Verzár Éva: Erdélyi tavasz

Csak most érzem igazán, hogy nincs megállás, ha haza vágyik a lélek. Az erdélyi tavasz olyan sokszínű, hogy csak részleteiben írható meg. Lehet, hogy meg sem közelíti -, nem tudja visszaadni szépségét az általam leírt szó. Azért megpróbálom, mert kincses kis sziget ez, és ha mégsem sikerül, a hibát bennem keressétek, mert fenséges szépségéhez kétség sem férhet.

Reggel van. Gólyakelepeléstől hangos a vidék. Még fagyos a talaj, de ott lépkednek már egek utazói, méltóságteljesen, a gazdag, fekete, zsíros földön. Maradt ott még élelem. Hiába fagyos a föld, a rögök szélei is fehérek a rájuk telepedett zúzmarától, a kis állatok mégis ébredeznek. Gólya úrfi, vagy asszonyság csak erre várt. Tele a határ e délceg madarakkal! A csűrök tetején épek a gólyafészkek. Mindig kíváncsi voltam rá, mi lehet bennük? Sokat nézegettem, és láttam, milyen kényelmesen növögetnek ott a kis gólyafik. Láttam, hogyan eteti gólya néne kicsinyeit, és tanítja repülni, előbb a szomszéd csűrre, aztán egyre távolabb. Mosolygok, amint eszembe jut, hogy milyen furcsa lépésekkel kezdték a kis ügyetlenek a földről való felemelkedést. Sokat nevettünk rajtuk, és néha szívesen elmagyaráztuk volna, mi hogy látjuk, hogyan kell azt csinálni -, de szerintem nem hallgattak volna ránk. Hiába, ennek azért mégis ők voltak tudói.

Nemcsak a gólyák, de megérkeztek lassan a fecskék is. Igényesebb nemzetség. Szeretik a rendes udvart, gazdaságot. Le is telepednek a falusi gazda portáján, ahol, ha csend van, el is kezdik építeni, vagy javítani otthonukat. Bizony van rajta toldozni-foltozni való, a tél nem kegyelmezett, és a szél is megtépázta a régi fészkeket. Érdeklődve nézem, és ámulatba ejt, milyen ügyesen formázzák a kis sárgallyakat, és milyen remek kis házakat építenek maguknak. Megtöltik puha fűszállal, meleg tollal - és jöhetnek a kicsik. Hamarosan pici tojások, majd csupasz kis fiókák töltik meg az eresz alatti sárvárakat. Nyár elején már a kis jövevények is próbálgatják szárnyaikat. Gondos nevelésben részesülnek, féltő-óvó szeretetben.

(részlet)

Forrás: mek.niif.hu

A békák és a gólya


A BÉKÁK ÉS A GÓLYA

A békák, ha elvisz közülük egyet a gólya, kidugják a vízből a fejüket, és így kuruttyolnak:

Nagy béka kérdi:

- Itt volt-e az úr?

Kis békák felelik reá:

- Itt, itt, itt.

Nagy béka kérdi ismét:

- Vitt-e el valakit?

Kis békák felelik:

- Vitt, vitt, vitt.

Nagy béka kérdi ismét:

- Kit, kit, kit?

Kis békák felelik:

- Zsófit, Zsófit, Zsófit.

Nagy béka mondja szánakozva:

- Sirassuk.

Kis békák mindannyian:

- Ü, ü, ü, üm, üm, üm.

Forrás: mek.niif.hu

Varga József: Egyperces mesék

Tavat síró gólya

Szandra korán ébredt. Első dolga volt, hogy kinézett az ablakon. Elcsodálkozott. Kertjük végében egy madárféle gubbasztott. Gyorsan magára kapkodta ruháit, és kirohant. Akkor látta meg, hogy a síró gólya előtt már egy kisebb tavacska van.

- Hát te, miért sírsz? - kérdezte.

- Tavat csinálok - mondta az.

- És az minek?

- Minek?! - háborgott a hosszú lábú. - Békákat fogok nevelni.

- Hm...

- Az ember lecsapolta a mocsarakat, megmérgezte a vizeket. Ezért a gyermekeim éhen halnak!

Forrás: mek.niif.hu

Jókai Mór: De kár megvénülni!

VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ

Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását fönntartsam. Erre legjobb stratagéma volt a kedvenc rögeszméjének a táplálása.

Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha azt előhozzák neki, se lát, se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor. Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál. Nyers húst, pacalt kaptak; később az egeret is elfogták. A hím komoly természetű uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz tulajdonságaival bírt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a moslékból az ízletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak a fejére röpült, s kalapjaikat kilikasztotta, az eltávozóknak jót csípett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciőz tudott balettet táncolni.

Ez volt Esdrás úrnak a kegyence. Ennek a tehetségeire alapította léghajózási rendszerét.

Legelső dolog volt hozzászoktatni a gólyát a hámhoz.

A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette; azt hitte, kígyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg éppen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre sodronnyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta elrágni.

Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya húzóképessége.

Egy kosarat kötöttek a hámhoz, s aztán repülésre bírták a madarat. Megfelelt a várakozásnak.

Most aztán komolyan hozzáfogott Esdrás úr a találmánya létrehozásához.

Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához megkívántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerűen elkészíték tafotából a ballont, behúzva recével. A gimnáziumunk vegytani laboratóriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.

A kísérlet sikerétől függött a korszak átalakulása.

Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével útba irányítani, mint ahogy lehet a földi járműveket oktalan barmokkal, ökrökkel, lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész hadviselés megváltozik, s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat, kereskedelem – sőt az egész társadalmi rendszer. A kísérlet iránt megyeszerte nagy volt az érdeklődés.

Faluról begyűltek a celebritások. A városház előtti tér átengedtetett a hatóság által a kísérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet főparancsnokai is megígérték megjelenésöket.

A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál bizonyosabban beváljon a célzatos furfang azzal a bizonyos póznára tűzött csalétekkel.

A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőbül font csónak volt csatolva, melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprűkből alkotott kormány (timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésű pálca helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kígyó fickándozott.

Csalhatatlan volt a számítás.

Amint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kígyót, azonnal föl fog repülni, és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt, s ekként „ad hominem” (azaz „ad ciconiam”) be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó csónakjában egy lelkes állat (például egy ember) fog ülni, s a léggömböt négy vagy tíz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a szélrózsa minden irányában kormányozni.

Pünkösdi szünidő volt; a szittyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek a heccre.

Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy ahogy magyarul hívják: fizikus-inas.

Óriási közönség gyűlt össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság tartotta fönn a rendet.

A városi közkútnál töltöttük meg könléggel a ballont. Szépen földuzzadt, s büszkén lebegett a magasban.

Nagy betűkkel volt az oldalára festve míniummal a világra szóló „Pelárgothülákósz”.

Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe a vesszőbül font csónakot, amelynek az orrán ott ficánkolt egy nagy coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.

Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül: „afürein!” (elereszteni!), a tizenkét szittya, aki addig a léggömb köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből, s arra az elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a nézősereg éljenrivallása közben.

Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.

A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.

A csónak pedig lóbálózott, mint az óra percingája. Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.

A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez. Azt tökéletesen elfelejtette. Amint azt érezte, hogy hozzá van kötve valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát; bukfenceket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött, s hagyta magát hurcolni az erősebb léggömb által, amerre annak tetszett.

Távcsövekkel néztünk utánuk.

Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, ahol a könlég fajsúlya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg szokott pihenni a léggömb.

Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát. Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.

Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremáciáját, hogy a pálca végén fityegő kígyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával még magasabbra repülni.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, aki egy ilyen ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult, s a nyitott felével tátongott az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson keresztül, s arra a léggömb kezdte a súlyát érvényesíteni, s megint a gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, ahol a maradék könlég újra fönntartotta. Innen megint a gólya cibálta fölfelé. Utoljára a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba, csőrébe, s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek valahol egy távol fekvő morotvába. Sohasem talált rájuk senki. Bizonyosan morkoláb lett belőlük.

A pelargothülákósz kísérlete gyalázatosan megbukott; oda az egymillió rubel!

Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az Oféliáját, fölnyújtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tízet kelepelt, hármat ugrott, s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült a boldogabb hazák felé.

Biz azt soha sem küldte vissza „India cum donis”, miként hajdan a „Ciconiam Polonis”.

S ennek az aeronauta kudarcnak az én első szerelmem is nagy kárát vallotta.

Forrás: mek.niif.hu

Herman Ottó: Madárvonulás

Részlet:

A fiasítás után szépségre és csodálatosságra nézve egyenlő értékű a vándorlás tünete, mely oly mélyen indítja meg a legegyszerűbb ember lelkét, szívét.

Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vigadni a madár.

Igy szól a költő; és ha nem is úgy van a hogyan mondja, hogy «szebb hazába» – mert hiszen Magyarországnál szebb hazája sem embernek, sem madárnak nem lehet; – de már a zordon tél idejére az a madár, a mely természeténél fogva rászorul, repülve találhat és talál is délszakon oly tájat, a mely éppen akkor enyhe, a mikor nálunk kemény hideg uralkodik és elöli vagy téli álomba, rejtekbe szoritja azt, a miből sok madár táplálkozik.

A mikor pedig őszre kelve a darvak ékalakba sorakozva, búsan krúgatva délnek tartanak; a mikor házunk gyönyörűsége, a füsti fecske, tornyon, háztetőn gyülekezve, egy napon nyomtalanul eltünik; a mikor a kelepelő gólya fölápolt fiaival egyszerre csak elhagyja a viskó kéményén, vagy a kazalvégben álló fészkét és a kaszálón seregbe verődve, mintha tanácskoznék, aztán a sereg mint valami parancsszóra egyszerre szárnyra kap, majd kerengve nagy magasba emelkedik és végre délfelé eltünik; bizony bánat szállja meg az emberfia lelkét, mert érzi, hogy itt a tél küszöbe, a melyen átlépve meg kell küzdeni a tél szigorúságával, holott a madár, már a melyik, szárnyaszabadjára kelve, könnyü szerivel kitérhet előle.

És ismét mennyire megváltozik az ember érzése, a mikor tavaszra kelve a határról eltisztul a hó, a füzeseken pedig végig fut az ébredező rügyek zsenge zöldje és azután egyszerre beteljesedik a költő szava:

Megenyhült a lég, vidúl a határ
S te újra itt vagy jó gólyamadár...

Forrás: mek.niif.hu

Gólya förgeteg - szómagyarázat

Herman Ottó: Szó-magyarázatok

Gólya förgeteg.
A gólyák megérkezése táján, márczius utolsó harmadában, beköszönteni szokott, rövid ideig tartó rossz időre mondják, melyet hirtelen szélrohamok, havazás, hideg jellemez. Vasmegyében hallottam.
Forrás: mek.niif.hu

Lelkes Miklós: Gólya

Mi volt az első gólya?
Csodamadár,
amellyel a határba
új mese száll.
Ősszel felröppent, várta
már Afrika.
Elszállt, éppúgy, mint minden
mese, csoda.

Forrás: mek.niif.hu

Jókai Mór: A magyar nép élce

A FARAGÓSZÉK NÓTÁJA

Dunántúli magyar ácsoknak van egy sajátszerű dalok, melyet ők együtt szoktak énekelni, ilyenformán:

Először papírra rajzolnak egy hosszú és egy rövid vonalt, és egy faragószéket, ehhez éneklik:

„Ez a hosszú, ez a kurta,
Ez pediglen faragószék.
Oh be szép, jaj be szép
Ez a derék faragószék.”

Azután rajzolnak egy egyenes, egy görbe vonalt és egy karikát.

„Ez egyenes, ez görbe
Ez pedig megy kerekbe.
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép stb.”

Azután rajzolnak egy gólyát hosszú orral és egy koppantót.

„Ez a gólya, ez az orra,
Ez pediglen koppantója,
Orra, gólya, koppantó
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép stb.”

Végül rajzolnak egy embert, egy kezében pohárral, másikban palackkal.

Ez a klázli, ez a flaska,
Ez pediglen részeg Miska.
Klázli, flaska, részeg Miska.
Orra, gólya, koppantó,
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép, jaj be szép
Ez a derék faragószék!

Mi eredete van e furcsa nótának, azt én valóban nem tudom, és ha valaki felvilágosít róla, köszönettel fogadom.

Forrás: mek.niif.hu

Gólyás tánc cigándi módra

Drosnyák János: Okos madár a gólya

Okos madár a gólya,
Fészkét kéményre rakja
És ellát a vidékre...
Mikor meghivja távol kékje,
Szépen csak elszáll róla,
Okos madár a gólya! -

Okos madár a gólya!
Mutatja hosszú lába:
Mit azért tart, hogy fel ne érje
A kigyók, békák gyáva népe,
S tiszta maradjon szép ruhája
A pocsolyába, tóba.
- Okos madár a gólya! -

Okos madár a gólya! -
Ha fejed felett száll át,
Nézd egyszerü ruháját:
Inge fehér, dolmánya fekete,
Ennél egyszerübb lehet-e? -
Ki szólhat másként róla?
- Okos madár a gólya! -

Forrás: jazsoli5.freeblog.hu

Dobray István: Jézuska barátai

A mese szövege elolvasható a csicsada.freeblog.hu-n!

Dobray István: Jézuska barátai (Nagyszeben, 1924.)
Idézet:
" - Ti gólyamadarak, költözzetek az emberi házak tetejére és mutassátok meg, miként kell élnie a családnak, hogy boldog legyen."

Péczeli József: Békák, gólya

Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.

De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte...
Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!

Forrás: mek.oszk.hu

Miczki Gábor: Gólya hír

Fekete-fehér csapat,
mikor lendületet kap,
meg nem áll Afrikáig,
s nyarat végleg elszállít,
marad a várakozás,
hosszú téli sóvárgás.

Az az emlék mindig szép,
mikor a kelepelés
vidám hangja felharsan
akkor nekünk még nyár van,
mikor sokszor csodálhattuk
a csodás szárnyalásuk.

A költözködő gólya
számíthat hosszú útra,
tengerentúli túra
szárnykarbantartó kúra,
hol lazsának nincs helye,
csak erősnek van ott helye.

Hajdu Mária: Vitorlázók

Jönnek már az első gólyák
fészkeiket elfoglalják.
Tavaszillat száll a légben
megjöttek mind idejében.
Béka brekeg ebihalra,
felszáradt már minden tócsa.
Tó vízében jól megférnek,
este szól a békaének.

Gólya költi fiókáját,
párja hozza vacsoráját.
Vigyázz béka, sok a gólya
a fészekben két fióka.
Napról-napra erősebbek,
szépen-lassan cseperednek.
Fészeklakók szárnyra kelnek,
a nagy útra készülődnek.

Vége már a forró nyárnak,
s útja a vándormadárnak
áttelelni délre hívja,
indul felnőtt és fióka.
A felszálló légárammal,
kifeszített nagy szárnyakkal
a magasban keringenek,
s vitorlázva elrepülnek.

Györke Seres Klára: A levegő vándorai

Őszi szél zizzent levelet
Vándormadárnak szól az üzenet.
Szelíd a Nap, de már hűvös
Hegyek ormán a köd megült.
Fecske-gólya-darúmadár útra készül
Elmúlt a nyár!
Vadludaknak gágogása messze hallik
A határba.
Meleg Délnek napsugara vándormadárt
Csalogatja…
Kéményfészken gólyapár fiókát tanítja már,
Szárnyalva repdesi körül, a fióka
Bátran röpül.
Vízpartokon nagy a lárma-gágogás,
Vezérgúnár szárnya csattog, „készüljetek!
Indulás!”
Csivitelő fecskesereg V alakban hasít eget.
A tél elöl menekülnek, mindannyian
Délre mennek.
A természet csodája, a sok vándormadárka!
Útrakelnek – Vándorútra, ösztönük arra tanítja
Hideg télben eledelre nem találnak!
Jégben-hóban dideregve megfagynának!

Üres már a fészek, határ… hiányzik a
Sok kis madár…
Kelepelés, csivitelés, pirkadatkor költögetés.
Csak a hűvös őszi szél zúg, kopár ágon
Vadgalamb búg.
Éhes varjú magot keres, tollászkodik
Károg egyet,
Nem várja a hideg telet!

Mikor búcsúzik a nyár,a kora ősz táncot jár.
Vigasztal illattal, színnel, édes gyümölcsök
Ízével.

Ne bántsd az őszt! Öleld át! Színekkel hoz
Új csodát…
S ha rád simul mosolya, szerető szív
Fogadja.

Ne sírasd hát a nyarat!
Télre ősz jön, majd tavasz. Virág nyílik, illat száll
S visszatér „Vándormadár”

Budai István: Gólyák

A tanya mellett heretábla,
benne fél-lábon állva
moccanatlan pózba
merevedett egy gólya.

Éber figyelmét semmi
nesz el nem kerülheti.
Ha valami megmoccan,
a gólyacsőr máris koppan.

De most a levegőben,
az épp felette lebegőben
egy másik fekete gólyát,
egy újabb társat lát.

S fent távolabb egyre
többen az eget szelve
hosszú útra készülődnek,
búcsút intve az ősznek.

Csend települ a tájra,
s a kiterjesztett szárnya
a gólyát is közéjük emeli,
mert indulni kell neki.

Néhányan még kelepelnek,
aztán mind útra kelnek.
Úsznak az égi óceánban,
alattuk kéklő óceán van.

Repülnek egy másik tájra,
a messzi-messzi Afrikába.
De mire kitavaszodna
szívük őket visszahozza.

Szabó Edit Irma: Madár-harmónia

Vándorsólyom ragadozó,
Éjjel vadászó a bagoly.
Egerészölyv messze kémlel,
Fákat gyógyít harkálymester.
Perlekednek a verebek,
Talált-lopott búzaszemen.
Turbékol néhány vadgalamb,
Surrog a seregély-csapat.
Cinke etetőhöz repül,
Kakukkmadár más fészkén ül.
Kerti rozsdafarkú pittyeg,
Szarka fészke kincseket rejt.
Búbos vöcsök hínárt keres,
A jégmadár halzsákmányt les.
Daru tánclépésben ugrál,
Zsákos csőrű a pelikán.
Éren-nádon gólya lábol,
Csőrében béka ficánkol.
Vadliba v-betűt rajzol,
Fülemüle vígan dalol.
Füsti fecske farka villa,
Hangjegyként ül kotta-drótra.
Rigókórus ingyen hangol,
Füttykoncert ez a javából.
Száll a madár-harmónia,
A levegő hű vándora.

Fekete István: Kele

Könyv:


Leírás:
Megsebesül egy gólya, nem tarthat a többiekkel Afrikába. Hogyan veszi gondjába az ember, hogyan szokik össze a háziállatokkal, hogyan vészeli át a telet, milyen ösztönöket ráz fel benne a tavasz és a nyár - ezt mondja el vonzóan és költőien Fekete István, a természeti világ és falusi élet avatott ismerője. Nemcsak a házőrző kutya, a csacsi és a ló meg tehén tárgyalja meg életének apró-cseprő gondját és baját Kelével, a sérült szárnyú és következésképpen túlzottan érzékeny, gyanakvó, sértődékeny gólyával. Itt az ember is a természet egészének szerves részeként él falusi környezetében.
Forrás: Móra Könyvkiadó
Legeza Ilona könyvismertetője: Fekete István: Kele

Részlet:
"A három gólya áll a kémény mellett. Hallgatja a vándorlás ismerős hangjait. Hallgatja az éjszakát, melyben tüzet rakott már a vágy a távoli tájak és utak sóvárgásából. Most még csak hárman vannak, de a csapatösztön végtelen szálai rendeződnek már, erősödnek, és minden gólya minden gólyát érez, múló testén túl az ősszületés ösztönében és törvényeiben. A messzeségnek könyörtelen, fájdalmasan édes hívogatása ott suhog a levegőben. Egyetlen szava van csak, ami nem szó, nem fény, nem hang, neve nincs, mégis több, mint az ember kőbe vésett és elfelejtett emlékei.

– Készüljetek!
Valami reszket a levegőben: borzongás, intés, figyelmeztetés. Érezni lehet már a láthatatlan utakat. Körülöttük elsüllyedt most minden. Nem hallják a zsúptető halk moccanásait, a kakasok éber kiáltásait, a szél játékát a sövény ágai között.
A három nagy madár egyetlen várakozás. Valami történt az estében, valami közel jött hozzájuk, valami körülöttük van, de a sötétség nem tud szólni. Virrad.
Először a vizek csillannak meg, azután a dombok emelik fel púpos hátukat, mint a tápászkodó igavonó állat. Dereng a föld, s a völgyek alján, hűvös árnyékban önmagát siratja az éjszaka. Hideg harmat szikrázik már a réten, és a világosság kiáltva hozza közel a messzeséget.


– Látjátok?
A legelőn mozdulatlanul állt egy csapat gólya. Az este érkeztek, pihentek az éjjel, és most várnak.


– Halljátok?
A csapat mozdulatlan, és hallgatja Kelét, amint megkiáltja az embernek, a háznak, a tájnak, minden életnek a búcsúzó ősi köszöntőt.
Csend van most az udvaron; a kelepelés száraz pergése önmagába hull és elenyészik. Azután három árnyék repül végig a ház fehér falán nyomtalanul.
A csapat mintha csak erre várt volna. Egyetlen lobbanással a levegőben van mind. Keléék már le se szállnak. A föld süllyedni kezd, süllyed a fészek, a nádas, az öröm, a bánat.
Elmúlt a nyár, és mintha semmi sem történt volna, csak egy csapat gólya száll a tarlott mezők felett dél felé, dél felé."


Kele - diafilm:

Illusztráció: Tiry Péter
Forrás: Libri.hu

Kvízjáték:
Gyorskvíz - Fekete István: Kele
Forrás: KvízPart.hu

A gólyák mindig visszatérnek (film)

Készült 1993-ban, színes magyar filmdráma.
Rendező: Puszt Tibor
Író: Fekete István

Szinopszis:
Zoli egy sebesült gólyát talál a nádasban. Maga is majdnem elmerül a mocsárban. Még jó, hogy vele van hű kutyája, aki segítséget hoz neki. Zoli megfázik, belázasodik. Mindenki izgul érte, de szerencsére meggyógyul. Ettől kezdve a gólya és ő elválaszthatatlan barátokká válnak, sőt még beszélgetni is tudnak egymással, hiszen Zoli - mint ő maga állítja - jól érti az állatok nyelvét...

Humor

- Mit csinál szerinted a gólya, amikor fél lábon áll?
- Szerintem a következő lépésen gondolkodik.

***

Menekül a csiga az erdőből. Találkozik a rókával.
- Mi van csiga, belőttél, hogy így tepersz?
- Á, dehogy! Itt az APEH, vagyonvizsgálat lesz.
- Na és?
- Hát tudod, nekem is van egy saját házam, az asszonynak is, meg a gyerekeknek is. Gondolhatod! Elgondolkodik a róka, majd ő is futni kezd.
Találkoznak a gólyával. Megszólítja a ravaszdit:
- Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan?
- Nem hallottad? Kiszállt az APEH az erdőbe, vagyonvizsgálatra.
- És akkor mi van?
- Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is.
Gondolhatod! A gólya nagyon csodálkozik, majd kis gondolkodás után magabiztosan rákezdi:
- Hát fiúk nekünk ezen a ronda fészken kívül aztán igazán semmink sincs. Az is mindig össze van szarva, tehát csúnya is, olcsó is - szóra sem érdemes.
Mire a csiga loholás közben visszaszól:
- Nana gólya! Fél év itthon, fél év külföldön - miből?!!

Varga Domokos György: A gólya és a béka

A gólya éppen a béka mellett fékezett le az iszapos tóparton. Emez eddig csodálattal figyelte, milyen gyönyörűen suhan a hatalmas test a levegőben, majd billen egyszeriben hátra, repdesnek méltósággal a kitárt szárnyak, s az előre meresztett lábak hogyan vetik meg magukat a puha fövenyen.

– Most megvagy! – kelepelte a gólya.
– Most meg – brekkentett a béka.
– Nem is próbálsz menekülni?
– Már miért?
– Hogy mentsed a bőröd.
– Semmi esélyem.
– Akkor is meg kellene próbálnod! Így megfoglak, bekaplak, véged. Úgy meg, ki tudja, mi minden történhet még. Lehet, hogy megbotlok. Lehet, hogy meglátok egy másik békát. Egy sokkal kövérebbet.
– Na, azért én sem vagyok olyan sovány!
– Éppenséggel nem vagy, de biztos, hogy van a világon nálad kövérebb.
– Biztos.
– No, akkor ugrasz?
– Nem.
– És miért nem?
– Nem tudom... Valahogy… nem látom értelmét.
– Mert hitetlen vagy!
– Ezt nem hinném. Inkább csak rosszak a ösztöneim. Minden normális, úgy értem, egészséges béka, ha lát egy gólyát a magasban körözni, beugrik a vízbe, elbújik a nád közé, a sás közé, a hínárosba, vagy épp egy kő alá. Én meg még a számat is tátva felejtettem. Tulajdonképpen csodálatos teremtés vagy! Ilyen gyönyörű látványt! Legfeljebb csak a naplemente fogható hozzád!

A gólya becsukta szemét. Hosszasan, mint aki sütkérezik. Aztán megrebbentette szárnyát.

– Megtennél egy szívességet?
– No? – emelte fel tekintetét a béka.
– Ne mondjál nekem ilyen szépeket! Nekem fiókáim vannak! És ugorj legalább egy kicsikét. Ilyen pindurkát! – Kitátotta csőrét úgy fél arasznyira. – Nem úgy, mint neked, nekem nagyon is jól működnek az ösztöneim. Ha olyan jámborul viselkedsz, mint egy döglött hernyó, képtelen vagyok bekapni téged!
– Sajnálom. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
– Hogy mondod?
– Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
– Aha. Saját?
– Nem éppen. Egy nagy magyar költőtől vettem.
– Aha. – A gólya nagyot sóhajtott. – Hát akkor nekem kell erőt vennem magamon.

Kihúzta magát, jó feszesre, peckesre, s fenyegetőn lépdelt erre meg arra. Megkerülte a békát. Amikor a háta mögé ért, jó erősen összecsapta csőrét. Békák ugrottak rémülten itt is, ott is a tóba. A mi békánk reszketett, mint a nyárfalevél, ám meg nem mozdult.

A gólya a csőrét csóválta.

– Tulajdonképpen mi a becsületes neved? Remélem, varangy…
– Dehogy. Kecskebéka.
– Na, még ez is!

Égnek emelte a csőrét, s olyan nekikeseredve kelepelt, ahogy a faluvégi kutya tudott nagy bánatában vonítani.

– Ha neked jobban esne úgy, hívhatsz varangynak – kvartyogta ekkor a béka. S ha éppenhogy csak, ha egy hangyányit is, de megmoccant. A gólya azonban nem vett tudomást róla, annyira magával ragadta az önfeledt kereplés. A béka megrendülten hallgatta. Aztán halkan, átszellemülten kvartyogni kezdte:

Kémény tetején kelepel a gólya,
Fészkét gallyakból, kis ágakból hordja.
Belseje néhány puha-pihe szalma,
Gólyafiókák kicsi birodalma.

A gólya dermedten állt, égnek tátott csőrrel. Mikor a kvartyogás abbamarad, kissé oldalra billentette fejét. A béka bátortalanul közelebb ugrott hozzá. Tekintette végigszaladt a két vörös nádszálon, a fehér és fekete tollak fedte domboldalon, a magasba meredő kígyónyakon, fel, egészen a elpárásodó gyöngyszemig. Akkor újra éneklésbe fogott.

De mikorra aztán vége van a nyárnak,
Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.
Messzire szállnak, napsütötte délnek,
Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.*

A gólya méltóságteljesen bólintott.

– Ez már csak így van. Mindig visszatérünk.

A béka köhintett.

– Nagy jót tennél velem, ha elfogadnád az áldozatom. Muszáj megélned, s fiókáidnak is muszáj megélniük a holnapot! Hogy vissza tudjatok majd jönni. Hozzánk.
– Ugyan, hol lennél te már akkor?! Százszor megeszlek, százszor kiköplek.
– Úgy értem, a békákhoz. Békák itt akkor is lesznek, ha én már nem leszek.
– Hogyan is volt a második strófa?

A béka hátraugrott, fejét megemelte, így énekelt.

De mikorra aztán vége van a nyárnak,
Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.
Messzire szállnak, napsütötte délnek,
Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.

Kvartyogása bejárta az eget és a földet. A gólya becsukott szemmel hallgatta, aztán szaporán lépett néhányat napsütötte délnek. Szárnyát meglebbentette, s mintha meleg légfuvallat reppentené fel, már fenn is volt a magasban. Ott körözött, éhesen, boldogan.

A béka révülten várt egy darabig, aztán apró sóhaj kíséretében kinyitotta szemét. Pislantott néhányat, mint aki nem jól lát. Felszökkent, a levegőben megfordult, háttal érkezett vissza. De úgy sem látott senkit.

Placcs, beugrott a tóba, egyenest a nádas sűrűjébe. Szaporán beásta magát az iszapba, megbújt egy jókora kő alá.

Aztán megéhezett.
Kievickélt s bekapott néhány kövér szúnyogot.

A gólya nem merte szemügyre venni, levelit, vagy mit visz fiókáinak.

* Gryllus Vilmos dalszövege

Forrás: Egyetlen történet
A kötetről: animakonyv.hu
Gryllus Vilmos: Kémény tetején kelepel a gólya

Majtényi Erik: Papírsárkány

Szelecske lebben –
szelecske szárnyán
magasba lendül a
papírsárkány.
Úszik utána
kék-piros tarka,
surrogó-burrogó
papírfarka.
Bámul a gólya,
bámul a fecske:
mekkora sárkányt
elbír a hátán
egy csöpp szelecske!

Baum: Oz, a nagy varázsló

Részlet:

8. A halált hozó pipacsföld

Kicsiny társaságunk másnap pihenten, reménykedve ébredt, és Dorka királyian bereggelizett - szilvát, őszibarackot szedett a folyóparti fákról. A gyümölcsfák mögött ott sötétlett a rengeteg erdő, amelyen sok viszontagság után végül is szerencsésen átjutottak; előttük azonban már kies, szép táj terült el a verőfényben, s szinte hívogatta őket a Smaragdvárosba. A szép tájtól persze egyelőre még elválasztotta őket a folyam; de a tutaj már majdnem elkészült, a Bádog Favágó még egy-két fát kidöntött, a törzseket facsapokkal összeeresztette, és máris indulhattak. Dorka a tutaj közepén foglalt helyet, Totót ölében fogta. Mikor a Gyáva Oroszlán fölment rá, a tutaj veszedelmesen megbillent súlya alatt, de a Madárijesztő meg a Bádog Favágó gyorsan a másik végére állt, hogy kiegyenlítse; kezükben hosszú rudat fogtak, hogy azzal csáklyázzák át a tutajt a folyón.

Eleinte minden jól ment, de mikor kiértek a folyó közepére, a sebes áramlás egyre messzebb-messzebb sodorta őket lefelé, egyre távolabb kerültek a sárga téglás úttól, és a meder olyan mély lett, hogy a csáklya már nem érte a folyó fenekét.

- Baj van - mondta a Bádog Favágó. - Ha nem tudunk kikötni, az áramlás elvisz a gonosz Nyugati Boszorkány földjére, és akkor a Boszorkány megigéz és szolgáivá tesz bennünket.

- És akkor nem kapok eszet - mondta a Madárijesztő.

- Én pedig nem leszek bátor - toldotta meg a Gyáva Oroszlán.

- Nekem meg sose lesz szívem! - így a Bádog Favágó.

- És én nem jutok haza Kansasba! - sopánkodott Dorka.

- Akárhogyan is, de el kell jutnunk a Smaragdvárosba - jelentette ki a Madárijesztő, és olyan erősen döfte be a csáklyáját, hogy a vége beleragadt a folyómeder iszapjába, és mielőtt a Madárijesztő kihúzhatta vagy elengedhette volna, elsodródott alóla a tutaj, és ő ott maradt a folyó kellős közepén, a csáklya végébe kapaszkodva.

- Jó utat! - kiáltott társai után, akik igen-igen sajnálták elhagyni a Madárijesztőt; a Bádog Favágónak a könnye is eleredt, de szerencsére eszébe jutott, hogy megrozsdálhat, és így gyorsan beletörölte könnyeit Dorka kötényébe.

Szegény Madárijesztőnk persze kínos helyzetbe került.

- Most nagyobb pácban vagyok, mint amikor Dorkával találkoztam - morfondírozott. - Akkor búzaföld közepén álltam egy karóra felszúrva, és ott legalább tessék-lássék ijesztgethettem a madarakat; de ugyan mi haszna egy Madárijesztőnek rúdra húzva egy folyó kellős közepén? Nagyon félek, hogy így sose lesz eszem.

A tutajt egyre továbbragadta az ár, és a Madárijesztő egyre távolabb került társaitól. Ekkor megszólalt az Oroszlán:

- Valamit mégis meg kellene próbálnunk, hogy megmeneküljünk. Azt hiszem, talán ki tudnék úszni a partra, és magam után húzhatnám a tutajt, ha jó erősen megkapaszkodtok a farkamban.

Az Oroszlán tehát a folyóba vetette magát, és a Bádog Favágó erősen megragadta a farka bojtját; az Oroszlán minden erejét megfeszítve megindult a part felé. Hatalmas állat létére is fáradságos munkát kellett végeznie, de lassan-lassan sikerült a tutajt kivontatnia az áramlásból, és akkor Dorka megragadta a Bádog Favágó csáklyáját, és ő is segített partra vinni a tutajt.

Alaposan elfáradtak, mire nagy nehezen partot értek, és kiléptek az üde zöld gyepre; azzal is tisztában voltak, hogy a folyó bizony jó darabon elsodorta őket a Smaragdvárosba vezető sárga téglás úttól.

Az Oroszlán a fűbe heveredett, hogy megszárítsa bundáját a napsütésben, a Bádog Favágó pedig megkérdezte:

- Most mitévők legyünk?

- Akárhogy is, de vissza kell jutnunk az útra - válaszolta Dorka.

- A legjobb lesz, ha a parton megyünk fölfelé, amíg oda nem jutunk - vélekedett az Oroszlán.

Így hát mikor kipihenték magukat, Dorka fogta a kosarát, és megindultak a füves parton felfelé, vissza a sárga téglás útig, ahonnét elsodorta őket a folyó. Útjuk gyönyörű szép tájon át vezetett, virágok és gyümölcsfák között bandukoltak a vidám napsütésben, és ha nem sajnálták volna annyira a szegény Madárijesztőt, igazán jó kedvük lehetett volna.

Megszaporázták lépteiket, Dorka csak egyszer állt meg, hogy egy különösen szép virágot leszedjen. Kisvártatva a Bádog Favágó felkiáltott:

- Oda nézzetek!

Valamennyien a folyó felé néztek, és megpillantották a Madárijesztőt: ott kuksolt csáklyájába kapaszkodva a folyó kellős közepén, és igen bánatosan festett.

- Mit tehetnénk érte? Hogyan menthetnénk meg őt? - kérdezte Dorka.

Az Oroszlán és a Favágó csak a fejüket rázták: nem jutott eszükbe semmiféle mentő ötlet. Leültek a folyó partján, és búsan tekingettek a Madárijesztő felé. Egyszer csak arra repült egy Gólya, s mikor meglátta őket, leszállt a víz legszélére.

- Kik vagytok és hová igyekeztek? - tudakolta.

- Dorka vagyok - felelte a leányka -, és ezek itt a barátaim, a Bádog Favágó meg a Gyáva Oroszlán; a Smaragdvárosba tartunk.

- Ez az út nem oda vezet - mondta a Gólya, és hosszú nyakát tekergetve fürkészte a furcsa társaságot.

- Tudom - mondta Dorka. - De elvesztettük a Madárijesztőt, és azon tanakodunk, hogyan szerezzük vissza.

- Hol van? - kérdezte a Gólya.

- Amott ni, a folyó közepén - mutatta a kislány.

- Ha nem volna olyan nagy és nehéz, kihoznám - mondta a Gólya.

- Csöppet sem nehéz - kiáltott fel Dorka élénken. - Szalmával van kitömve! Ha visszahozod, örökké hálásak leszünk neked.

- Megpróbálom - ígérte a Gólya. - De ha mégis túl nehéz, és nem bírom el, akkor kénytelen leszek a vízbe ejteni.

Azzal a levegőbe emelkedett, és a folyó felett odaszállt, ahol a Madárijesztő kuksolt a rúd végén fennakadva. A Gólya megragadta erős csőrével, és a levegőn át kivitte a partra, ahol Dorka várta az Oroszlánnál, a Bádog Favágóval meg Totóval együtt.

Mikor a Madárijesztő ismét visszakerült barátai közé, úgy megörült, hogy sorra megölelgette őket, még Totót meg az Oroszlánt is; és mikor elindultak, harsány "ihajja-csuhajjá"-val kísérte minden lépését, olyan túláradóan boldog volt.

- Már attól féltem, örökre ott maradok a vízben - magyarázta. - De ez az aranyos Gólya megmentett. Ha valaha is szert teszek egy kis észre, megkeresem, és én is teszek neki valami szívességet viszonzásul.

- Sose fáradj - szólt le a Gólya, aki ott repült felettük. - Mindig szívesen segítek azon, aki bajba került. De most mennem kell, várnak a fiókáim otthon a fészekben. Remélem, megtaláljátok a Smaragdvárost, és Oz segít majd rajtatok.

- Köszönjük szépen - mondta Dorka, a kedves Gólya pedig a magasba emelkedett, és csakhamar eltűnt szemük elől.

Barátaink mentek, mendegéltek tovább a parton, hallgatták a tarka tollú madarak énekét, és gyönyörködtek a virágokban. Olyan sűrűn álltak, hogy valóságos szőnyeget alkottak a földön. Óriási sárga, fehér, kék, lila virágok váltakoztak hatalmas piros pipacsokkal, amelyeknek élénk, ragyogó színétől Dorkának szinte káprázott a szeme.

- Ugye, milyen szépek? - lelkendezett a kislány, ahogy beszívta a virágok édes illatát.

- Alighanem - hagyta rá a Madárijesztő. - Ha lesz agyvelőm, valószínűleg jobban fogom élvezni.

- Ha volna szívem, szeretném őket! - fűzte tovább a szót a Bádog Favágó.

- Mindig szerettem a virágot - jegyezte meg az Oroszlán. - Olyan törékeny és gyámoltalan. De az erdőben nincsenek olyan szép színes virágok, mint ezek itten.

Ahogy haladtak, egyre több és több lett a nagy piros pipacs és egyre kevesebb a másféle fajta virág; csakhamar óriási pipacsföld közepébe kerültek. Mármost köztudomású dolog, hogy ahol nagyon sok pipacs van együtt, a szaguk olyan erős, hogy aki beleheli, elalszik, és ha az alvót nem viszik ki gyorsan a virágok közül, soha többé nem ébred föl. Dorka azonban nem tudta ezt, nem is tudott kikászolódni a pipi-piros virágok közül, mert a pipacsföldnek nem volt se vége, se hossza; szemhéja így egyre jobban elnehezült, és a végén úgy érezte, muszáj leülnie, hogy pihenjen, aludjék.

De a Bádog Favágó nem engedte.

- Sietnünk kell, hogy sötétedés előtt visszajussunk a sárga téglával kövezett útra - biztatta Dorkát, és a Madárijesztő is megerősítette ezt. Így hát mentek, mendegéltek még egy darabig, de a végén Dorka már nem állt a lábán. Szeme akaratlanul lehunyódott, a leányka elfelejtette, hol van, és elvágódott a pipacsok között, mély álomba merült.

- Mit tegyünk? - kérdezte a Bádog Favágó.

- Ha itt hagyjuk, meghal - mondta az Oroszlán. - A pipacs szaga megöl bennünket, élőlényeket. Jómagam is alig bírom nyitva tartani a szemem, és a kutya máris alszik.

Totó csakugyan lefeküdt kis úrnője mellé. A Madárijesztőt meg a Bádog Favágót azonban nem bántotta a szag, mert nem voltak húsból és vérből.

- Rohanj, ahogy csak tudsz - biztatta a Madárijesztő az Oroszlánt. - A leánykát kivisszük, de ha te is elalszol, nem bírunk el, mert igen nehéz vagy.

Az Oroszlán összeszedte maradék erejét, és nekiiramodott, amilyen gyorsan csak tudott. Egykettőre eltűnt szem elől.

- Gyere, csináljunk széket a kezünkből, és vigyük - mondta a Madárijesztő. Fölvették Totót, és Dorka ölébe tették, aztán összefogózva széket formáltak, aminek a kezük volt az ülőkéje, karjuk volt a karja, és azon vitték az alvó leánykát a virágokon át.

Mentek, mentek, mendegéltek, de úgy tetszett, a halált hozó nagy virágszőnyeg sohasem ér véget. Követték a folyó kanyarulatát, és egyszer csak rábukkantak cimborájukra, az Oroszlánra. Még ez a hatalmas állat sem bírta el a pipacsok szagát, feladta a küzdelmet, és elterült alva, nem messze a pipacsföld szélétől, ahol már selymes zöld rét terült elébük.

- Nem segíthetünk rajta - állapította meg búsan a Bádog Favágó. - Olyan nehéz, hogy nem tudjuk fölemelni. Itt kell hagynunk, hogy örök álmát aludja; talán arról fog álmodni, hogy végre megjött a bátorsága.

- Sajnálom szegényt - mondta a Madárijesztő. - Gyáva létére is jó cimbora volt. De hiába, menjünk tovább.

Kivitték az alvó kislányt egy kies helyre a folyó mentén, jó messze a pipacsföldtől, hogy ne kelljen tovább belehelnie a virágok halált hozó, mérges illatát, gyengéden lefektették a puha fűbe, és vártak, amíg a friss szellő fölébreszti.

Andersen: A szél meséje Valdemar Daa-ról és lányairól

Amikor a szél elsuhan a rét fölött, lágyan fodrozódik a fű, mint a hegyipatak vize; ha vetés fölött iramodik el, gömbölyű, nagy hullámokat vet a gabona, mint a mély vizű tó - ez a szél tánca. Táncolni is szépen tud, hát még mesélni! Minden szava muzsika, s másképpen zeng az ágak citeráján, másképpen az ablak résén, a fal hasadékán. Fönn a magasban fütyülve terelgeti a felhőnyájat, az ajtó előtt hangosan tutul, mint a kürtőjébe fújó toronyőr. Kísérteties hangon süvít be a kéményen, leszalad a kandallóba; nyomában sisteregve lángra kapnak a fahasábok, s megvilágítják a homályba boruló szobát, ahol olyan jólesik ülni a melegben és hallgatni egy régi mesét. De most meséljen a szél! Többet látott, mint mi valamennyien egész életünkben! Hallgasd csak, mindig így kezdi a mesét:

- Hu-u-u! Tovább, tovább!

- A széles Belt partján áll egy régi udvarház - kezd a történetbe a szél -, vastag, vörös falai messzire ellátszanak. Én ismerek ott minden követ; már akkor ismertem, amikor még Stig várának kövei voltak, s a hegyormon büszkélkedtek. Azt a régi várat lerontották, de a köveiből más helyen új falakat emeltek, a Borreby-kastély falait. Ez a kastély még ma is áll.

Jól ismertem hajdani lakóit, a nemes urakat és asszonyságokat; ismertem utódaiknak számos nemzedékét, de most csak egy családról mesélek: Valdemar Daa-ról és lányairól.

Magasan hordta a fejét Daa úr, mert királyi család ivadéka volt, meg azért is, mert nemcsak szarvast űzni, kupát hajtogatni tudott: máshoz is értett, hogy mihez, azt majd megtudjátok rendre.

Egyenes derekú felesége méltóságosan járt-kelt arannyal szőtt brokát ruhájában a fényes kastély termeiben. Díszes kárpitok, faragott mívű drága bútorok pompáztak a kastélyban; ezüst- meg aranyedények csillogtak mindenütt - az asszony hozta őket a házhoz -, a pincékben német sör gyöngyözött, az istállókban hollószőrű nemes paripák dobogtak. Bőség és gazdagság uralkodott a Borreby-kastélyban és környékén, amíg uralkodott.

Gyermekeik is voltak, három szépséges hajadon: Ida, Johanna meg Anna - emlékszem még a nevükre is. Gazdag család volt, előkelő család; születésük óta pompa vette őket körül. Hu-u-u! Tovább, tovább! - tört ki a szélből a szilaj indulat, de aztán megcsöndesedve tovább mesélt.

- Bizony, itt nem úgy volt, mint sok más udvarházban, ahol az úrnő a szolgálóival együtt pörgette a rokkát a mívesszobában; Valdemar Daa felesége inkább a lantot pengette, s énekelt is hozzá, külországi dalokat is, nemcsak hazaiakat. Zajlott az élet, szakadatlan vendégeskedésből állott; tódultak a vendégek a kastélyba a környékről és messze földről; el nem hallgatott soha a muzsika meg a pohárcsengés - még én se tudtam túlharsogni. A kevélység meg a könnyelműség együtt ütött tanyát a Borreby-kastélyban, s azt hitte a kastély népe, így tart ez örök időkig.

- Egy májusi este - folytatta a szél - hajókat láttam zátonyra futni Yütland nyugati partja előtt. Fölnyargaltam az erdős partra, s lihegve, zihálva vágtattam át a széles Belten.

A Borreby-birtok közelében tértem pihenőre, abban a gyönyörű, sötétzöld tölgyerdőben.

Éppen a tavasz ünnepét tartották azon a napon: az egész környékről odagyűltek a legények, rőzsét szedtek a tölgyesben, száraz ágakat tördeltek, és máglyát raktak belőle. Aztán összefogózkodtak a lányok, legények, és körültáncolták a lobogó tüzet.

- Csöndesen feküdtem - folytatta a mesét a szél -, de véletlenül meglegyintettem egy ágat; a legderekabb legény ágát, s annak a lángja csapott legmagasabbra. Ő lett hát a májuskirály, s ő választott először májusi báránykát magának a lányok seregéből, ahogy ez szokás azon a vidéken. Nagy volt a vigasság, szép volt ez a tavaszi ünnep; a Borreby-birtokon talán sohasem vigadtak olyan igazán.

Aranyos cifrájú, hatlovas hintón, eljött a nép közé a kastély úrnője is a három lányával; szép volt a három hajadon, három gyönge virágszál: rózsa, liliom meg fehér jácint.

Az anyjuk egyenes szárú, büszke tulipán volt, nem fogadta a nép köszöntését, pedig a lányok, legények félbehagyták a táncot, s mélyen meghajolva járultak elébe. Alighanem vasból volt a büszke tulipán szára.

Igen, láttam a három szépséges virágot, a rózsát, a liliomot meg a fehér jácintot! Eltűnődtem akkor: kinek a májusi báránykái lesznek, ki lesz az ő májuskirályuk? Aligha adják alább nemes lovagnál; talán még hercegi kérőjük is akad! Hu-u-u! Tovább, tovább!

Szaporán lépkedett a hat ló, s a tűz körül szaporán járták a májusi táncot. Tavaszünnepet ült ezen a napon minden falu, minden város.

Éjjel, amikor fölkerekedtem. - folytatta a szél -, benéztem egy pillanatra a kastélyba, s holtan találtam Valdemar Daa asszonyát. Este lefeküdt, és nem kelt föl többé.

Az ura fölébe hajolt, és komoran nézte; talán arra gondolt, hogy az igazi nemes fa csak hajlik, de nem törik, s egy könnyet se ejtett. A három lány hangos jajszóval siratta anyját; a kastély szolganépe sóhajtozott, s szemét törölgette. Daané elment, s mentem én is tovább, tovább! Hu-u-u!

Nagy utat bejártam, s visszatértem; elcsavarogtam, s megint visszatértem a Belt partjára, a sűrű tölgyerdő közepébe. Sok madár fészkelt ott: halászsas, vadgalamb, erdei holló, fekete gólya. Éppen akkor zsendült a tavasz, némelyik madár még a fészkén ült, a másik már kiköltötte a fiókáit. Nagy volt a riadalom az erdőben: egész nap fejszecsattogás verte föl az erdő csendjét, s a magasban rémülten köröztek a madarak. Valdemar Daa vágatta ki az erdejét, halálra ítélte, mert pompás hajót akart építtetni: háromfedélzetű hadihajót, s magának a királynak akarta eladni. Ezért vágták az erdőt, madarak tanyáját, hajósok iránymutatóját. Felriasztott gébicsek röpdöstek a pusztuló erdő fölött, hajlékukat vesztett halászsasok; ott kerengett, vijjogott, sírt félelmében és haragjában az erdő valamennyi madara. Én értettem, mit mondanak, mert tudom a nyelvüket. A mező bokrain fészkelő varjak, csókák ricsajozva csúfolták őket: "Ki a fészekből! Ki a fészekből!"

A kidöntött fák között; a favágók csapatában, ott állt Valdemar Daa a három lányával, és nevették a madarak riadalmát. Csak a legkisebbik lánynak, Annának esett meg a szíve azon a fekete gólyacsaládon, amely alól egy korhadt fát akartak épp kidönteni. A fészekből pelyhes fiókák dugták ki rémülten a csőrüket, olyan szánni való volt a gyámoltalanságuk! Anna szívéből megsajnálta őket, és kérte, hogy kegyelmezzenek meg ennek az egy fának. Meg is tették, hiszen akadt még elég fa az erdőben.

Kivágták hát az erdőt, felfűrészelték a rönköket, s építeni kezdték a háromfedélzetű hadihajót. A hajóács, aki a munkát vezette, egyszerű sorból való ember volt, de nemes viselkedésű; szeméből, homlokáról csak úgy sugárzott az ész; Valdemar Daa szívesen elbeszélgetett vele, s a legnagyobbik lánya, Ida is; aki akkor töltötte be tizenötödik esztendejét. A hajóács hajót épített Valdemar Daa-nak, magának pedig csak egy légvárat építhetett, s álmaiban Idát vitte asszonynak ebbe a légvárba. Megtehette volna ezt a valóságban is, ha azt a várat kőből építi, sáncokkal veszi körül, és erdőt meg birtokot szerez melléje. De hát hiába volt nemes lelkű és eszes, nem volt a világon semmije, s ugyan mit keresne egy szürke veréb a fényes tollú madarak között? Hu-u-u! Tovább, tovább! Én is továbbrepültem, ő is továbbrepült, mert ott nem maradhatott. A szegény kis Ida pedig elhallgattatta a szívét, mert egyebet nem tehetett.

A kastély istállóiban hollószőrű lovak dobogtak; érdemes volt megnézni, s meg is nézték őket: a tengernagyát küldte el a király, hogy megnézze az új hadihajót, s kösse meg a vásárt, ha tetszik neki. De a tengernagy csak a nemes paripákat bámulta - folytatta a szél -, én láttam jól, mert utánuk futottam az istállóba, és aranypálcikákat, szalmaszálakat szórtam az útjukra. Valdemar Daa aranyat kért a hajóért, a tengernagy meg a paripákat áhította, dicsérte is őket nagyon, de nem értették meg a szándékát. Így hát a hajót se vette meg a tengernagy, a hajó ottmaradt a parton, deszkákkal beborítva, mint egy szárazon tátogó hal.

Szomorú látvány volt. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!

Elközelgett a tél, hó borította be a mezőket, s én nagy jégtáblákat sodortam a széles Belten; hollók, varjak keringtek nagy csapatokban, koromnál feketébbek; leszálltak az elhagyott, néma hajóra, s rekedt károgással siratták az elzuhant tölgyeket; a szétdúlt fészkeket és sok földönfutó lakóját, az öreg és fiatal madarakat, akiket az az idomtalan, gőgös alkotmány tett hajléktalanná. Ez a néma hajó, amely nem száll vízre soha.

Hóörvényt kavartam a hólepte hajó körül. Üvöltöttem torkom szakadtából, elmondtam mindent, amit a szélnek el kell mondania; ha esze van a hajónak, okulhat belőle. Hu-u! Hu-u-u! Tovább, tovább!

Repült tovább az idő is, elröpült a tél, a nyár, ahogy én röpülök; elolvadt a hó, szétpergett az almavirág szirma, lefoszlottak a lombok. Hu-u-u! Tovább, tovább! Ti is, emberek! Tovább, tovább!

Szállt az idő, de a lányok még fiatalok voltak; Ida, a szép rózsa; olyan volt most is, mint amikor a hajóács rajta felejtette a szemét. Sokszor elkaptam selymes, barna haját, amikor tűnődve meg-megállt az almafák alatt; szirmokat szitáltam kibomlott hajára, de észre se vette, nézte a kert sötét bokrai között pirosló napot, aranyló égboltot.

Johanna, a húga, a pompás liliom, olyan sudár, egyenes derekú, tündöklő lány volt, mint az anyja lehetett valamikor. Szeretett elidőzni a kastély képcsarnokában, sorra nézegette az ősök képeit: az asszonyok selyemszoknyát, bársonyderekat viseltek a képeken, fonatos hajukat gyöngyös főkötő fogta össze - de szépek voltak! A férfiak talpig páncélban álltak, vagy mókusprémmel szegett, drága köntösben pompáztak; szép mívű kard fényeskedett az oldalukon. Hol függ majd egyszer Johanna képe, s milyen lesz a férfi, aki eljön érte? Igen, ezen tűnődött, suttogott is róla néha - hallottam, amikor végigszaladtam a hosszú folyosón és besüvítettem a terembe.

Anna, a fehér jácint, még csak tizennégy esztendős volt akkoriban; szótlan, tűnődő teremtés, nagy kék szeme csupa titok, de szája körül gyermekes mosoly; azt nem tudtam lefújni róla, igaz, nem is akartam.

Sokszor találkoztam vele a mezei ösvényeken: füveket gyűjtött apjának, aki italokat és bűvös cseppeket főzött belőlük. Valdemar Daa lázas munkában volt éjjel-nappal, de hogy miben fárad, nem árulta el. A természet erőin némán uralkodjék az ember - azt tartotta -, csak így találhatja meg a titkok titkát: az aranycsinálás fortélyát.

Ezért füstölt télen-nyáron a kastély kéménye, ezért lobogott a kandallóban a tűz - én láttam! Tovább, tovább! - ezt zúgtam a kéményben. - Füstté válik a munkád, salakká meg hamuvá! Hu-u-u! Megégeted magad, meglásd! Tovább! Tovább! És Valdemar Daa ment tovább, tovább a maga útján.

Üresek az istállók - hová lettek a hollószőrű paripák? Üresek a szekrények, a ládák - ki vitte el a kincset érő arany-, ezüstedényeket? Hát a teheneket ki vezette el a legelőkről? S hová lett a birtok? Elolvadt, minden elolvadt az aranycsináló tégelyben, de a tégely alján nem maradt egy csepp arany sem.

Üres a csűr, a kamra, üres a pince, a padlás. Szélnek eredtek a cselédek, beköltöztek az egerek. Itt megrepedt egy ablaküveg, ott betörött - nemcsak az ajtón volt bejárásom -, folytatta a szél. Más házban jó ebédet jelzett a kémény füstje, de itt olyat főztek, ami az utolsó falatot is fölemésztette.

Úgy zengtem-zúgtam a kastély kapujában, mint az őrök kürtje - de őr már rég nem állt Borreby-kastély előtt. Megforgattam a szélkakast a tornyon, úgy recsegett, mintha a toronyőr horkolt volna odafönn, pedig ott sem őrködött már senki. Csak patkányok meg egerek futkostak a padláson - nekik terített asztalt a szegénység. Mert az vert tanyát a kastélyban, a szegénység, az ürítette ki a szobákat, a szekrényeket, a kamrákat; még az ajtókat is kifordította a sarkukból - jöhettem-mehettem kedvemre. Ki-be jártam, mindent láttam, és mindent tudok - mondta a szél.

Valdemar Daa szakállát, haját füst meg hamu szürkítette, álmatlan éjszakák sárgították, fonnyasztották az arcát; s a szemébe kiült a sóvárgás, a kapzsi vágy az arany, az áhított arany után.

Füstöt meg hamut fújtam az arcába, szakállába, ahogy ott görnyedt napestig az edényei fölött.

De hiába görnyedt: nem az arany gyűlt, csak az adósság. Én ki-be sétáltam a törött ablakokon, a rokkant ajtókon, besüvöltöttem a három Daa-hajadon hálókamrájába, ahol egy-két elrongyolódott, fakó ruha hevert - azokat hordták mindig, mert újra nem telt. Ott zúgtam-süvítettem az ágyuk mellett - a bölcsőjük fölött bizony másféle dalt énekeltek! Nyomorúságos koldusélet lett a hajdani úri módból. A muzsika is rég elhallgatott a kastélyban, nem énekelt ott más, csak én. Havat szitáltam rájuk, mert azt hallottam, az melegít. Mert tűzre való fájuk sem volt, az erdejüket rég kivágták, honnan szereztek volna? Csikorgó hideg tél volt; a folyosókon futkostam, meg a toronybástyákon, hogy fölmelegedjem. Farkasordító hideg volt a kastélyban is, a nemes hajadonok ágyban feküdtek egész nap, hogy meg ne vegye őket az isten hidege. Az apjuk is ott kuporgott prémes takarója alatt. Nem volt mit enni, nem volt mit a tűzre vetni - ez lett az úri módból! Hu-u-u! Tovább, tovább! De Valdemar Daanak fogytán volt az ereje.

A tél után tavasz jön, borúra derű, de hát nehéz kivárni, nagyon nehéz. Valdemar Daa mégsem adta föl a reményt: még egy kevés türelem, és meglesz az arany! Húsvétra meglesz, bizonyosan meglesz!

Láttam, amint egyszer megállt egy pók hálója mellett és azt mormolta: "Türelemre, kitartásra adsz példát nekem, fürge kis takács! Ha a hálód elszakad, nekilátsz, és újra megszövöd, ha megint elszakad, megint elölről kezded, nem adod fel soha. Így van ez jól, s a jutalmad nem is marad el!"

Húsvét reggelre virradt, zengtek-bongtak a harangok, ragyogott a nap. Valdemar Daa egész éjszaka virrasztott, lázasan kevert, főzött, forralt, párolt valamit kis kamrájában. Hallottam: akkorát sóhajtott, mint egy kárhozott lélek; aztán imádkozott. A lámpa utolsókat pislogott, de észre se vette; én megélesztettem a szénparazsat, s annak a világa vetődött sápadt arcára; szeme mélyen belesüppedt üregébe, de egyszerre tágra meredt, arca is színesedni kezdett, mintha csodát látott volna.

A tégelyben, az aranycsináló tégelyben csillog valami! Izzó, tiszta és nehéz. Remegő kézzel emelte a magasba, s remegett az ajka, amikor fölkiáltott "Arany! Arany!" Úgy elszédült, hogy egy iramodással föllökhettem volna, de csak az izzó szénparázsra fújtam egy nagyot, és utána osontam a lányai hálókamrájába. Csupa hamu volt a ruhája, a szakálla borzas, az is szürke a hamutól. A küszöbön kihúzta magát, s fölemelte a drága kincset őrző tégelyt. "Megvan! Megvan az arany!" - kiáltotta, s a magasba lendítette a napfényben tündöklő kristálytégelyt. De megremegett a keze, s a tégely kiesett belőle, ezer darabra törött a padlón. Elpattant hát a remény utolsó szappanbuboréka is! Hu-u-u! Tovább, tovább! Rohantam tovább az aranycsináló szerencsétlen házából.

Vége felé járt az esztendő, amikor újra odavetődtem. Rövidültek a napok, s a vidékre a köd terítette csatakos lebernyegét, amelyről hideg csöppek hulltak a pirosodó bogyókra, csupasz ágakra. Friss jókedvvel érkeztem, kiszellőztettem a tájat, lesöpörtem az eget, s letördeltem a csúnya száraz ágakat; nem nagy munka, de ezt is el kell végezni.

Nagytakarítás volt Valdemar Daa kastélyában is, csakhogy egészen másfajta. Akkoriban állított be a kastélyba Valdemar Daa régi ellensége, s adóslevelet mutatott, amely szerint övé a kastély, a birtok, s annak minden jószága. Én haragosan vertem az ablaküvegeket, vagdaltam a rozoga ajtókat, besüvítettem a réseken: Hu-u-u! El akartam venni az új földesúr kedvét a kastélytól.

Ida és Anna keservesen zokogott; Johanna sápadtan, de büszkén állt, és az ujjába harapott, hogy elfojtsa szíve fájdalmát.

Az új úr kegyes volt Daahoz és lányaihoz: fölajánlotta nekik, hogy életük végéig a kastélyban maradhatnak, de ők nem fogadták el, meg se köszönték. Én odakinn leskelődtem és láttam: a koldusbotra jutott gazda büszkén fölszegte a fejét, s szótlanul végigmérte ellenségét. Nekirontottam az udvar vén hársfáinak, hogy még a legvastagabb ágak is recsegtek belé. Úgy meredeztek a hársak a kastély előtt, mint megannyi seprű, amely csak arra vár, hogy söpörjenek vele. Söpörtek is nemsokára, amint az új gazda beköltözött.

Nehéz nap volt az, kemény idő, de Valdemar Daa is kemény ember volt, s nem hajtott fejet senki előtt.

Azonkívül, amit a testükön hordtak, nem maradt semmijük, csak egy aranycsináló tégely, amibe Daa úr összegyűjtötte a padlón szerteömlött folyékony aranyat, a titkok titkát, amely mindent ígért, de nem adott meg semmit. Valdemar Daa csak ezt rejtette a zsebébe, aztán fogta a botját; a hajdan gazdag úr gyalog indult útnak három lányával a Borreby-kastélyból. Én ott kerengtem körülötte, hűtöttem égő arcát, ősz szakállát, haját simogattam, s búcsúéneket fújtam neki: "Hu-u-u! Tovább, tovább!"

Ida meg Anna ott lépdeltek apjuk mellett; Johanna megfordult a kapuban, de hiába, ha a szerencse nem fordult meg! Johanna a Stig várának vörös köveiből emelt kastélyt nézte, s talán a testvéreire gondolt: talán egy vers néhány sora járt az eszében

Kézen fogja nővére a húgát,
nekivág az irdatlan világnak...

Lehet, hogy erre a versre gondolt. Ott bandukolt a három nemes hajadon apjával az országúton. Nem a közepén, ahol azelőtt hintó röpítette őket, hanem a szélén, ahol a koldusok baktatnak. Egy síkság felé igyekeztek, abba a vályogházikóba, amelyet néhány garasért kibéreltek. Puszta fal és üres kamra várta ott őket. A fejük fölött egész úton varjak meg csókák röpködtek, és csúfondáros hangon rikoltották: "Ki a fészekből! Ki a fészekből!" - Ezt kiáltozták a Borreby-birtok tölgyerdejében is, amikor döntötték a fákat, madarak tanyáját.

Jól értette a szavukat Daa úr meg a három lánya, mert a fülükbe fújtam a madárrikoltozást; bánom már, mert nem volt érdemes meghallgatni őket. Beköltöztek hát a nyomorúságos kis vályogházba, s én otthagytam őket; elvágtattam mocsarak, síkságok, lecsupált bokrok, erdők fölött, nagy vizeken át, idegen tájakra. Hu-u-u! Tovább, tovább! Esztendőkig csavarogtam szerte a világban.

Mi lett a sorsa Valdemar Daanak és három szépséges lányának? Tovább mesél a szél:

- Annát láttam utoljára, Annát, a fehér jácintot. Öreg volt már és görnyedt hátú, hiszen ötven esztendő futott el azóta. Ő élt a legtovább, ő volt, aki mindent tudott.

Viborg városa mellett, kinn a pusztán, szép új udvarházat építtetett egy lelkész; vörös kövekből emelték a falát, vígan füstöltek a kéményei. A lelkész felesége meg lányai kinn ültek az erkélyen, s a kerti fák közül kinéztek a messzi pusztára. Ugyan mit láttak ott? Egy félig romba dőlt viskót, s egy gólyafészket a tetején. Moha és zuzmó zöldellt a tetőn; bár a tető nevet nemigen érdemelte meg, mert inkább a gólyafészek födte és védte a házat. De a tető azért nem szakadt be, mert a gólya igazgatta, foltozgatta, gondját viselte.

Látványnak bizony érdekes volt az a viskó, de hajléknak nyomorúságos - folytatta a szél. - Csak azért nem rontották le, mert gólya fészkelt rajta, különben valóságos madárijesztője volt a pusztának. A lelkészcsalád nem akarta elűzni a gólyát, ezért állhatott békében a vályogviskó, s a szegény öreg lánynak továbbra is hajlékot adott. Bizony, ezt a gólyának köszönhette; talán jutalmazni akarta a madár, amiért valamikor régen, a Borreby-tölgyesben fekete testvéreinek életét mentette meg Anna, amikor még fehér jácint volt a büszke nemesúr virágoskertjében.

A szegény öreg Anna el-eltűnődött a múlton.

- Ó, ó! - sóhajtozott napestig. Különös, az emberek éppen úgy sóhajtoznak, mint a szél, amikor a nádas között szalad. - Ó, Valdemar Daa, szegény apám! Nem kísért harangszó utolsó utadra; iskolásgyerekek se énekeltek halottaséneket, amikor Borreby egykori urát eltemették! Eltemették, s csak úgy szakadt vége a nyomorúságának. Ida egy jobbágyhoz ment feleségül, szegény apánkat ez búsította a legjobban: lányának ura nyomorult szolga, akit deresre húzhat a gazdája, ha úgy tetszik neki. Ugye, jobb a föld alatt pihenni, apám? Ugye, jobb odalenn, szegény Ida? Ó, ó! Az én szenvedéseimnek még nem szakad vége! Válts meg istenem!

Így fohászkodott Anna a berogyott viskóban, amelynek csak a gólya kedvéért kegyelmeztek.

Johannát, a legbátrabbik hajadont, én vettem pártfogásomba - mesélt tovább a szél. - Furcsa dolgot vett a fejébe: férfiruhát varratott, és elszegődött hajósinasnak; szűkszavú volt és komor, de nagyon serény a munkában. Hanem árbocra mászni nem tudott, ezért én lesodortam a fedélzetről, még mielőtt észrevették volna, hogy lány. Ezzel megmentettem a szégyentől.

Sok-sok esztendő futott el; egy húsvét reggelen - húsvét volt, mint akkor, amikor Valdemar Daa azt hitte, hogy megtalálta a titkok titkát - énekszót hallottam a rogyadozó vályogfalak közül: Anna énekelte a húsvéti zsoltárt, Anna, a hajdani fehér jácint.

Ablak nem volt a falon, csak egy nyílás, azon ragyogott be a nap, akár egy darab színarany. Micsoda fény áradt a viskóba! Abban a pillanatban megtört az öreg Anna szeme, megszakadt a szíve, és holtan bukott a padlóra. Akkor is így történt volna persze, ha nem ragyog be hozzá a húsvéti nap.

Utolsó pillanatig a gólya fészke födte be, védte az esőtől a viskóját.

A sírja fölött én énekeltem a búcsúztatót - mondta a szél. - Én búcsúztattam az apját is, most is tudom, hol a sírja, csak én tudom, senki más.

Új idők, más idők következnek. Régi utak mezőkké füvesednek, régi sírok országúttá taposódnak, vagy síneket építenek fölébük, s gőzmozdony robog el a régi halottak fölött, akiknek már a nevére se emlékszik senki. Hu-u-u! Tovább, tovább!

Így élt és így halt meg Valdemar Daa és három lánya. Aki szebben tud mesélni, mesélje el szebben! - kiáltotta a szél, azzal megfordult és elszáguldott.

Jegyzet

A gólya is gondolkozó állat, de a gólya gondolkozása nem olyan bús, inkább boldogan álmodozó.

(Gárdonyi Géza)

J. W. Goethe: A gólya jussa

A gólya, ki a tóra jön,
Ha éhes békahusra,
Mért fészkel a toronyba' fönn,
A mire nincsen jussa?

Ott fenn naphosszat kerepel
S nyugalmunkat zavarja,
S nem mászik senki fia fel,
Hogy fészkét lekaparja.

Kérdem, mi jogosítja őt,
Hogy templomunk lakossa? ─
Csak az, hogy a templomtetőt
Mindennap tele ...

(1813)

Fordította: Dóczy Lajos

Forrás: Wikiforrás

Wass Albert: Tavak és erdők könyve

NEGYEDIK MESE,
amelynek folytán, ha jól ide figyelsz, megtudhatod, hogy miképpen rendeztek versenyt a madarak a maguk mulatságára. Megismerkedsz továbbá ebben a mesében Csupafejjel, a kis jégmadárral, aki egészen kék és egészen különös madár.
Találkozni fogsz Kelep úrral, a gólyával és még sok mindenkivel, akiket már ismersz.


Részlet a meséből:


A madarak már összegyűltek a versenyre. Megjött Kelep úr is, a gólya, akit mint kívülállót, versenybírónak kértek fel a tó madarai, leszállt és csendet kelepelt.
– A versenyt megnyitom! Először jön az úszás – folytatta –, a cél a tó túlsó partja. Készüljetek, mindjárt megadom a jelt.
És ekkor valaki közbeszólt. Csupafej volt, a kis kék jégmadár, aki ott ült egy zsombékon, és előtte három egér, amit a reggel fogott. Közbeszólt és ezt kérdezte:
– Vagyis úgy értsük ezt, hogy az a nyertes, aki előbb érkezik meg a vízen keresztül a túlsó partra?…
Különös, gondosan megfogalmazott kérdés volt, és a madarak valamennyien elkezdtek nevetni, mert olyan igazi üldögélőhöz méltó kérdés volt. Még Kelep, a gólya is mosolygott, amikor felelt:
– Igen, barátocskám, úgy értsed ezt…
– Rendben van – bólintott komolyan Csupafej, és nem bánta egyáltalában a nevetést. Felemelte az egyik egeret és meglóbálta a víz fölött, aztán újra letette. És halkan odaszólt Nagyfogúnak, a csukának, aki ott hevert a tó fenekén, és éhes volt módfelett.
– Neked adom ezt az egeret, ha átviszel gyorsan a túlsó partra…
– Rendben van – mondotta a csuka, és felemelkedett a víz színére, hogy odatartsa a hátát Csupafejnek.
Éppen abban a pillanatban ütötte össze csőrét Kelep, és ez volt a jel, amire a madarak megindultak úszni. Úszott a búvár, ahogyan csak tudott, úszott a hóda, ahogyan csak tudott, úszott a vadruca, ahogyan csak tudott, és úszott valamennyi madár, mind a maga módja szerint, ahogyan csak tudott. Csupafej pedig ráugrott Nagyfogú hátára, és a csuka egy szempillantás alatt átvitte a tó másik partjára. Itt kiugrott a partra, az egeret, amit a csőrében hozott, odaadta a csukának, és Nagyfogú, a csuka, boldogan megette.
Ekkor jöttek csak meg a többi madarak.
Elsőnek a búvár érkezett, Szigonycsőr, és rettentően csodálkozott és rettentően bosszankodott, amikor meglátta, hogy Csupafej már ott ül a parton.
– Hát te mikor tanultál meg ilyen jól úszni? – kérdezte tőle elképedve.
– Mialatt ültem és gondolkoztam – felelte Csupafej kurtán.
Kelep, a versenybíró pedig kikelepelte az eredményt:
– Első Csupafej, második Szigonycsőr, harmadik Tik, a hóda…
A madarak pedig hallgatták, és borzasztóan csodálkoztak ezen.
Mikor visszaérkeztek a tocsogóhoz, Kelep újra csendet kelepelt és mondta:

– Most pedig jön a futás. Cél az a magas fűzfa, ami ott látszik a parton. Készüljetek, mindjárt adom a jelt…
És ekkor újra közbeszólott valaki, és ez a valaki újra Csupafej volt.
– Vagyis úgy értsem ezt – kérdezte megfontoltan –, hogy az lesz a nyertes, aki leghamarabb jut el a fűzfához a földön?…
– Igen – felelte a gólya, és a madarak kacagni kezdtek, mert ez megint olyan igazi jégmadárkérdés volt, és a gólya is mosolygott, mert látta Csupafej kurta lábait, és nem tudta elgondolni, miképpen fog velük szaladni a fűzfáig.
– Rendben van – mondotta Csupafej, aztán felemelte a második egeret, és megforgatta a nád felé, és megint letette. Majd halkan odaszólt a menyéthez, aki a nád közül leskelődött, és éppen vadászni indult.
– Neked adom ezt az egeret, ha elviszel a fűzfáig…
– Rendben van – mondotta a menyét és közelebb jött, hogy Csupafej felülhessen a hátára.
Kelep pedig éppen abban a pillanatban csattantotta össze a csőrét, minden madár szaladni kezdett a fűzfa felé. Futott Hosszúláb, a gém, ahogyan csak tudott és futott Piu, a partfutó, ahogyan csak tudott, és minden madár futott a nád között a maga módja szerint, ahogyan csak tudott. Csupafej pedig felugrott a menyét hátára, és a menyét futni kezdett vele a fűzfa felé, és egy szempillantás alatt odaértek.
– Itt az egér – mondta Csupafej, és a menyét boldogan elfutott vele. Csupafej pedig ott várta a fűzfa tövében, amíg megjönnek a többiek.
Elsőnek Hosszúláb érkezett meg, a gém. Borzasztóan elcsodálkozott és borzasztóan bosszankodott, amikor meglátta, hogy Csupafej már ott várta.
– Hát te, hogy jöttél ide ilyen gyorsan a kurta lábaiddal? – kérdezte mérgesen.
– Fejjel is lehet szaladni, nemcsak lábbal – felelte Csupafej kurtán.
Kelep pedig, a versenybíró, kikelepelte az eredményt:
– Első Csupafej, második Hosszúláb, harmadik Piu, a partfutó…
A madarak pedig, akik hallották, módfelett csodálkoztak ezen.
– Most pedig következik a repülés – jelentette be Kelep –, cél megint a túlsó part…
És most már hangosan kacagtak a madarak, amikor Csupafej újra közbeszólt és megkérdezte:
– Vagyis úgy értsem ezt, hogy az a nyertes, aki leghamarabb jut a túlsó partra, a levegőn keresztül?…
Kacagtak a madarak, mert tudták, hogy olyan kurta szárnyakkal, mint amilyenek a Csupafej szárnyai, nem lehet gyorsan repülni. És kacagott a gólya is,
Kelep, amikor azt felelte, amit eddig is felelt:
– Igen, úgy értsed.
– Rendben van – bólintott komolyan Csupafej, azzal felemelte a harmadik egeret is, és feltartotta a levegőbe. Majd letette, és halkan felszólt Villámnak, a vércsének, aki ott körözött a nádas fölött.

– Neked adom ezt az egeret, ha átviszel a túlsó partra.
– Rendben van – mondotta Villám, és összehúzott szárnyakkal lecsapott, hogy felvegye a hátára Csupafejt.
Éppen abban a pillanatban csattantott a csőrével Kelep, a versenybíró, s a madarak repülni kezdtek, mindegyik olyan sebesen, ahogy csak tudott. De Villám, a vércse mindegyiknél gyorsabb volt, s Csupafej ott ült már a parton, mire a többiek megérkeztek.
Elsőnek a kis sárszalonka jött, akinek Krekk a neve, s kerek szemei még kerekebbek lettek, mikor meglátta, hogy Csupafej már ott ül s várja őket.
Másodiknak Lenge jött, a csér, s elképedve verte össze szárnyait:
– Nahát, ezt hogyan csináltad?…
– Fejjel – mondotta Csupafej bölcsen.
S Kelep hirdette az eredményt:
– Első Csupafej, második Krekk, harmadik Lenge – s a madarak odavoltak a bámulattól.
Ekkor kezdődött a fészekverseny. Sorra járták a madarak Keleppel az élükön az összes fészkeket. Megnézték a vadrucának, Máminak a fészkét, Tiknek, a hódának a fészkét, Hosszúlábnak, a gémnek a fészkét, s nagyokat bólogattak, s azt mondták:
– Szép, szép, igazán derék munka…
Aztán megnézték Hószakállnak, a cinegének finoman szőtt függőfészkét, és nagyon megbámulták, és lelkesedve mondották:
– Ez már igazán nagyszerű munka!…
Azután megnézték Szigonycsőrnek, a búvárnak a fészkét, mely szabadon úszott-ringott a vízen, s úgy volt hozzákötözve négy kis fonállal négy nádszálhoz, hogy a víz nem vihette el, viszont akár emelkedett, akár apadt a tó, a fészek vele emelkedhetett, és vele süllyedhetett, és így se a víz nem lephette el soha, se
szárazra nem kerülhetett. Nagy csodálkozással bámulták ezt a célszerű berendezést, és lelkesedve mondották:
– Ez már igazán ügyes munka!…
Mikor már mindenkinek megnézték a fészkét, és éppen ítélkezni akartak, akkor megszólalt Csupafej, aki mindeddig csendben ült.
– Gyertek, nézzétek meg az én fészkemet is!…
Hej, de nagyot kacagtak erre a madarak!
– Hiszen neked nem is lehet fészked, mert mindig csak üldögéltél és lógattad a fejedet, nem dolgoztál soha!…
De azért elmentek az öreg fűzfához, ahova hívta őket. S lám, mit láttak ott!
Egy gyönyörűen megépített kis kerek fészket, tiszta agyagból, s puha pihével kibélelve, és olyan ügyesen hozzáragasztva a fához, hogy tiszta gyönyörűség.
Persze, te már tudod, ha gondolkozol egy kicsit, hogy azt a fészket nem más csinálta, mint maga Villáska, a fecske, cserébe a tóról gyűjtött bogarakért. De ezt a madarak, akik ott voltak, persze nem tudhatták, s borzasztóan elcsodálkoztak.
– Hogyan tudtad te ezt megcsinálni – kérdezték –, mikor egész nap csak ültél a parton?…
– Fejjel – mondotta Csupafej bölcsen.
S Kelep kihirdette az eredményt:
– Fészeképítésben is első Csupafej, második Hószakáll, harmadik Szigonycsőr!…
Volt nagy lárma a madarak közt! Hogy Csupafej mindenben első! Ki hitte volna, ki gondolta volna! Kelep pedig komolyan és méltóságteljesen odalépett Csupafej elé, és átadta neki a négy díjat.
– Íme, vedd át a jutalmakat!…
Csupafej pedig átvette a négy díjat, aztán leült, úgy, ahogy ő szokott, fejét lefelé lógatva s így szólt a madarakhoz:
– Látjátok, barátaim, hogy nemcsak lábbal, szárnnyal és ügyességgel lehet első valaki, hanem ésszel is és éppen azért nem kell csúfolódni azzal, aki gondolkozik. Lám, ez éppen jó lecke volt nektek. Mert bizony megmondom, hogy nem én úszom legjobban közöttetek, mivel én egyáltalában nem szoktam úszni, hanem Szigonycsőr, és így őt illeti meg az első díj ebben…
Azzal átadta Szigonycsőrnek az úszásért járó első díjat, amit azóta is büszkén hordoz minden búvár a fején, megláthatod te is, ha találkozol egy búvárral, hogy milyen szép volt az a tollbokréta, amit Csupafej átadott Szigonycsőrnek.
– Másodszor nem én vagyok közöttetek a leggyorsabb futó – folytatta a kis jégmadár –, mivelhogy én nem is szoktam futni, hanem Hosszúláb barátunkat illeti érte az első díj…
S azzal átadta Hosszúlábnak az első díjat, ami a futásért járt neki, s amit ma is szép sötétzöld forgó alakjában ott láthatsz minden jóravaló gém feje búbján.
– Továbbá a leggyorsabb repülő sem én vagyok, nehogy azt higgyétek, hanem Krekk, a sárszalonka…
Azzal átnyújtotta Krekknek a repülésért járó díjat, amit ma is ott láthatsz zománcosan fényleni minden sárszalonka fején és nyakán.
– Végül a fészeképítésben sem én vagyok a mester, hanem Hószakáll, és ez a szép, aranyos palást valóban megilleti őt!…
Azzal Hószakáll vállára akasztotta a fészeképítés mesterének járó aranyos palástot, amely csupa liliom-porzóból készült, s amelyet ott láthatsz ma minden szakállas nádicinegén, akiket neveznek függőcinegéknek is, a tudományuk után.
– Így – végezte be a beszédet Csupafej – csak azt akartam ezzel megmutatni nektek, hogy gondolkodással is lehet valamire vinni…
Azzal fogta magát, s visszarepült kedvenc zsombékjára, s újra nem csinált egyebet, csak nézte a vizet s gondolkozott.

A madarak pedig módfelett csodálkoztak, s nem értették, és nem értik ma sem, hogyha Csupafej nem tud úszni, nem tud futni, nem tud repülni, és nem tud fészket építeni: akkor hogyan lehetett mégis mindenben első?
Ma sem értik, és ezért vágnak néha olyan ostoba és csodálkozó arcot, ha ez a dolog az eszükbe jut. Te most tudod, hogy miképpen csinálta Csupafej ezt a csudát, s ha akarod, el is mondhatod nekik, bizonyára hálásak lesznek érte. De akkor először meg kell tanuljad a madarak nyelvét.


A teljes szöveg: Tavak és erdők könyve pdf fájl!

Magyarország madarai - A gólya

MAGYARORSZÁG MADARAI
MAGYARORSZÁG MADARAI KÜLÖNÖS TEKINTETTEL GAZDASÁGI JELENTŐSÉGÖKRE
CHERNELHÁZI CHERNEL ISTVÁN
1899

Részlet

Hogy nálunk mily közönséges, ismert s egyenesen egyike síkságaink legjellemzőbb madarainak, azt mindnyájan jól tudjuk. Alig van nálánál népszerűbb szárnyasunk. Szeretik, sőt tisztelik őt széles e hazában akár a fecskét, vagy tán még jobban. Nem kutatják: érdemes-e arra, hogy megbecsüljék? A közfelfogás megingathatatlanul az: hogy a gólya «tisztítja a határt mindenféle féregtől, kigyótól, békától» s ezért, meg mert «szerencsét hoz a háznak», melyre fészket rakott, soha senki bántani ne merje. Jaj annak, ki gólyát lő! A nép sok helyen az ilyen vadászt képes volna agyonütni. De miért is nőtt hát annyira a magyarság szivéhez? csak azért, mivel az utálatos békát és kigyót megöli?

Részben ezért is, de főleg mivel oda szokott az ember házatájához, ott bizalmaskodik fészke a kéményen, az akoltető végén, a boglya tetején, és mert nélküle hiányoznék az Alföldből egy eredeti, szükséges vonás. Az Alföldet, édes hazáját, pedig szereti a mi népünk színe-java, hisz bölcsője az, a nemzet szive tája; szereti pedig egész teljességében, úgy a mint van. Gólya hijával azonban elveszne belőle egy ősi bélyeg. És érzelmi kapcsok is fűznek minket az egy lábon álldogáló, mélabúsan elgondolkozó, komoly képű, horgasztott csőrű gólyamadárhoz, mely hol itt, hol ott búsulgat a réten, a pocsolya szélén, vagy fontolgatva, kimért lassú lépéseket téve sétálgat a gyepen, mezőn. Az ő lényében és saját magunkban rokonhúrok pendülnek: mindennapos érzéseinknek, alaphangulatunknak közössége. Születéstől fogva halálig, szinte a gólya az a madár, melyet legtöbbet, legközelebbről látunk, melyről legtöbbet hallunk. Elgondolja a magyar ember, hogy az a hosszú, piros lábú és csőrű, nagy fehér-fekete madár azért telepedett bizalmasan házára, mert vonzódik hozzá, már pedig népünk lelkületének egyik alapvonása az, hogy a ki szeretettel közeledik feléje, azt épp oly szeretettel hűségesen fogadja be szivébe. És jól esik neki, ha az ősz levélhullása nyomán keletkező búsongását, a kikelet fakadásával nyilatkozó vidor reménységét valami élő lényhez fűzheti. A házát lakó, költözködő gólya legközelebb esik hozzá – tehát ahhoz fűzi. Szóval a gólya és magyar népünk közt szoros viszony fejlődött, melyet hirtelen megbontani tejes lehetetlenség. Pedig mégis meg fog az bomlani, már bomladozik is: a kultura nagymarkú, mohó keze lassan, de éppen ezért biztosan, ront neki.

Más népeknél is megvolt – bár, hangsúlyozom, távolról sem oly mértékben, mint nálunk – sőt megvan a gólyának népszerűsége. Szinte általános a gyermekészben, hogy a testvérkéket a gólyamadár hozza s mindnyájunkat is – valamikor régen – az halászott ki a mocsárból, tóból. De mi még sokkalta többet is tudunk madarunkról s gyermekjátéktól a komoly politikáig szerep jut neki: mondóka, közmondás, népdal, népies műköltészet nevezetes alakja ő, mint a melynek természeti sajátságai élesen ellesve, való hűséggel kidomborítva jelennek így meg előttünk találó vonatkozásokban. Lehetetlen mindezekre kiterjeszkednünk, itt csak a legjellemzőbbekre vethetünk pillantást; a kivonható tanulságra ennyi is elegendő.

PETŐFI remek költeménye «A gólya» az első, melyre utalok, mert ebből világosan és tisztán érthetjük, miért szereti a magyarság a gólyát?! A költő személyét bizvást helyettesíthetjük egész népünkkel, mert a mit ő magáról beszél itt, azt akár fejenként is elmondhatnánk.

Legkedvesebb madara a gólya, mert az édes szülőföld, a drága szép alföld lakója.» Szereti «mert együtt növekedett vele s már akkor kerepölt fölötte, mikor még bölcsőjében sírt». S bár «se tolla nem ragyog, se szép hangot nem ád» s «egyszerűen, félig feketében, félig fehérben jár», mégis vele tölté egész életét, vele ábrándozott a «puszta legmélyén», megszerette, mint «az egyetlen valót, mely egy álmodott szebb korból fenmaradt». Ezért megérkezését minden esztendőben «várja» s mikor őszszel távozik, szerencsés utat kíván «legrégibb barátjának». Nem-e tolmácsa a költő mindnyájunk érzelmeinek? Igen természetes hát, hogy az elnyomatás szomorú korszakában, mikor az ötvenes évek irói a szabad szót nem mondhatván ki, képletesen beszéltek a nemzethez, nem egyszer a gólyamadár lényéhez füzték érzelmeiket, azt állítván oda, minta nemzet, a haza helyettesítőjét, vagy a honfikebel sajgásának tolmácsát. ARANY «A rab gólya», TOMPA «A gólyához» czímű költeményében fejezte ki csordultig telt bensejének keserűségét; előbbiben a rabgólya csonka szárnyával jelképezi a leigázott hazát, a megnyirbált, eltörölt alkotmányt, utóbbiban a költő a gólyának beszéli el a sivár valót, a jelen reménytelenségét, őt kéri meg, hogy adja hírül a szomorúságot, csüggedést a «bujdosóknak»; figyelmezteti, hogy ne is térjen vissza többé, mert fel van dúlva régi fészke helye s új fészkét sem rakhatná biztos tetőre; vígasztalja, hogy hiszen ő boldogabb, mint mi:

«Neked két hazát adott a végzeted: Nekünk csak egy – volt! . . . az is elveszett!»

A finom biologiai ismeret s a gólya és magyarság közt fennálló kapocs ARANYnál, TOMPÁnál és PETŐFInél megkapóan nyilatkozik. De nyilatkozik az egyebekben is. Különösen a búslakodva, gondolkodva, komolyan, mintegy magában, árvultan állongó gólya képét, mely jellemző az Alföldön s TOMPA is oda helyezi:

«Féllábon állva, itt búsul az esztrág»

számos analógiában megtaláljuk népdalainkban, közmondásainkban, népies költészetünkben. Ime néhány:

«Árva vagyok, mint a gólya, Kinek nincsen pártfogója.»

(Népdal.)

vagy:

«Hegyen ülök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejéről a gólya.»

PETŐFI.

«Gondolkodik mint féllábon a gólya.» «Gondolkozóba esett mint a gólya.» «Elvitte kedvét a gólya.»

Más értelműek azután: «Vigyen el a gólya», «Kerülgeti a gólya» (családi örömöket vár), «Ennek se kerepül többet a gólya» stb. Bordalban is azt énekeljük:

«Igyunk az elment gólyákért», ha a távozottak egészségére koczczintunk.

A kikelet vidám és az ősz bánatos hangulatát legtöbbször a gólya érkeztéhez vagy távoztához fűzi népünk; az alföldi ember mindig, csak a domb- és hegyvidéken lakó – a kinél madarunk nem tanyázik – a fecskéhez. Ez a két madár a magyarnak legsajátosabb tavaszhirdetője és a tél közelségét jelentője. Ők hozzák meg, ők búcsúztatják el nyarunkat:

«Megenyhült a lég, vidul a határ S te újra itt vagy jó gólyamadár»

mondja TOMPA, s viszont PETŐFI:

«Jön az ősz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ.»

Jó BENICZKY PÉTER uram 1620-ban tömören versbe szedte madarunk egész életét:

«Gólya is gázolja, Mocsárokat járja, Kigyót, békát foghasson; Fészket rak kéményen, Nem fél füst rámenjen: Korog, kotyog hangosan.»

Gyermekjátékban is szerepel, midőn egynek fejére tesznek valamit s ezt körülugrándozva mondják:

«A pap házán gólyafészek, Minden ember látja, Csak a pap nem látja.»

Vagy mikor ketten kezet fognak s azon egy kisebb társukat körülhordozzák, azt dudolják: «Gólya viszi a fiát» (a német: Engerltragen). Néhol azt tartják, a ki tavaszkor az első gólyát szállva látja, az rövid alvó lesz abban az évben, a ki pedig állva látja, az hosszú álmú. Vége sem lenne, ha az idevágó anyagból tovább akarnék meríteni, azért lássuk már most madarunkat a természethistória világításában. Annyi bizonyos, hogy újat alig mondhatok, csak azt, a mit mindnyájan tudunk róla, foglalhatom rendezetten keretbe, s méltathatom elfogultság nélkül gazdasági fontosságát, hasznos vagy káros voltát.

Mint igazi költözködő madár, melynek első érkezését általánosan figyelik, sőt meg is jegyzik, nagy anyagból kikerült országos középszám szerint: márczius 30-án jelenik meg nálunk. Hogy mennyire népszerű a gólya megjelenése, annak bizonysága az a népies elnevezés is, melylyel több helyen a márczius végén beállító viharos időt, havazást «gólyaförgeteg» névvel illetik. Gyakran az egyes párok egyszerre érkeznek s azonnal régi fészkökbe szállnak, néha azonban az egyik előbb jön s egy-két nap mulva a másik. Megérkezésök után rendesen hosszabb ideig csendesen állnak rég nem látott otthonukban s látszólag pihennek. Később azután csak az éjjelt töltik abban; napközben – délelőtt, délután – egy-egy kirándulást tesznek, élelmöket keresik s néhány óra mulva ismét haza térnek. Április első felében javában udvarolgatnak s szinte nap-nap után szorgalmasabban «kelepelnek» vagy «kerepelnek», miközben fejöket hátukra vetik s csőrüket csattogtatva, ismét előre nyújtják. Néha azonban repülve is kelepelnek; a fészekben ülő tojó így fogadja megtérő párját s az a levegőben felel neki. Úgy látszik, hogy a párok példás ragaszkodással frigyüket egy «gólyaöltőre» kötik s hűségesen kitartanak szerelmökben, vonzódásukban. Számos példa bizonyítja ezt, sőt azt is, hogy özvegységre jutottak többé nem vetették le a «fátyolt» s rideg egyedüllétben élték hátralevő napjaikat, megtérve a fészekhez, elvonulva telelésre, de csak egymagukban – éveken át. TOMPA költeményt is irt az «Özvegy gólyáról» .

Folytatás az eredeti honlapon: ->> A FEHÉR GÓLYA. Ciconia ciconia (L.) 1758.

Forrás: Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár