A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

Skolik Ágnes: A béka és a gólya

 Részlet:

"– Most legszívesebben bekapnám ezt a szemtelen legyet, de nem teszem. Ha akkor ott a kövön nem macerált volna, nem vettem volna észre, hogy Piros közeledik – gondolta Lala és kiugrott a fekvő öntözőkannából.

– Köszönöm Piros, hogy megmentetted az életemet! – mondta Lala mosolyogva.

– Szívesen tettem, bár ha most nem kaplak be, akkor lassan nekem is életmentésre lesz szükségem! – kelepelt vissza Piros.

– Zizz, zizz, köszi Lala, hogy te sem kaptál be engem – zümmögött felettük Zizz.

– Na, igen Zizz, de most én is éhes vagyok, és Piros is! – válaszolta Lala. – Tudok egy jó helyet, a kerten kívül! Egy nagy tó van ott, gyertek, nézzünk körül!"

https://meseles.hu/mese/skolik-agnes-a-beka-es-a-golya/




A béka és a gólya (mese) | MeseLes hangos mesék


Kelep Elek meséi: A sípoló virág

Kelep Elek meséi - Elek és a totyogó focista

Kelep Elek meséi: A rejtélyes gombóc

Kelep Elek meséi - A nagy befőzés

Kelep Elek meséi: A született tehetség

Jávorkai Sára: Mese a kis gólyáról, aki félt a repüléstől

 Élt egyszer, egy ház kéményén egy gólyacsalád. Gólyamama egy nagy, kerek fészekbe melengette három gyönyörű tojását. A gólyacsalád már izgatottan várta a kicsinyek érkezését.

Egy szép napon, nagy sokára a csöppségek kikeltek. A szülők örömükben már táncolni tudtak volna. Az anyuka büszkén mutogatta a fiókákat a szomszédoknak.

A pár minden nap nagy szeretettel gondozta őket. Mindig igyekeztek, hogy a csemeték jól érezzék magukat. A kis fiókák egyre csak nőttek és nőttek, amikor elérkezett a nagy nap.

A szülők azt tervezték, hogy megtanítják a gólyácskákat repülni. Nagy dolognak számít ez a gólyáknál, hiszen vár rájuk a nagy utazás Afrika felé.

Így hát az anyuka átrepült a szomszédos fa ágára és onnan hívogatta a kicsiket. A két kisgólya bizonytalanul, de minden bátorságát összeszedve átrepült anyjuk mellé, ahogyan tőle látták.

Megörültek a sikernek és egyre többször lengették szárnyukat a levegőben. Végül már szinte tökéletesen tudtak repülni.

De a harmadik, a legrémültebb nem mert kiugrani a fészekből. Mi van, ha nem tud a szárnyaival csapkodni és lezuhan? Testvérei észrevették kétségbeesett tekintetét. Lassan visszasiklottak hozzá és többször is biztatták, hogy nem kell félnie, nem fog leesni. Szeretettel segítettek neki.

Végül a félős kisgólya odaállt a fészek szélére, és lassan elszámolt háromig. Lehunyta a szemét, és elrugaszkodott.

Amikor a levegőben volt, elkezdett csapkodni szárnyaival. Kinyitotta a szemét, és csodálatos látvány tárult elé.

Látta a sok fát, a kis patakot, és a többi gólyatársát, akik mind őt bíztatták. Miután szétnézett, leszállt anyukája mellé, a faágra. Testvérei és apukája is követték őt. Szorosan összebújtak.

Ettől a pillanattól kezdve együtt készültek a nagy útra. Együtt minden akadályt legyőztek.
Nem sokára megérkezett az ősz, és a gólyák mind elindultak úti céljuk felé, Afrikába. A félős gólya megtanulta, hogy a gyengéket mindig támogatni, segíteni kell.


Forrás: https://jatsszunk-egyutt.hu/mesek-golyarol-fecskerol/

Kvíz a meséhez

Osvát Erzsébet: Kiskelep

 – Palkó, gyere, gyere gyorsan – sürgette Zsófi kisöccsét -, visszajöttek a gólyáink!

Palkó hanyatt-homlok rohant ki a házból. És csakugyan, már fejük felett repült, szinte úszott egy gólyapár. Egyenesen Zsófiék kéménye felé tartottak a gólyák, és csakhamar le is szálltak régi fészkük szélére. örvendező kelepeléssel mintha csak azt hajtogatták volna egyszer, tízszer, százszor: „Megérkeztünk végre! Megérkeztünk végre!…”

Nem is látszottak fáradtaknak, pedig hej, de messziről jöttek, tengereken túlról! Egy pillanatra sem pihentek meg, tüstént fészkük tatarozásához láttak: friss szalmát, szénát, ágacskákat kerítettek, kibővítették, kibélelték a régi lakást, legyen jó helye, szép helye a fiókáknak, ha majd kibújnak a tojásokból a napvilágra.

Melegedett az idő, már útban volt május, hogy elhozza a szép, illatos orgonát, gyöngyvirágot, meleg napsugarat, és kicsalja a kiskelepeket is a tojásból. Ki is bújt három eleven fióka. A gyerekek arról tudták meg, hogy itt vannak, mert egyszerre nagy nyüzsgés, hangos kelepelés támadt a fészek körül.

Nőttek, növekedtek a kis gólyafiak, néha-néha már szárnyaikat próbálgatva repdestek ide-oda. Az egyik, a legkisebb közülük – Kiskelepnek nevezte el Zsófi – különösen virgonc volt.

Egyszer, amikor gólyamama gólyapapával békavadászatra indult, hogy kicsinyeiknek finom csemegét hozzanak, Kiskelep kiszökött a fészekből, és felfedező útra indult a tetőn. Annyira rácsodálkozott egy fura, sosem látott egylábú valamire – a tv-antenna volt -, hogy megbotlott, és ó, jaj! – belepottyant a szomszédék sötét, kormos kéményébe, és egy kemence kellős közepében találta magát. Ijedten kelepelt segítségért.

Palkó éppen az udvaron eszkábált egy repülőt, felfigyelt az ismerős kelepelésre, és máris futott Zsófiért. Mindjárt tudták, honnan jön Kiskelep hangja. Tüstént kiszabadították a megrémült gólyafiókát. De milyen állapotban! Alig ismertek rá új, fekete gúnyájában.

-Kelep, kelep, – kelepelt riadtan Kiskelep, mintha azt kelepelte volna: „Ne én vagyok az oka, a kémény állt utamba.” De Zsófi gólyanyelven, úgy látszik, nem értett, és alaposan összeteremtette Kiskelepet, amiért otthagyta a fészkét.

-Ne bántsd, Zsófi – kérlelte Palkó -, véletlenül esett be. Hát én a múltkor tán akarattal pottyantam le a körtefáról?

-De most mit csináljunk vele? A feje búbjáig csupa korom, olyan, mint egy gólyakéményseprő. Ha meglátja így gólyamama, gólyapapa, jól ellátják a baját!

-Hát fürdessük meg – tanácsolta Palkó. – Akkor meg sem tudják, merre járt.

Ez már kedvére volt Zsófinak. -Okosat mondtál – dicsérte meg Palkót és már küldte is vízért, szappanért. Kiskelep rosszat sejtve éktelen kelepelésbe kezdett, amikor a mosdótálba állították. Csípett, kapálózott, ahogy csak tudott, védekezett. Egy óvatlan pillanatban pedig huss! – felrepült a fészkükbe.

Megszeppent a két gyerek. Szótlanul lesték a gólyaszülők hazatérté. Lesz nemulass a butácska Kiskelepnek!

Mit sem sejtve, vidám kelepeléssel szállt le a gólyapár a fészekre. De egyszerre torkukon akadt a kelepelés. Egymásra néztek. Mi a csoda lehet az a csúf fekete jószág ott benn? Ijedtségükből ahogy magukhoz tértek, dühösen csípni, űzni kezdték az ellenségnek vélt fiukat a fészekből.

Jajgatva kelepelt Kiskelep, de csak nem ismertek rá tulajdon szülei. Pillanatok alatt a szerencsétlen gólyafióka a két gyerek előtt találta magát az udvaron. Ráadásul még az egyik szárnya is megsérült egy kicsit, eltelik egy idő, amíg majd újra repülni tud.

Zsófi és Palkó megetette, megitatta, nyugtatgatta Kiskelepet, és azon nyomban elhatározta, hogy örökbe fogadja az otthontalanná vált kisgólyát. Már meg sem próbálták mosdatni, még világgá menne. Nekik így feketén is kedves volt.

Kiskelep is megszerette a két gyereket. Úgy hozzájuk szokott, hogy még a szomszédba is utánuk ment. Annál is inkább tette ezt, mert Mérgessel, a kutyával és Cilával, a cicával hadilábon állt, de a finnyás csirkék, libák sem barátkoztak vele.

A gyerekek azt  hitték, hogy Kiskelep megfeledkezik majd a fészkéről, szüleiről, testvéreiről, de nem így történt. Amikor meglátta a feje fölött bús kelepeléssel hazatérő gólyamamát, gólyapapát, úgy gunnyasztott az udvar sarkában, mint a nagybeteg. A gyerekek is észrevették Kiskelep bánkódását, váltig törték is a buksijukat, hogyan segíthetnének rajta, de csak nem tudtak kiokoskodni semmit.

No, de ha ők nem tudtak segíteni, segített egy hirtelen jött zápor. Gólyamamáék éppen úton voltak, Kiskelep a szokott helyén hazatérésüket leste, amikor megeredt az eső. Nem kérdezte Kiskeleptől, szeret-e mosdani, olyan zuhanyt eresztett rá, hogy pillanatok alatt a régi, fehér tollú, piros csőrű takaros gólyafiú lett. A gyerekek tapsoltak örömükben, amikor meglátták. Kiskelep nem tudta, mi történt vele, hiszen nem nézett ő tükörbe sem fehéren, sem feketén. Ezúttal mégis hagyta, hogy ajnározzák a gyerekek, olyan kezes lett, mint egy galamb.

A gyerekek hamar létrát kerítettek, vitték fel a tetőre, onnan egykettőre rátalált a fészkükre, és újra örvendezőn kelepelő testvérei között várta gólyamama, gólyapapa hazatérését. Jöttek is, mint máskor, búsan kelepelve, fiukat siratva.

De mi történ? Nem akartak hinni a szemüknek. Az ő elveszettnek hitt Kiskelepjük csücsült a fészekben, szebben, tollasabban, mint azelőtt. Gólyamamához simulva kelepelte el most már boldogan szomorú kalandját. Hangos, vidám kelepkórusban gyönyörködtek lent a gyerekek.

És amikor Zsófi és Palkó rábukkant a kis fekete tócsára az udvar sarkában, majdnem egyszerre kiáltottak fel:

-Nini, Kiskelep kéményseprőgúnyája!



Mester Györgyi: Kelep Elek

 Elek, akiről most mesélek nektek, nagyon szerette a tavakat, patakokat. Különösképp kedvelte a mocsaras lápokat, ahol zsombékról-zsombékra lehetett lépegetni, haladni.

Úszni sohasem akart – azt nem is tudott volna, hosszú, derékig érő lábaival -, inkább csak átgázolni a kellemes, nedves területen, ahol annyi finom ennivaló akadt.

Mert enni mindig volt kedve, na meg étvágya is. Különösen a „franciás” kosztra áhítozott. Ez alatt kígyót, békát, csigát, apró halat kell érteni – mert ezekért a falatokért teljesen odavolt. A szája egészen leért a földig, csúcsos volt, keményen oda tudott koppantani bármiféle mozgó falatnak.

A víz nem akadályozta abban, hogy a ruházata épségét megóvja, az állandóan hófehér volt, némi fekete beütéssel, s tiszta szépsége, puhasága mindig megmaradt.

Szerette az egyre melegedő, tavaszi időjárást, mert akkor különösen jól ment a lakásépítés.
Minél magasabbra akart költözni, mert onnan jó a kilátás, na meg a nagy távolság a hívatlan
látogatóktól is megóvta.

Azután a családalapítás.
Annak is megvolt a maga ideje. Az utódait gondosan nevelte, vigyázott rájuk, de mivel
minden évben bővült a család, a felnövekvő utódokat útjára bocsátotta, a sorsukat nem
követte.

Mivel sok volt a gond – a lakásépítés, a család ellátása -, ezért jogosan hitte, hogy minden
évben kijár neki egy kis „szabadság”. Következetesen a melegebb égtájakat választotta utazás, nyaralás céljából.
Leginkább délre szeretett költözni – persze, csak átmeneti ott-tartózkodásra. Általában
augusztus végére tervezte az aktuális nyaralás megkezdését.
Afrika jó hely – ezt már nemegyszer megtapasztalta.

De jóból is megárt a sok, s a tél elmúltával, a tavasz beköszöntével, ismét haza vágyott.
Várta a régi – netán megújítandó – lakás, a múltbéli ismerősök, na meg a további kalandok, az újabb és újabb, még fel nem fedezett vizes rétek, zsombékos mezők, a megszokott útitársak.

Így volt kerek, egyben szép az élet.

Persze, voltak gondok, viharok, amelyek a lakását megrongálták. Aztán az utódokat se
sikerült mindig épségben megóvni, felnevelni – de hát ez mindig megesik, nem csak vele,
másokkal is megtörtént.

Örült annak, hogy közkedvelt, s nemcsak a fajtájabeliek, de mások körében is népszerű volt.
Óvták, gondját viselték, ha kellett, meggyógyították, egyszóval szerették.

Ha végighallgattátok a történetet, remélem, kitaláltátok, kiről szólt a mese.
Ki volt ez a közkedvelt előlény, s vajon miért kapta a Kelep Elek nevet?

 

Forrás: https://jatsszunk-egyutt.hu/mesek-golyarol-fecskerol/

Forrás: https://mesenapok.hu/mester-gyorgyi-kelep-elek/

M. Lukács Erzsébet: A feketepapucsos

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Annak a falunak a girbe-gurba utcájában egy ütött-kopott házikó kéményén volt egy ágbogas gólyafészek. Ebben laktak Gólyáék.

Gólya papa meg gólya mama már kora hajnalban elrepült a falu széli nádastóba békát halászni. A két kis gólyagyerek, Kele meg Pele ezalatt a kelepelést gyakorolták, meg a fél lábon állást. Hangos jókedvükben észre sem vették a sanda szemű szarkát, aki a közeli jegenyefáról leste őket.

– Micsoda lármás népség! Egész nap csak kelepelnek s közben a kasziba lábukkal majd szétrúgják a fészküket! No, de majd ráncba szedem én őket! -Így pusmogott, zsörtölődött magában a vén madár, s nagy dérrel-dúrral előbújt a lombok sűrűjéből.

– Hát ti, két kelekótya, mit viháncoltok, hangoskodtok folyton folyvást? nem féltek, hogy meghallja a Feketepapucsos?

– Feketepapucsos? – csillant fel a kisgólyák szeme a kíváncsiságtól. – Ki az?

– Ejnye, ejnye! Hát ti még ezt sem tudjátok? – méltatlankodott a szarka. – No, de majd megtudjátok! Nézzetek csak oda! – mutatott az utca végére. – Látjátok azt a piros tetős házat?

– Látjuk – mondták a gólyák és várakozva néztek a szarkára. Az meg szemét ijesztően forgatva suttogta:

– Ott lakik a Feketepapucsos, akinek fekete a ruhája, fekete a sapkája…és fekete a csittegő-csattogó papucsa is.

– De szeretném látni – sóhajtott Kele.

– Én is – bólintott rá Pele.

A szarka akkor már majd megpukkadt a méregtől.

– Várjatok csak mihasznák! – rikácsolta. – Tudom, másképp beszéltek majd, ha a Feketepapucsos feljön a fekete létráján kéményt kotorni, és itt talál benneteket!

A két kis gólya erre csakugyan megrémült. Riadt, kérdő szemmel meredtek a szarkára, aki kajánkodva sápítozta:

– El sem merem mondani, hogy mi lesz akkor! Kár-kár! Jaj nektek, szegény gólyák! – aztán elhallgatott, s a farkát megbillentve eltűnt az ágak között.

A két megszeppent fióka félelemtől remegve bámult utána.

– Jaj, csak már jönnének mamáék – keseregte Pele.

– Várj, testvérkém, én majd felkapaszkodom a fészek szélére, és onnan integetek mamáéknak. – Azzal már ugrott is, de amikor felért, ingadozva egyensúlyozott egy darabig, míg egyszer csak zsupsz, előrebukott, s már csúszott is lefelé a tetőn. Szerencsére az egyik lába fennakadt a csatornában. Ott lógott az ártatlan, fejjel lefelé, verdeső szárnyakkal.

– Segítség! Papa, mama segítség! – kiabálta Pele a fészekből. De egyszerre elakadt a szava, amikor az utca végéről valami csattogást hallott. Lenézett. Hát, uramfia, mit látott! A Feketepapucsos futott feléjük. Azt is hallotta, amikor a létráját a falnak támasztotta és csitt-csatt, már jött is felfelé.

– Ne félj tőlem, te kis buta, nem bántalak – mondta barátságos hangon, s már hozta is a kiszabadított Kelét a hóna alatt.

– Nincs semmi baj. Ülj ide a testvéred mellé, de máskor ne állj ki a fészek szélére! Te meg vigyázz rá! – szólt mosolyogva Peléhez. S azután, ahogy jött, úgy el is tűnt a szemük elől.

Gólya papa és mama nemsokára megérkezett. A két kis fióka egymás szavába vágva mesélte el, hogy a Feketepapucsos hogyan szabadította ki Kelét a bajból, s tette vissza a fészekbe.

– Ki lehet az a Feketepapucsos? – tűnődött gólya papa.

– Szarka néni azt mondta, hogy ott lakik az utca végén! – mutatott Pele a pirostetejű házra.

– De hisz akkor ő a kéményseprő, a mi jóbarátunk! – örvendezett Gólya papa.

– A nagy vihar után ő javította meg a fészkünket! – bólogatott Gólya mama. – Nem kell félni tőle.

Nem is féltek ezután a kis gólyák! Ahányszor csak meghallották a papucs csattogását, már dugták is elő a fejüket és teli torokkal kelepelték:

„Kéményseprő bácsi
Jöjjön vacsorázni!
Főzze meg a vacsorát,
Egye meg a papucsát!”

De a végét egészen halkan és mindig csak gólyanyelven mondták.


Forrás: https://jatsszunk-egyutt.hu/mesek-golyarol-fecskerol/

Vili és a gólyák




Zelk Zoltán: Tavaszi mese

(részlet)

 Szellőcske a tengerentúlról jött: együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.
 - Én megöntözöm a göröngyös földet - mondta a felhő.
- Várnak is már az emberek. - Hát még engem! - dicsekedett a kis Szellőcske.
- Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól!
Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Mikor az első faluhoz érkeztek, elbúcsúztak egymástól.
- Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságteljesen, s már suhant is a mezők felé.
- Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske.
Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb.
Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre.
- Ha már itt vagyok a kéménynél - gondolta magában -, hozzá megyek hamarabb.
Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény.
- Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem.
Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia:
- Ne búsulj, majd én elmondom a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá.
Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami:
- Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén. Van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is - tette hozzá sóhajtva.
Szellőcske megsimogatta a kéményt, és továbbrepült.

Forrás, és a mese folytatása: https://www.3szek.ro/load/cikk/90661/zelk_zoltan:_tavaszi_mese

A gólya meg a daru

Egy mocsárban élt egy gólya meg egy daru. Megunták már a magányos életet, ezért a gólya azt gondolta, hogy megnősül. Miután ezt eltervezte, megy át a mocsáron három versztát: tip‑tip-top. Amikor odaér, kopogtat a daru ajtaján és így szól:
- Daru, daru, meg akarok nősülni. Leszel a feleségem?
A daru kinézett az ablakon, és még csak ki sem nyitva az ajtót, mondja:
- Nem vagy te túl szép, gólya, a lábad csak egy szál csont, magad tarka vagy, ügyetlen, a tehetség legkisebb jele nélkül. Nem megyek hozzád feleségül, gólya, még nem jött el az ideje. Várok egy kicsit.
Ilyen választ hallva elszégyellte magát a gólya, és megy haza át a mocsáron: tip-tip-top.
Amikor a gólya elment, a daru gondolataiba merült és ezt gondolta:
- Olyan, amilyen, az a gólya, mégiscsak férfi. A lába, igaz, csak egy szál csont, de piros és hosszú. Ez jó, ha a mocsárban él, nem piszkolja össze a tollait. És mindent egybevetve, derék legény ez a gólya. És amikor repül, olyan szépen csapkod a szárnyaival, hogy nem egy madár örülne, ha ilyen udvarlója lenne. És ilyen ostoba vagyok én, a legény maga eljött megkérni a kezem, én pedig visszautasítottam. Százszor jobb lenne férjes asszonynak lennem, mint magányos vénlánynak. Elmegyek én magam hozzá. Megkérem, hogy vegyen feleségül.
És megy a daru a gólyához, kecsesen lépdelve a mocsárban: csap, csap, csop. Odaért, bekopogott a gólya ajtaján.
- Elgondolkoztam azon, amit tettem, és beismerem, hogy csúnyán jártam el, hogy visszautasítottalak, szomszéd – mondja. – Te jó és szép legény vagy, ezért is jöttem el hozzád. Vegyél feleségül, kettesben jobb lesz az életünk.
- Mivel nem jöttél, amikor én kértelek, most mehetsz vissza nélkülem. Máshol is találok magamnak feleséget, talán még szebbet is.
Elszégyellte magát a daru, lehajtotta a csőrét, és hazaballagott: csap, csap, csop.
Közben azonban a gólyának megfájdult a szíve, és szemrehányást tett magának, hogy visszautasította a darut. Jó madár az a daru, maga eljött, de ő csak nem vette el.
Megint megy a daruhoz: tip-tip-top. A daru nem engedi szóhoz jutni, nem megy hozzá feleségül, de amikor már elment a gólya, a daru sajnálkozott:
- Már nincs miért maradjak továbbra is lány. Még egy másik daru lecsapja a kezemről ezt a gólyát. Elmegyek, és bocsánatot kérek tőle, talán még időben megegyezünk.
De sehogyan sem tudtak megállapodni, és mind a mai napig csak járnak egymáshoz.

Forrás: mesebazis.com

Sulyok Ákos: Kelep és a tél

Kelep egy aranyos, kicsi gólyafióka volt. Szülei egyszer elvitték vadászni. Kelep ekkor látta a vízben a közeli farmról származó libacsaládot. Mivel nem voltak testvérei, libafiókákkal játszott.
A játék egyre rendszeresebb és vidámabb lett. Néha észre sem vették, hogy besötétedik. Így ment ez őszig, amikor egy este Kelep hazatért a libáktól, és sehol nem találta szüleit. Nagy sírva visszatért a farmra. Liba anyus megígérte neki, hogy holnap megkeresik a szüleit.
...
A mese folytatása itt olvasható: Mesemalom

Miró Anna Dorka: A gólya és az egér

...
- Az egyetlen... hüpp... hüpp... az egyetlen barátomat ihish fehelfahaltáhák aha töhöbbihek.- zokogta. Egy idő után lecsillapodott. Egy kis hangot hallott.
- Ne sírj Égi, itt vagyok!

Égi a cérnavékony, magas, ismerős hang irányába fordította a fejét. S kit pillantott meg? Az Egérkét.- Ó, hála az égnek! Hát te hogy kerülsz ide? Mi történt? - mondta, miután szóhoz tudott jutni a boldogságtól és a meglepetéstől.
- Miután hosszú ideig nem jöttél, gondoltam, utánad jövök és megkereslek. Ahogy egy jó baráthoz illik - mondta mosolyogva.
- Halálra rémisztettél! Gyere, most bocsánatot kell kérnem a többiektől, amiért azt hittem, képesek voltak felfalni téged!- mondta Égi.




A teljes mese itt olvasható: Mesemalom

Marián Bernadett: Lilik barátja

...
Kopogtak az ajtón. Gólya Marci dugta be a csőrét.
- Bocsánat! Csak búcsúzni jöttem. Nem akartam úgy elrepülni, hogy ne köszönjek el a barátaimtól.
Mindenkitől elköszönt, végül Lilikéhez lépett.
- Szia, kedves Lilikém! Kár, hogy csak ilyen kis időt tölthettünk együtt, de majd tavasszal többet játszunk, jó?
- Szia, Marcikám vigyázz magadra a hosszú úton!
Megölelték egymást. Marci még egy képet is adott magáról, amit ő festett, és ezt mondta:
- Ez a kép a tied! Engem ábrázol, hogy ne felejtsél el soha!
Ha Gólya Marci nem repült el volna, ez mese is tovább tartott volna!








A teljes mese itt olvasható: Mesemalom
A meseíró pályázat nyertesei: Jutai iskola

A róka és a gólya - mesejáték

A róka és a gólya - rajzfilm


https://www.mozaweb.hu/Extra-Videok-A_roka_es_a_golya-206359

Videó: Mozaik Kiadó