Magyarország madarai - A gólya

MAGYARORSZÁG MADARAI
MAGYARORSZÁG MADARAI KÜLÖNÖS TEKINTETTEL GAZDASÁGI JELENTŐSÉGÖKRE
CHERNELHÁZI CHERNEL ISTVÁN
1899

Részlet

Hogy nálunk mily közönséges, ismert s egyenesen egyike síkságaink legjellemzőbb madarainak, azt mindnyájan jól tudjuk. Alig van nálánál népszerűbb szárnyasunk. Szeretik, sőt tisztelik őt széles e hazában akár a fecskét, vagy tán még jobban. Nem kutatják: érdemes-e arra, hogy megbecsüljék? A közfelfogás megingathatatlanul az: hogy a gólya «tisztítja a határt mindenféle féregtől, kigyótól, békától» s ezért, meg mert «szerencsét hoz a háznak», melyre fészket rakott, soha senki bántani ne merje. Jaj annak, ki gólyát lő! A nép sok helyen az ilyen vadászt képes volna agyonütni. De miért is nőtt hát annyira a magyarság szivéhez? csak azért, mivel az utálatos békát és kigyót megöli?

Részben ezért is, de főleg mivel oda szokott az ember házatájához, ott bizalmaskodik fészke a kéményen, az akoltető végén, a boglya tetején, és mert nélküle hiányoznék az Alföldből egy eredeti, szükséges vonás. Az Alföldet, édes hazáját, pedig szereti a mi népünk színe-java, hisz bölcsője az, a nemzet szive tája; szereti pedig egész teljességében, úgy a mint van. Gólya hijával azonban elveszne belőle egy ősi bélyeg. És érzelmi kapcsok is fűznek minket az egy lábon álldogáló, mélabúsan elgondolkozó, komoly képű, horgasztott csőrű gólyamadárhoz, mely hol itt, hol ott búsulgat a réten, a pocsolya szélén, vagy fontolgatva, kimért lassú lépéseket téve sétálgat a gyepen, mezőn. Az ő lényében és saját magunkban rokonhúrok pendülnek: mindennapos érzéseinknek, alaphangulatunknak közössége. Születéstől fogva halálig, szinte a gólya az a madár, melyet legtöbbet, legközelebbről látunk, melyről legtöbbet hallunk. Elgondolja a magyar ember, hogy az a hosszú, piros lábú és csőrű, nagy fehér-fekete madár azért telepedett bizalmasan házára, mert vonzódik hozzá, már pedig népünk lelkületének egyik alapvonása az, hogy a ki szeretettel közeledik feléje, azt épp oly szeretettel hűségesen fogadja be szivébe. És jól esik neki, ha az ősz levélhullása nyomán keletkező búsongását, a kikelet fakadásával nyilatkozó vidor reménységét valami élő lényhez fűzheti. A házát lakó, költözködő gólya legközelebb esik hozzá – tehát ahhoz fűzi. Szóval a gólya és magyar népünk közt szoros viszony fejlődött, melyet hirtelen megbontani tejes lehetetlenség. Pedig mégis meg fog az bomlani, már bomladozik is: a kultura nagymarkú, mohó keze lassan, de éppen ezért biztosan, ront neki.

Más népeknél is megvolt – bár, hangsúlyozom, távolról sem oly mértékben, mint nálunk – sőt megvan a gólyának népszerűsége. Szinte általános a gyermekészben, hogy a testvérkéket a gólyamadár hozza s mindnyájunkat is – valamikor régen – az halászott ki a mocsárból, tóból. De mi még sokkalta többet is tudunk madarunkról s gyermekjátéktól a komoly politikáig szerep jut neki: mondóka, közmondás, népdal, népies műköltészet nevezetes alakja ő, mint a melynek természeti sajátságai élesen ellesve, való hűséggel kidomborítva jelennek így meg előttünk találó vonatkozásokban. Lehetetlen mindezekre kiterjeszkednünk, itt csak a legjellemzőbbekre vethetünk pillantást; a kivonható tanulságra ennyi is elegendő.

PETŐFI remek költeménye «A gólya» az első, melyre utalok, mert ebből világosan és tisztán érthetjük, miért szereti a magyarság a gólyát?! A költő személyét bizvást helyettesíthetjük egész népünkkel, mert a mit ő magáról beszél itt, azt akár fejenként is elmondhatnánk.

Legkedvesebb madara a gólya, mert az édes szülőföld, a drága szép alföld lakója.» Szereti «mert együtt növekedett vele s már akkor kerepölt fölötte, mikor még bölcsőjében sírt». S bár «se tolla nem ragyog, se szép hangot nem ád» s «egyszerűen, félig feketében, félig fehérben jár», mégis vele tölté egész életét, vele ábrándozott a «puszta legmélyén», megszerette, mint «az egyetlen valót, mely egy álmodott szebb korból fenmaradt». Ezért megérkezését minden esztendőben «várja» s mikor őszszel távozik, szerencsés utat kíván «legrégibb barátjának». Nem-e tolmácsa a költő mindnyájunk érzelmeinek? Igen természetes hát, hogy az elnyomatás szomorú korszakában, mikor az ötvenes évek irói a szabad szót nem mondhatván ki, képletesen beszéltek a nemzethez, nem egyszer a gólyamadár lényéhez füzték érzelmeiket, azt állítván oda, minta nemzet, a haza helyettesítőjét, vagy a honfikebel sajgásának tolmácsát. ARANY «A rab gólya», TOMPA «A gólyához» czímű költeményében fejezte ki csordultig telt bensejének keserűségét; előbbiben a rabgólya csonka szárnyával jelképezi a leigázott hazát, a megnyirbált, eltörölt alkotmányt, utóbbiban a költő a gólyának beszéli el a sivár valót, a jelen reménytelenségét, őt kéri meg, hogy adja hírül a szomorúságot, csüggedést a «bujdosóknak»; figyelmezteti, hogy ne is térjen vissza többé, mert fel van dúlva régi fészke helye s új fészkét sem rakhatná biztos tetőre; vígasztalja, hogy hiszen ő boldogabb, mint mi:

«Neked két hazát adott a végzeted: Nekünk csak egy – volt! . . . az is elveszett!»

A finom biologiai ismeret s a gólya és magyarság közt fennálló kapocs ARANYnál, TOMPÁnál és PETŐFInél megkapóan nyilatkozik. De nyilatkozik az egyebekben is. Különösen a búslakodva, gondolkodva, komolyan, mintegy magában, árvultan állongó gólya képét, mely jellemző az Alföldön s TOMPA is oda helyezi:

«Féllábon állva, itt búsul az esztrág»

számos analógiában megtaláljuk népdalainkban, közmondásainkban, népies költészetünkben. Ime néhány:

«Árva vagyok, mint a gólya, Kinek nincsen pártfogója.»

(Népdal.)

vagy:

«Hegyen ülök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejéről a gólya.»

PETŐFI.

«Gondolkodik mint féllábon a gólya.» «Gondolkozóba esett mint a gólya.» «Elvitte kedvét a gólya.»

Más értelműek azután: «Vigyen el a gólya», «Kerülgeti a gólya» (családi örömöket vár), «Ennek se kerepül többet a gólya» stb. Bordalban is azt énekeljük:

«Igyunk az elment gólyákért», ha a távozottak egészségére koczczintunk.

A kikelet vidám és az ősz bánatos hangulatát legtöbbször a gólya érkeztéhez vagy távoztához fűzi népünk; az alföldi ember mindig, csak a domb- és hegyvidéken lakó – a kinél madarunk nem tanyázik – a fecskéhez. Ez a két madár a magyarnak legsajátosabb tavaszhirdetője és a tél közelségét jelentője. Ők hozzák meg, ők búcsúztatják el nyarunkat:

«Megenyhült a lég, vidul a határ S te újra itt vagy jó gólyamadár»

mondja TOMPA, s viszont PETŐFI:

«Jön az ősz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ.»

Jó BENICZKY PÉTER uram 1620-ban tömören versbe szedte madarunk egész életét:

«Gólya is gázolja, Mocsárokat járja, Kigyót, békát foghasson; Fészket rak kéményen, Nem fél füst rámenjen: Korog, kotyog hangosan.»

Gyermekjátékban is szerepel, midőn egynek fejére tesznek valamit s ezt körülugrándozva mondják:

«A pap házán gólyafészek, Minden ember látja, Csak a pap nem látja.»

Vagy mikor ketten kezet fognak s azon egy kisebb társukat körülhordozzák, azt dudolják: «Gólya viszi a fiát» (a német: Engerltragen). Néhol azt tartják, a ki tavaszkor az első gólyát szállva látja, az rövid alvó lesz abban az évben, a ki pedig állva látja, az hosszú álmú. Vége sem lenne, ha az idevágó anyagból tovább akarnék meríteni, azért lássuk már most madarunkat a természethistória világításában. Annyi bizonyos, hogy újat alig mondhatok, csak azt, a mit mindnyájan tudunk róla, foglalhatom rendezetten keretbe, s méltathatom elfogultság nélkül gazdasági fontosságát, hasznos vagy káros voltát.

Mint igazi költözködő madár, melynek első érkezését általánosan figyelik, sőt meg is jegyzik, nagy anyagból kikerült országos középszám szerint: márczius 30-án jelenik meg nálunk. Hogy mennyire népszerű a gólya megjelenése, annak bizonysága az a népies elnevezés is, melylyel több helyen a márczius végén beállító viharos időt, havazást «gólyaförgeteg» névvel illetik. Gyakran az egyes párok egyszerre érkeznek s azonnal régi fészkökbe szállnak, néha azonban az egyik előbb jön s egy-két nap mulva a másik. Megérkezésök után rendesen hosszabb ideig csendesen állnak rég nem látott otthonukban s látszólag pihennek. Később azután csak az éjjelt töltik abban; napközben – délelőtt, délután – egy-egy kirándulást tesznek, élelmöket keresik s néhány óra mulva ismét haza térnek. Április első felében javában udvarolgatnak s szinte nap-nap után szorgalmasabban «kelepelnek» vagy «kerepelnek», miközben fejöket hátukra vetik s csőrüket csattogtatva, ismét előre nyújtják. Néha azonban repülve is kelepelnek; a fészekben ülő tojó így fogadja megtérő párját s az a levegőben felel neki. Úgy látszik, hogy a párok példás ragaszkodással frigyüket egy «gólyaöltőre» kötik s hűségesen kitartanak szerelmökben, vonzódásukban. Számos példa bizonyítja ezt, sőt azt is, hogy özvegységre jutottak többé nem vetették le a «fátyolt» s rideg egyedüllétben élték hátralevő napjaikat, megtérve a fészekhez, elvonulva telelésre, de csak egymagukban – éveken át. TOMPA költeményt is irt az «Özvegy gólyáról» .

Folytatás az eredeti honlapon: ->> A FEHÉR GÓLYA. Ciconia ciconia (L.) 1758.

Forrás: Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár