Palkó hanyatt-homlok rohant ki a házból. És csakugyan, már fejük felett repült, szinte úszott egy gólyapár. Egyenesen Zsófiék kéménye felé tartottak a gólyák, és csakhamar le is szálltak régi fészkük szélére. örvendező kelepeléssel mintha csak azt hajtogatták volna egyszer, tízszer, százszor: „Megérkeztünk végre! Megérkeztünk végre!…”
Nem is látszottak fáradtaknak, pedig hej, de messziről jöttek, tengereken túlról! Egy pillanatra sem pihentek meg, tüstént fészkük tatarozásához láttak: friss szalmát, szénát, ágacskákat kerítettek, kibővítették, kibélelték a régi lakást, legyen jó helye, szép helye a fiókáknak, ha majd kibújnak a tojásokból a napvilágra.
Melegedett az idő, már útban volt május, hogy elhozza a szép, illatos orgonát, gyöngyvirágot, meleg napsugarat, és kicsalja a kiskelepeket is a tojásból. Ki is bújt három eleven fióka. A gyerekek arról tudták meg, hogy itt vannak, mert egyszerre nagy nyüzsgés, hangos kelepelés támadt a fészek körül.
Nőttek, növekedtek a kis gólyafiak, néha-néha már szárnyaikat próbálgatva repdestek ide-oda. Az egyik, a legkisebb közülük – Kiskelepnek nevezte el Zsófi – különösen virgonc volt.
Egyszer, amikor gólyamama gólyapapával békavadászatra indult, hogy kicsinyeiknek finom csemegét hozzanak, Kiskelep kiszökött a fészekből, és felfedező útra indult a tetőn. Annyira rácsodálkozott egy fura, sosem látott egylábú valamire – a tv-antenna volt -, hogy megbotlott, és ó, jaj! – belepottyant a szomszédék sötét, kormos kéményébe, és egy kemence kellős közepében találta magát. Ijedten kelepelt segítségért.
Palkó éppen az udvaron eszkábált egy repülőt, felfigyelt az ismerős kelepelésre, és máris futott Zsófiért. Mindjárt tudták, honnan jön Kiskelep hangja. Tüstént kiszabadították a megrémült gólyafiókát. De milyen állapotban! Alig ismertek rá új, fekete gúnyájában.
-Kelep, kelep, – kelepelt riadtan Kiskelep, mintha azt kelepelte volna: „Ne én vagyok az oka, a kémény állt utamba.” De Zsófi gólyanyelven, úgy látszik, nem értett, és alaposan összeteremtette Kiskelepet, amiért otthagyta a fészkét.
-Ne bántsd, Zsófi – kérlelte Palkó -, véletlenül esett be. Hát én a múltkor tán akarattal pottyantam le a körtefáról?
-De most mit csináljunk vele? A feje búbjáig csupa korom, olyan, mint egy gólyakéményseprő. Ha meglátja így gólyamama, gólyapapa, jól ellátják a baját!
-Hát fürdessük meg – tanácsolta Palkó. – Akkor meg sem tudják, merre járt.
Ez már kedvére volt Zsófinak. -Okosat mondtál – dicsérte meg Palkót és már küldte is vízért, szappanért. Kiskelep rosszat sejtve éktelen kelepelésbe kezdett, amikor a mosdótálba állították. Csípett, kapálózott, ahogy csak tudott, védekezett. Egy óvatlan pillanatban pedig huss! – felrepült a fészkükbe.
Megszeppent a két gyerek. Szótlanul lesték a gólyaszülők hazatérté. Lesz nemulass a butácska Kiskelepnek!
Mit sem sejtve, vidám kelepeléssel szállt le a gólyapár a fészekre. De egyszerre torkukon akadt a kelepelés. Egymásra néztek. Mi a csoda lehet az a csúf fekete jószág ott benn? Ijedtségükből ahogy magukhoz tértek, dühösen csípni, űzni kezdték az ellenségnek vélt fiukat a fészekből.
Jajgatva kelepelt Kiskelep, de csak nem ismertek rá tulajdon szülei. Pillanatok alatt a szerencsétlen gólyafióka a két gyerek előtt találta magát az udvaron. Ráadásul még az egyik szárnya is megsérült egy kicsit, eltelik egy idő, amíg majd újra repülni tud.
Zsófi és Palkó megetette, megitatta, nyugtatgatta Kiskelepet, és azon nyomban elhatározta, hogy örökbe fogadja az otthontalanná vált kisgólyát. Már meg sem próbálták mosdatni, még világgá menne. Nekik így feketén is kedves volt.
Kiskelep is megszerette a két gyereket. Úgy hozzájuk szokott, hogy még a szomszédba is utánuk ment. Annál is inkább tette ezt, mert Mérgessel, a kutyával és Cilával, a cicával hadilábon állt, de a finnyás csirkék, libák sem barátkoztak vele.
A gyerekek azt hitték, hogy Kiskelep megfeledkezik majd a fészkéről, szüleiről, testvéreiről, de nem így történt. Amikor meglátta a feje fölött bús kelepeléssel hazatérő gólyamamát, gólyapapát, úgy gunnyasztott az udvar sarkában, mint a nagybeteg. A gyerekek is észrevették Kiskelep bánkódását, váltig törték is a buksijukat, hogyan segíthetnének rajta, de csak nem tudtak kiokoskodni semmit.
No, de ha ők nem tudtak segíteni, segített egy hirtelen jött zápor. Gólyamamáék éppen úton voltak, Kiskelep a szokott helyén hazatérésüket leste, amikor megeredt az eső. Nem kérdezte Kiskeleptől, szeret-e mosdani, olyan zuhanyt eresztett rá, hogy pillanatok alatt a régi, fehér tollú, piros csőrű takaros gólyafiú lett. A gyerekek tapsoltak örömükben, amikor meglátták. Kiskelep nem tudta, mi történt vele, hiszen nem nézett ő tükörbe sem fehéren, sem feketén. Ezúttal mégis hagyta, hogy ajnározzák a gyerekek, olyan kezes lett, mint egy galamb.
A gyerekek hamar létrát kerítettek, vitték fel a tetőre, onnan egykettőre rátalált a fészkükre, és újra örvendezőn kelepelő testvérei között várta gólyamama, gólyapapa hazatérését. Jöttek is, mint máskor, búsan kelepelve, fiukat siratva.
De mi történ? Nem akartak hinni a szemüknek. Az ő elveszettnek hitt Kiskelepjük csücsült a fészekben, szebben, tollasabban, mint azelőtt. Gólyamamához simulva kelepelte el most már boldogan szomorú kalandját. Hangos, vidám kelepkórusban gyönyörködtek lent a gyerekek.
És amikor Zsófi és Palkó rábukkant a kis fekete tócsára az udvar sarkában, majdnem egyszerre kiáltottak fel:
-Nini, Kiskelep kéményseprőgúnyája!
Megölelték egymást. Marci még egy képet is adott magáról, amit ő festett, és ezt mondta: