte hajó körül. Üvöltöttem torkom szakadtából, elmondtam mindent, amit a szélnek el kell mondania; ha esze van a hajónak, okulhat belőle. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!

Repült tovább az idő is, elröpült a tél, a nyár, ahogy én röpülök; elolvadt a hó, szétpergett az almavirág szirma, lefoszlottak a lombok. Hu-u-u! Tovább, tovább! Ti is, emberek! Tovább, tovább!

Szállt az idő, de a lányok még fiatalok voltak; Ida, a szép rózsa; olyan volt most is, mint amikor a hajóács rajta felejtette a szemét. Sokszor elkaptam selymes, barna haját, amikor tűnődve meg-megállt az almafák alatt; szirmokat szitáltam kibomlott hajára, de észre se vette, nézte a kert sötét bokrai között pirosló napot, aranyló égboltot.

Johanna, a húga, a pompás liliom, olyan sudár, egyenes derekú, tündöklő lány volt, mint az anyja lehetett valamikor. Szeretett elidőzni a kastély képcsarnokában, sorra nézegette az ősök képeit: az asszonyok selyemszoknyát, bársonyderekat viseltek a képeken, fonatos hajukat gyöngyös főkötő fogta össze - de szépek voltak! A férfiak talpig páncélban álltak, vagy mókusprémmel szegett, drága köntösben pompáztak; szép mívű kard fényeskedett az oldalukon. Hol függ majd egyszer Johanna képe, s milyen lesz a férfi, aki eljön érte? Igen, ezen tűnődött, suttogott is róla néha - hallottam, amikor végigszaladtam a hosszú folyosón és besüvítettem a terembe.

Anna, a fehér jácint, még csak tizennégy esztendős volt akkoriban; szótlan, tűnődő teremtés, nagy kék szeme csupa titok, de szája körül gyermekes mosoly; azt nem tudtam lefújni róla, igaz, nem is akartam.

Sokszor találkoztam vele a mezei ösvényeken: füveket gyűjtött apjának, aki italokat és bűvös cseppeket főzött belőlük. Valdemar Daa lázas munkában volt éjjel-nappal, de hogy miben fárad, nem árulta el. A természet erőin némán uralkodjék az ember - azt tartotta -, csak így találhatja meg a titkok titkát: az aranycsinálás fortélyát.

Ezért füstölt télen-nyáron a kastély kéménye, ezért lobogott a kandallóban a tűz - én láttam! Tovább, tovább! - ezt zúgtam a kéményben. - Füstté válik a munkád, salakká meg hamuvá! Hu-u-u! Megégeted magad, meglásd! Tovább! Tovább! És Valdemar Daa ment tovább, tovább a maga útján.

Üresek az istállók - hová lettek a hollószőrű paripák? Üresek a szekrények, a ládák - ki vitte el a kincset érő arany-, ezüstedényeket? Hát a teheneket ki vezette el a legelőkről? S hová lett a birtok? Elolvadt, minden elolvadt az aranycsináló tégelyben, de a tégely alján nem maradt egy csepp arany sem.

Üres a csűr, a kamra, üres a pince, a padlás. Szélnek eredtek a cselédek, beköltöztek az egerek. Itt megrepedt egy ablaküveg, ott betörött - nemcsak az ajtón volt bejárásom -, folytatta a szél. Más házban jó ebédet jelzett a kémény füstje, de itt olyat főztek, ami az utolsó falatot is fölemésztette.

Úgy zengtem-zúgtam a kastély kapujában, mint az őrök kürtje - de őr már rég nem állt Borreby-kastély előtt. Megforgattam a szélkakast a tornyon, úgy recsegett, mintha a toronyőr horkolt volna odafönn, pedig ott sem őrködött már senki. Csak patkányok meg egerek futkostak a padláson - nekik terített asztalt a szegénység. Mert az vert tanyát a kastélyban, a szegénység, az ürítette ki a szobákat, a szekrényeket, a kamrákat; még az ajtókat is kifordította a sarkukból - jöhettem-mehettem kedvemre. Ki-be jártam, mindent láttam, és mindent tudok - mondta a szél.

Valdemar Daa szakállát, haját füst meg hamu szürkítette, álmatlan éjszakák sárgították, fonnyasztották az arcát; s a szemébe kiült a sóvárgás, a kapzsi vágy az arany, az áhított arany után.

Füstöt meg hamut fújtam az arcába, szakállába, ahogy ott görnyedt napestig az edényei fölött.

De hiába görnyedt: nem az arany gyűlt, csak az adósság. Én ki-be sétáltam a törött ablakokon, a rokkant ajtókon, besüvöltöttem a három Daa-hajadon hálókamrájába, ahol egy-két elrongyolódott, fakó ruha hevert - azokat hordták mindig, mert újra nem telt. Ott zúgtam-süvítettem az ágyuk mellett - a bölcsőjük fölött bizony másféle dalt énekeltek! Nyomorúságos koldusélet lett a hajdani úri módból. A muzsika is rég elhallgatott a kastélyban, nem énekelt ott más, csak én. Havat szitáltam rájuk, mert azt hallottam, az melegít. Mert tűzre való fájuk sem volt, az erdejüket rég kivágták, honnan szereztek volna? Csikorgó hideg tél volt; a folyosókon futkostam, meg a toronybástyákon, hogy fölmelegedjem. Farkasordító hideg volt a kastélyban is, a nemes hajadonok ágyban feküdtek egész nap, hogy meg ne vegye őket az isten hidege. Az apjuk is ott kuporgott prémes takarója alatt. Nem volt mit enni, nem volt mit a tűzre vetni - ez lett az úri módból! Hu-u-u! Tovább, tovább! De Valdemar Daanak fogytán volt az ereje.

A tél után tavasz jön, borúra derű, de hát nehéz kivárni, nagyon nehéz. Valdemar Daa mégsem adta föl a reményt: még egy kevés türelem, és meglesz az arany! Húsvétra meglesz, bizonyosan meglesz!

Láttam, amint egyszer megállt egy pók hálója mellett és azt mormolta: "Türelemre, kitartásra adsz példát nekem, fürge kis takács! Ha a hálód elszakad, nekilátsz, és újra megszövöd, ha megint elszakad, megint elölről kezded, nem adod fel soha. Így van ez jól, s a jutalmad nem is marad el!"

Húsvét reggelre virradt, zengtek-bongtak a harangok, ragyogott a nap. Valdemar Daa egész éjszaka virrasztott, lázasan kevert, főzött, forralt, párolt valamit kis kamrájában. Hallottam: akkorát sóhajtott, mint egy kárhozott lélek; aztán imádkozott. A lámpa utolsókat pislogott, de észre se vette; én megélesztettem a szénparazsat, s annak a világa vetődött sápadt arcára; szeme mélyen belesüppedt üregébe, de egyszerre tágra meredt, arca is színesedni kezdett, mintha csodát látott volna.

A tégelyben, az aranycsináló tégelyben csillog valami! Izzó, tiszta és nehéz. Remegő kézzel emelte a magasba, s remegett az ajka, amikor fölkiáltott "Arany! Arany!" Úgy elszédült, hogy egy iramodással föllökhettem volna, de csak az izzó szénparázsra fújtam egy nagyot, és utána osontam a lányai hálókamrájába. Csupa hamu volt a ruhája, a szakálla borzas, az is szürke a hamutól. A küszöbön kihúzta magát, s fölemelte a drága kincset őrző tégelyt. "Megvan! Megvan az arany!" - kiáltotta, s a magasba lendítette a napfényben tündöklő kristálytégelyt. De megremegett a keze, s a tégely kiesett belőle, ezer darabra törött a padlón. Elpattant hát a remény utolsó szappanbuboréka is! Hu-u-u! Tovább, tovább! Rohantam tovább az aranycsináló szerencsétlen házából.

Vége felé járt az esztendő, amikor újra odavetődtem. Rövidültek a napok, s a vidékre a köd terítette csatakos lebernyegét, amelyről hideg csöppek hulltak a pirosodó bogyókra, csupasz ágakra. Friss jókedvvel érkeztem, kiszellőztettem a tájat, lesöpörtem az eget, s letördeltem a csúnya száraz ágakat; nem nagy munka, de ezt is el kell végezni.

Nagytakarítás volt Valdemar Daa kastélyában is, csakhogy egészen másfajta. Akkoriban állított be a kastélyba Valdemar Daa régi ellensége, s adóslevelet mutatott, amely szerint övé a kastély, a birtok, s annak minden jószága. Én haragosan vertem az ablaküvegeket, vagdaltam a rozoga ajtókat, besüvítettem a réseken: Hu-u-u! El akartam venni az új földesúr kedvét a kastélytól.

Ida és Anna keservesen zokogott; Johanna sápadtan, de büszkén állt, és az ujjába harapott, hogy elfojtsa szíve fájdalmát.

Az új úr kegyes volt Daahoz és lányaihoz: fölajánlotta nekik, hogy életük végéig a kastélyban maradhatnak, de ők nem fogadták el, meg se köszönték. Én odakinn leskelődtem és láttam: a koldusbotra jutott gazda büszkén fölszegte a fejét, s szótlanul végigmérte ellenségét. Nekirontottam az udvar vén hársfáinak, hogy még a legvastagabb ágak is recsegtek belé. Úgy meredeztek a hársak a kastély előtt, mint megannyi seprű, amely csak arra vár, hogy söpörjenek vele. Söpörtek is nemsokára, amint az új gazda beköltözött.

Nehéz nap volt az, kemény idő, de Valdemar Daa is kemény ember volt, s nem hajtott fejet senki előtt.

Azonkívül, amit a testükön hordtak, nem maradt semmijük, csak egy aranycsináló tégely, amibe Daa úr összegyűjtötte a padlón szerteömlött folyékony aranyat, a titkok titkát, amely mindent ígért, de nem adott meg semmit. Valdemar Daa csak ezt rejtette a zsebébe, aztán fogta a botját; a hajdan gazdag úr gyalog indult útnak három lányával a Borreby-kastélyból. Én ott kerengtem körülötte, hűtöttem égő arcát, ősz szakállát, haját simogattam, s búcsúéneket fújtam neki: "Hu-u-u! Tovább, tovább!"

Ida meg Anna ott lépdeltek apjuk mellett; Johanna megfordult a kapuban, de hiába, ha a szerencse nem fordult meg! Johanna a Stig várának vörös köveiből emelt kastélyt nézte, s talán a testvéreire gondolt: talán egy vers néhány sora járt az eszében

Kézen fogja nővére a húgát,
nekivág az irdatlan világnak...

Lehet, hogy erre a versre gondolt. Ott bandukolt a három nemes hajadon apjával az országúton. Nem a közepén, ahol azelőtt hintó röpítette őket, hanem a szélén, ahol a koldusok baktatnak. Egy síkság felé igyekeztek, abba a vályogházikóba, amelyet néhány garasért kibéreltek. Puszta fal és üres kamra várta ott őket. A fejük fölött egész úton varjak meg csókák röpködtek, és csúfondáros hangon rikoltották: "Ki a fészekből! Ki a fészekből!" - Ezt kiáltozták a Borreby-birtok tölgyerdejében is, amikor döntötték a fákat, madarak tanyáját.

Jól értette a szavukat Daa úr meg a három lánya, mert a fülükbe fújtam a madárrikoltozást; bánom már, mert nem volt érdemes meghallgatni őket. Beköltöztek hát a nyomorúságos kis vályogházba, s én otthagytam őket; elvágtattam mocsarak, síkságok, lecsupált bokrok, erdők fölött, nagy vizeken át, idegen tájakra. Hu-u-u! Tovább, tovább! Esztendőkig csavarogtam szerte a világban.

Mi lett a sorsa Valdemar Daanak és három szépséges lányának? Tovább mesél a szél:

- Annát láttam utoljára, Annát, a fehér jácintot. Öreg volt már és görnyedt hátú, hiszen ötven esztendő futott el azóta. Ő élt a legtovább, ő volt, aki mindent tudott.

Viborg városa mellett, kinn a pusztán, szép új udvarházat építtetett egy lelkész; vörös kövekből emelték a falát, vígan füstöltek a kéményei. A lelkész felesége meg lányai kinn ültek az erkélyen, s a kerti fák közül kinéztek a messzi pusztára. Ugyan mit láttak ott? Egy félig romba dőlt viskót, s egy gólyafészket a tetején. Moha és zuzmó zöldellt a tetőn; bár a tető nevet nemigen érdemelte meg, mert inkább a gólyafészek födte és védte a házat. De a tető azért nem szakadt be, mert a gólya igazgatta, foltozgatta, gondját viselte.

Látványnak bizony érdekes volt az a viskó, de hajléknak nyomorúságos - folytatta a szél. - Csak azért nem rontották le, mert gólya fészkelt rajta, különben valóságos madárijesztője volt a pusztának. A lelkészcsalád nem akarta elűzni a gólyát, ezért állhatott békében a vályogviskó, s a szegény öreg lánynak továbbra is hajlékot adott. Bizony, ezt a gólyának köszönhette; talán jutalmazni akarta a madár, amiért valamikor régen, a Borreby-tölgyesben fekete testvéreinek életét mentette meg Anna, amikor még fehér jácint volt a büszke nemesúr virágoskertjében.

A szegény öreg Anna el-eltűnődött a múlton.

- Ó, ó! - sóhajtozott napestig. Különös, az emberek éppen úgy sóhajtoznak, mint a szél, amikor a nádas között szalad. - Ó, Valdemar Daa, szegény apám! Nem kísért harangszó utolsó utadra; iskolásgyerekek se énekeltek halottaséneket, amikor Borreby egykori urát eltemették! Eltemették, s csak úgy szakadt vége a nyomorúságának. Ida egy jobbágyhoz ment feleségül, szegény apánkat ez búsította a legjobban: lányának ura nyomorult szolga, akit deresre húzhat a gazdája, ha úgy tetszik neki. Ugye, jobb a föld alatt pihenni, apám? Ugye, jobb odalenn, szegény Ida? Ó, ó! Az én szenvedéseimnek még nem szakad vége! Válts meg istenem!

Így fohászkodott Anna a berogyott viskóban, amelynek csak a gólya kedvéért kegyelmeztek.

Johannát, a legbátrabbik hajadont, én vettem pártfogásomba - mesélt tovább a szél. - Furcsa dolgot vett a fejébe: férfiruhát varratott, és elszegődött hajósinasnak; szűkszavú volt és komor, de nagyon serény a munkában. Hanem árbocra mászni nem tudott, ezért én lesodortam a fedélzetről, még mielőtt észrevették volna, hogy lány. Ezzel megmentettem a szégyentől.

Sok-sok esztendő futott el; egy húsvét reggelen - húsvét volt, mint akkor, amikor Valdemar Daa azt hitte, hogy megtalálta a titkok titkát - énekszót hallottam a rogyadozó vályogfalak közül: Anna énekelte a húsvéti zsoltárt, Anna, a hajdani fehér jácint.

Ablak nem volt a falon, csak egy nyílás, azon ragyogott be a nap, akár egy darab színarany. Micsoda fény áradt a viskóba! Abban a pillanatban megtört az öreg Anna szeme, megszakadt a szíve, és holtan bukott a padlóra. Akkor is így történt volna persze, ha nem ragyog be hozzá a húsvéti nap.

Utolsó pillanatig a gólya fészke födte be, védte az esőtől a viskóját.

A sírja fölött én énekeltem a búcsúztatót - mondta a szél. - Én búcsúztattam az apját is, most is tudom, hol a sírja, csak én tudom, senki más.

Új idők, más idők következnek. Régi utak mezőkké füvesednek, régi sírok országúttá taposódnak, vagy síneket építenek fölébük, s gőzmozdony robog el a régi halottak fölött, akiknek már a nevére se emlékszik senki. Hu-u-u! Tovább, tovább!

Így élt és így halt meg Valdemar Daa és három lánya. Aki szebben tud mesélni, mesélje el szebben! - kiáltotta a szél, azzal megfordult és elszáguldott.