Jegyzet

A gólya is gondolkozó állat, de a gólya gondolkozása nem olyan bús, inkább boldogan álmodozó.

(Gárdonyi Géza)

J. W. Goethe: A gólya jussa

A gólya, ki a tóra jön,
Ha éhes békahusra,
Mért fészkel a toronyba' fönn,
A mire nincsen jussa?

Ott fenn naphosszat kerepel
S nyugalmunkat zavarja,
S nem mászik senki fia fel,
Hogy fészkét lekaparja.

Kérdem, mi jogosítja őt,
Hogy templomunk lakossa? ─
Csak az, hogy a templomtetőt
Mindennap tele ...

(1813)

Fordította: Dóczy Lajos

Forrás: Wikiforrás

Wass Albert: Tavak és erdők könyve

NEGYEDIK MESE,
amelynek folytán, ha jól ide figyelsz, megtudhatod, hogy miképpen rendeztek versenyt a madarak a maguk mulatságára. Megismerkedsz továbbá ebben a mesében Csupafejjel, a kis jégmadárral, aki egészen kék és egészen különös madár.
Találkozni fogsz Kelep úrral, a gólyával és még sok mindenkivel, akiket már ismersz.


Részlet a meséből:


A madarak már összegyűltek a versenyre. Megjött Kelep úr is, a gólya, akit mint kívülállót, versenybírónak kértek fel a tó madarai, leszállt és csendet kelepelt.
– A versenyt megnyitom! Először jön az úszás – folytatta –, a cél a tó túlsó partja. Készüljetek, mindjárt megadom a jelt.
És ekkor valaki közbeszólt. Csupafej volt, a kis kék jégmadár, aki ott ült egy zsombékon, és előtte három egér, amit a reggel fogott. Közbeszólt és ezt kérdezte:
– Vagyis úgy értsük ezt, hogy az a nyertes, aki előbb érkezik meg a vízen keresztül a túlsó partra?…
Különös, gondosan megfogalmazott kérdés volt, és a madarak valamennyien elkezdtek nevetni, mert olyan igazi üldögélőhöz méltó kérdés volt. Még Kelep, a gólya is mosolygott, amikor felelt:
– Igen, barátocskám, úgy értsed ezt…
– Rendben van – bólintott komolyan Csupafej, és nem bánta egyáltalában a nevetést. Felemelte az egyik egeret és meglóbálta a víz fölött, aztán újra letette. És halkan odaszólt Nagyfogúnak, a csukának, aki ott hevert a tó fenekén, és éhes volt módfelett.
– Neked adom ezt az egeret, ha átviszel gyorsan a túlsó partra…
– Rendben van – mondotta a csuka, és felemelkedett a víz színére, hogy odatartsa a hátát Csupafejnek.
Éppen abban a pillanatban ütötte össze csőrét Kelep, és ez volt a jel, amire a madarak megindultak úszni. Úszott a búvár, ahogyan csak tudott, úszott a hóda, ahogyan csak tudott, úszott a vadruca, ahogyan csak tudott, és úszott valamennyi madár, mind a maga módja szerint, ahogyan csak tudott. Csupafej pedig ráugrott Nagyfogú hátára, és a csuka egy szempillantás alatt átvitte a tó másik partjára. Itt kiugrott a partra, az egeret, amit a csőrében hozott, odaadta a csukának, és Nagyfogú, a csuka, boldogan megette.
Ekkor jöttek csak meg a többi madarak.
Elsőnek a búvár érkezett, Szigonycsőr, és rettentően csodálkozott és rettentően bosszankodott, amikor meglátta, hogy Csupafej már ott ül a parton.
– Hát te mikor tanultál meg ilyen jól úszni? – kérdezte tőle elképedve.
– Mialatt ültem és gondolkoztam – felelte Csupafej kurtán.
Kelep, a versenybíró pedig kikelepelte az eredményt:
– Első Csupafej, második Szigonycsőr, harmadik Tik, a hóda…
A madarak pedig hallgatták, és borzasztóan csodálkoztak ezen.
Mikor visszaérkeztek a tocsogóhoz, Kelep újra csendet kelepelt és mondta:

– Most pedig jön a futás. Cél az a magas fűzfa, ami ott látszik a parton. Készüljetek, mindjárt adom a jelt…
És ekkor újra közbeszólott valaki, és ez a valaki újra Csupafej volt.
– Vagyis úgy értsem ezt – kérdezte megfontoltan –, hogy az lesz a nyertes, aki leghamarabb jut el a fűzfához a földön?…
– Igen – felelte a gólya, és a madarak kacagni kezdtek, mert ez megint olyan igazi jégmadárkérdés volt, és a gólya is mosolygott, mert látta Csupafej kurta lábait, és nem tudta elgondolni, miképpen fog velük szaladni a fűzfáig.
– Rendben van – mondotta Csupafej, aztán felemelte a második egeret, és megforgatta a nád felé, és megint letette. Majd halkan odaszólt a menyéthez, aki a nád közül leskelődött, és éppen vadászni indult.
– Neked adom ezt az egeret, ha elviszel a fűzfáig…
– Rendben van – mondotta a menyét és közelebb jött, hogy Csupafej felülhessen a hátára.
Kelep pedig éppen abban a pillanatban csattantotta össze a csőrét, minden madár szaladni kezdett a fűzfa felé. Futott Hosszúláb, a gém, ahogyan csak tudott és futott Piu, a partfutó, ahogyan csak tudott, és minden madár futott a nád között a maga módja szerint, ahogyan csak tudott. Csupafej pedig felugrott a menyét hátára, és a menyét futni kezdett vele a fűzfa felé, és egy szempillantás alatt odaértek.
– Itt az egér – mondta Csupafej, és a menyét boldogan elfutott vele. Csupafej pedig ott várta a fűzfa tövében, amíg megjönnek a többiek.
Elsőnek Hosszúláb érkezett meg, a gém. Borzasztóan elcsodálkozott és borzasztóan bosszankodott, amikor meglátta, hogy Csupafej már ott várta.
– Hát te, hogy jöttél ide ilyen gyorsan a kurta lábaiddal? – kérdezte mérgesen.
– Fejjel is lehet szaladni, nemcsak lábbal – felelte Csupafej kurtán.
Kelep pedig, a versenybíró, kikelepelte az eredményt:
– Első Csupafej, második Hosszúláb, harmadik Piu, a partfutó…
A madarak pedig, akik hallották, módfelett csodálkoztak ezen.
– Most pedig következik a repülés – jelentette be Kelep –, cél megint a túlsó part…
És most már hangosan kacagtak a madarak, amikor Csupafej újra közbeszólt és megkérdezte:
– Vagyis úgy értsem ezt, hogy az a nyertes, aki leghamarabb jut a túlsó partra, a levegőn keresztül?…
Kacagtak a madarak, mert tudták, hogy olyan kurta szárnyakkal, mint amilyenek a Csupafej szárnyai, nem lehet gyorsan repülni. És kacagott a gólya is,
Kelep, amikor azt felelte, amit eddig is felelt:
– Igen, úgy értsed.
– Rendben van – bólintott komolyan Csupafej, azzal felemelte a harmadik egeret is, és feltartotta a levegőbe. Majd letette, és halkan felszólt Villámnak, a vércsének, aki ott körözött a nádas fölött.

– Neked adom ezt az egeret, ha átviszel a túlsó partra.
– Rendben van – mondotta Villám, és összehúzott szárnyakkal lecsapott, hogy felvegye a hátára Csupafejt.
Éppen abban a pillanatban csattantott a csőrével Kelep, a versenybíró, s a madarak repülni kezdtek, mindegyik olyan sebesen, ahogy csak tudott. De Villám, a vércse mindegyiknél gyorsabb volt, s Csupafej ott ült már a parton, mire a többiek megérkeztek.
Elsőnek a kis sárszalonka jött, akinek Krekk a neve, s kerek szemei még kerekebbek lettek, mikor meglátta, hogy Csupafej már ott ül s várja őket.
Másodiknak Lenge jött, a csér, s elképedve verte össze szárnyait:
– Nahát, ezt hogyan csináltad?…
– Fejjel – mondotta Csupafej bölcsen.
S Kelep hirdette az eredményt:
– Első Csupafej, második Krekk, harmadik Lenge – s a madarak odavoltak a bámulattól.
Ekkor kezdődött a fészekverseny. Sorra járták a madarak Keleppel az élükön az összes fészkeket. Megnézték a vadrucának, Máminak a fészkét, Tiknek, a hódának a fészkét, Hosszúlábnak, a gémnek a fészkét, s nagyokat bólogattak, s azt mondták:
– Szép, szép, igazán derék munka…
Aztán megnézték Hószakállnak, a cinegének finoman szőtt függőfészkét, és nagyon megbámulták, és lelkesedve mondották:
– Ez már igazán nagyszerű munka!…
Azután megnézték Szigonycsőrnek, a búvárnak a fészkét, mely szabadon úszott-ringott a vízen, s úgy volt hozzákötözve négy kis fonállal négy nádszálhoz, hogy a víz nem vihette el, viszont akár emelkedett, akár apadt a tó, a fészek vele emelkedhetett, és vele süllyedhetett, és így se a víz nem lephette el soha, se
szárazra nem kerülhetett. Nagy csodálkozással bámulták ezt a célszerű berendezést, és lelkesedve mondották:
– Ez már igazán ügyes munka!…
Mikor már mindenkinek megnézték a fészkét, és éppen ítélkezni akartak, akkor megszólalt Csupafej, aki mindeddig csendben ült.
– Gyertek, nézzétek meg az én fészkemet is!…
Hej, de nagyot kacagtak erre a madarak!
– Hiszen neked nem is lehet fészked, mert mindig csak üldögéltél és lógattad a fejedet, nem dolgoztál soha!…
De azért elmentek az öreg fűzfához, ahova hívta őket. S lám, mit láttak ott!
Egy gyönyörűen megépített kis kerek fészket, tiszta agyagból, s puha pihével kibélelve, és olyan ügyesen hozzáragasztva a fához, hogy tiszta gyönyörűség.
Persze, te már tudod, ha gondolkozol egy kicsit, hogy azt a fészket nem más csinálta, mint maga Villáska, a fecske, cserébe a tóról gyűjtött bogarakért. De ezt a madarak, akik ott voltak, persze nem tudhatták, s borzasztóan elcsodálkoztak.
– Hogyan tudtad te ezt megcsinálni – kérdezték –, mikor egész nap csak ültél a parton?…
– Fejjel – mondotta Csupafej bölcsen.
S Kelep kihirdette az eredményt:
– Fészeképítésben is első Csupafej, második Hószakáll, harmadik Szigonycsőr!…
Volt nagy lárma a madarak közt! Hogy Csupafej mindenben első! Ki hitte volna, ki gondolta volna! Kelep pedig komolyan és méltóságteljesen odalépett Csupafej elé, és átadta neki a négy díjat.
– Íme, vedd át a jutalmakat!…
Csupafej pedig átvette a négy díjat, aztán leült, úgy, ahogy ő szokott, fejét lefelé lógatva s így szólt a madarakhoz:
– Látjátok, barátaim, hogy nemcsak lábbal, szárnnyal és ügyességgel lehet első valaki, hanem ésszel is és éppen azért nem kell csúfolódni azzal, aki gondolkozik. Lám, ez éppen jó lecke volt nektek. Mert bizony megmondom, hogy nem én úszom legjobban közöttetek, mivel én egyáltalában nem szoktam úszni, hanem Szigonycsőr, és így őt illeti meg az első díj ebben…
Azzal átadta Szigonycsőrnek az úszásért járó első díjat, amit azóta is büszkén hordoz minden búvár a fején, megláthatod te is, ha találkozol egy búvárral, hogy milyen szép volt az a tollbokréta, amit Csupafej átadott Szigonycsőrnek.
– Másodszor nem én vagyok közöttetek a leggyorsabb futó – folytatta a kis jégmadár –, mivelhogy én nem is szoktam futni, hanem Hosszúláb barátunkat illeti érte az első díj…
S azzal átadta Hosszúlábnak az első díjat, ami a futásért járt neki, s amit ma is szép sötétzöld forgó alakjában ott láthatsz minden jóravaló gém feje búbján.
– Továbbá a leggyorsabb repülő sem én vagyok, nehogy azt higgyétek, hanem Krekk, a sárszalonka…
Azzal átnyújtotta Krekknek a repülésért járó díjat, amit ma is ott láthatsz zománcosan fényleni minden sárszalonka fején és nyakán.
– Végül a fészeképítésben sem én vagyok a mester, hanem Hószakáll, és ez a szép, aranyos palást valóban megilleti őt!…
Azzal Hószakáll vállára akasztotta a fészeképítés mesterének járó aranyos palástot, amely csupa liliom-porzóból készült, s amelyet ott láthatsz ma minden szakállas nádicinegén, akiket neveznek függőcinegéknek is, a tudományuk után.
– Így – végezte be a beszédet Csupafej – csak azt akartam ezzel megmutatni nektek, hogy gondolkodással is lehet valamire vinni…
Azzal fogta magát, s visszarepült kedvenc zsombékjára, s újra nem csinált egyebet, csak nézte a vizet s gondolkozott.

A madarak pedig módfelett csodálkoztak, s nem értették, és nem értik ma sem, hogyha Csupafej nem tud úszni, nem tud futni, nem tud repülni, és nem tud fészket építeni: akkor hogyan lehetett mégis mindenben első?
Ma sem értik, és ezért vágnak néha olyan ostoba és csodálkozó arcot, ha ez a dolog az eszükbe jut. Te most tudod, hogy miképpen csinálta Csupafej ezt a csudát, s ha akarod, el is mondhatod nekik, bizonyára hálásak lesznek érte. De akkor először meg kell tanuljad a madarak nyelvét.


A teljes szöveg: Tavak és erdők könyve pdf fájl!

Magyarország madarai - A gólya

MAGYARORSZÁG MADARAI
MAGYARORSZÁG MADARAI KÜLÖNÖS TEKINTETTEL GAZDASÁGI JELENTŐSÉGÖKRE
CHERNELHÁZI CHERNEL ISTVÁN
1899

Részlet

Hogy nálunk mily közönséges, ismert s egyenesen egyike síkságaink legjellemzőbb madarainak, azt mindnyájan jól tudjuk. Alig van nálánál népszerűbb szárnyasunk. Szeretik, sőt tisztelik őt széles e hazában akár a fecskét, vagy tán még jobban. Nem kutatják: érdemes-e arra, hogy megbecsüljék? A közfelfogás megingathatatlanul az: hogy a gólya «tisztítja a határt mindenféle féregtől, kigyótól, békától» s ezért, meg mert «szerencsét hoz a háznak», melyre fészket rakott, soha senki bántani ne merje. Jaj annak, ki gólyát lő! A nép sok helyen az ilyen vadászt képes volna agyonütni. De miért is nőtt hát annyira a magyarság szivéhez? csak azért, mivel az utálatos békát és kigyót megöli?

Részben ezért is, de főleg mivel oda szokott az ember házatájához, ott bizalmaskodik fészke a kéményen, az akoltető végén, a boglya tetején, és mert nélküle hiányoznék az Alföldből egy eredeti, szükséges vonás. Az Alföldet, édes hazáját, pedig szereti a mi népünk színe-java, hisz bölcsője az, a nemzet szive tája; szereti pedig egész teljességében, úgy a mint van. Gólya hijával azonban elveszne belőle egy ősi bélyeg. És érzelmi kapcsok is fűznek minket az egy lábon álldogáló, mélabúsan elgondolkozó, komoly képű, horgasztott csőrű gólyamadárhoz, mely hol itt, hol ott búsulgat a réten, a pocsolya szélén, vagy fontolgatva, kimért lassú lépéseket téve sétálgat a gyepen, mezőn. Az ő lényében és saját magunkban rokonhúrok pendülnek: mindennapos érzéseinknek, alaphangulatunknak közössége. Születéstől fogva halálig, szinte a gólya az a madár, melyet legtöbbet, legközelebbről látunk, melyről legtöbbet hallunk. Elgondolja a magyar ember, hogy az a hosszú, piros lábú és csőrű, nagy fehér-fekete madár azért telepedett bizalmasan házára, mert vonzódik hozzá, már pedig népünk lelkületének egyik alapvonása az, hogy a ki szeretettel közeledik feléje, azt épp oly szeretettel hűségesen fogadja be szivébe. És jól esik neki, ha az ősz levélhullása nyomán keletkező búsongását, a kikelet fakadásával nyilatkozó vidor reménységét valami élő lényhez fűzheti. A házát lakó, költözködő gólya legközelebb esik hozzá – tehát ahhoz fűzi. Szóval a gólya és magyar népünk közt szoros viszony fejlődött, melyet hirtelen megbontani tejes lehetetlenség. Pedig mégis meg fog az bomlani, már bomladozik is: a kultura nagymarkú, mohó keze lassan, de éppen ezért biztosan, ront neki.

Más népeknél is megvolt – bár, hangsúlyozom, távolról sem oly mértékben, mint nálunk – sőt megvan a gólyának népszerűsége. Szinte általános a gyermekészben, hogy a testvérkéket a gólyamadár hozza s mindnyájunkat is – valamikor régen – az halászott ki a mocsárból, tóból. De mi még sokkalta többet is tudunk madarunkról s gyermekjátéktól a komoly politikáig szerep jut neki: mondóka, közmondás, népdal, népies műköltészet nevezetes alakja ő, mint a melynek természeti sajátságai élesen ellesve, való hűséggel kidomborítva jelennek így meg előttünk találó vonatkozásokban. Lehetetlen mindezekre kiterjeszkednünk, itt csak a legjellemzőbbekre vethetünk pillantást; a kivonható tanulságra ennyi is elegendő.

PETŐFI remek költeménye «A gólya» az első, melyre utalok, mert ebből világosan és tisztán érthetjük, miért szereti a magyarság a gólyát?! A költő személyét bizvást helyettesíthetjük egész népünkkel, mert a mit ő magáról beszél itt, azt akár fejenként is elmondhatnánk.

Legkedvesebb madara a gólya, mert az édes szülőföld, a drága szép alföld lakója.» Szereti «mert együtt növekedett vele s már akkor kerepölt fölötte, mikor még bölcsőjében sírt». S bár «se tolla nem ragyog, se szép hangot nem ád» s «egyszerűen, félig feketében, félig fehérben jár», mégis vele tölté egész életét, vele ábrándozott a «puszta legmélyén», megszerette, mint «az egyetlen valót, mely egy álmodott szebb korból fenmaradt». Ezért megérkezését minden esztendőben «várja» s mikor őszszel távozik, szerencsés utat kíván «legrégibb barátjának». Nem-e tolmácsa a költő mindnyájunk érzelmeinek? Igen természetes hát, hogy az elnyomatás szomorú korszakában, mikor az ötvenes évek irói a szabad szót nem mondhatván ki, képletesen beszéltek a nemzethez, nem egyszer a gólyamadár lényéhez füzték érzelmeiket, azt állítván oda, minta nemzet, a haza helyettesítőjét, vagy a honfikebel sajgásának tolmácsát. ARANY «A rab gólya», TOMPA «A gólyához» czímű költeményében fejezte ki csordultig telt bensejének keserűségét; előbbiben a rabgólya csonka szárnyával jelképezi a leigázott hazát, a megnyirbált, eltörölt alkotmányt, utóbbiban a költő a gólyának beszéli el a sivár valót, a jelen reménytelenségét, őt kéri meg, hogy adja hírül a szomorúságot, csüggedést a «bujdosóknak»; figyelmezteti, hogy ne is térjen vissza többé, mert fel van dúlva régi fészke helye s új fészkét sem rakhatná biztos tetőre; vígasztalja, hogy hiszen ő boldogabb, mint mi:

«Neked két hazát adott a végzeted: Nekünk csak egy – volt! . . . az is elveszett!»

A finom biologiai ismeret s a gólya és magyarság közt fennálló kapocs ARANYnál, TOMPÁnál és PETŐFInél megkapóan nyilatkozik. De nyilatkozik az egyebekben is. Különösen a búslakodva, gondolkodva, komolyan, mintegy magában, árvultan állongó gólya képét, mely jellemző az Alföldön s TOMPA is oda helyezi:

«Féllábon állva, itt búsul az esztrág»

számos analógiában megtaláljuk népdalainkban, közmondásainkban, népies költészetünkben. Ime néhány:

«Árva vagyok, mint a gólya, Kinek nincsen pártfogója.»

(Népdal.)

vagy:

«Hegyen ülök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejéről a gólya.»

PETŐFI.

«Gondolkodik mint féllábon a gólya.» «Gondolkozóba esett mint a gólya.» «Elvitte kedvét a gólya.»

Más értelműek azután: «Vigyen el a gólya», «Kerülgeti a gólya» (családi örömöket vár), «Ennek se kerepül többet a gólya» stb. Bordalban is azt énekeljük:

«Igyunk az elment gólyákért», ha a távozottak egészségére koczczintunk.

A kikelet vidám és az ősz bánatos hangulatát legtöbbször a gólya érkeztéhez vagy távoztához fűzi népünk; az alföldi ember mindig, csak a domb- és hegyvidéken lakó – a kinél madarunk nem tanyázik – a fecskéhez. Ez a két madár a magyarnak legsajátosabb tavaszhirdetője és a tél közelségét jelentője. Ők hozzák meg, ők búcsúztatják el nyarunkat:

«Megenyhült a lég, vidul a határ S te újra itt vagy jó gólyamadár»

mondja TOMPA, s viszont PETŐFI:

«Jön az ősz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ.»

Jó BENICZKY PÉTER uram 1620-ban tömören versbe szedte madarunk egész életét:

«Gólya is gázolja, Mocsárokat járja, Kigyót, békát foghasson; Fészket rak kéményen, Nem fél füst rámenjen: Korog, kotyog hangosan.»

Gyermekjátékban is szerepel, midőn egynek fejére tesznek valamit s ezt körülugrándozva mondják:

«A pap házán gólyafészek, Minden ember látja, Csak a pap nem látja.»

Vagy mikor ketten kezet fognak s azon egy kisebb társukat körülhordozzák, azt dudolják: «Gólya viszi a fiát» (a német: Engerltragen). Néhol azt tartják, a ki tavaszkor az első gólyát szállva látja, az rövid alvó lesz abban az évben, a ki pedig állva látja, az hosszú álmú. Vége sem lenne, ha az idevágó anyagból tovább akarnék meríteni, azért lássuk már most madarunkat a természethistória világításában. Annyi bizonyos, hogy újat alig mondhatok, csak azt, a mit mindnyájan tudunk róla, foglalhatom rendezetten keretbe, s méltathatom elfogultság nélkül gazdasági fontosságát, hasznos vagy káros voltát.

Mint igazi költözködő madár, melynek első érkezését általánosan figyelik, sőt meg is jegyzik, nagy anyagból kikerült országos középszám szerint: márczius 30-án jelenik meg nálunk. Hogy mennyire népszerű a gólya megjelenése, annak bizonysága az a népies elnevezés is, melylyel több helyen a márczius végén beállító viharos időt, havazást «gólyaförgeteg» névvel illetik. Gyakran az egyes párok egyszerre érkeznek s azonnal régi fészkökbe szállnak, néha azonban az egyik előbb jön s egy-két nap mulva a másik. Megérkezésök után rendesen hosszabb ideig csendesen állnak rég nem látott otthonukban s látszólag pihennek. Később azután csak az éjjelt töltik abban; napközben – délelőtt, délután – egy-egy kirándulást tesznek, élelmöket keresik s néhány óra mulva ismét haza térnek. Április első felében javában udvarolgatnak s szinte nap-nap után szorgalmasabban «kelepelnek» vagy «kerepelnek», miközben fejöket hátukra vetik s csőrüket csattogtatva, ismét előre nyújtják. Néha azonban repülve is kelepelnek; a fészekben ülő tojó így fogadja megtérő párját s az a levegőben felel neki. Úgy látszik, hogy a párok példás ragaszkodással frigyüket egy «gólyaöltőre» kötik s hűségesen kitartanak szerelmökben, vonzódásukban. Számos példa bizonyítja ezt, sőt azt is, hogy özvegységre jutottak többé nem vetették le a «fátyolt» s rideg egyedüllétben élték hátralevő napjaikat, megtérve a fészekhez, elvonulva telelésre, de csak egymagukban – éveken át. TOMPA költeményt is irt az «Özvegy gólyáról» .

Folytatás az eredeti honlapon: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyarorszag-madarai/ch03s09.html

Új elérhetőség: http://mek.oszk.hu/06900/06945/pdf/madarak1.pdf

Egyszer egy tavasszal

Egyszer egy tavasszal
erre szállt egy gólya,
hófehér volt tolla,
piros csőre, lába.

Fején korona volt,
aranylánc nyakában,
lábán ezüst csizma,
bársony a kabátja.

Sok falusi gólya
futott ki a tóra.
Mind csak kelepelték:
Gólyakirály elé!

Vittek kígyót, békát,
vizisíklót, csótányt.
Ürült a sok kamra,
gólyafészek alja.

Terült, terült asztal,
s mit szem s csőr kívánhat,
halat s romlott májat
gólyakirály kapta.

Szólt az egyik gólya,
kedves Király gólya,
tisztelj meg csőröddel,
tömd meg a bendődet.

Köszönöm, köszönöm,
válaszolt a király,
én jóllakom előbb,
aztán kinek mi jár.

S nagy lakomát csapott
tóparti szálláson,
hordó nagy hasában
mind eltűnt a sok jó.

Ahogy pöffeszkedett
s nagyokat nyújtózott,
szárnyából kihullott
egy reklámnádibot.

Az volt a reklámon,
nem múlik a hónap
s jön a madárcirkusz
mindenféle show-val.

A gólyanép hőkölt,
jól megrökönyödött,
ál-gólyakirálynak
ment a sok jó falat.

Szétszéledt a népség
vadászterületre,
kis, éhes gólyáknak
vacsorát lesni meg.

- Mit vagytok úgy oda,
kiabált a gólya,
örülhetnétek, hogy
falutokban jártam.

Felnézett az égre,
lopózott az este.
- Ma már nem szállok el,
lefekszem a földre.

S ahogy kövér hasát
letette a gyepre,
jött a róka koma
reggelit keresve.

Nem hitt a szemének.
Földön fekvő gólya!
Közel ment egészen,
szeme, ha káprázna.

Felriad a gólya,
szállna is el nyomban,
ám moccanni se bír,
lábra se tud állni.

Ragadja a róka
torkánál a gólyát
s viszi hazafelé
királyi zsákmányát.

Szerző: ismeretlen
Forrás: canadahun.com

Herman Ottó: A gólya

A madarak hasznáról és káráról

A FÖLDMIVELÕ, KERTÉSZKEDÕ,
HALÁSZÓ ÉS PÁSZTORKODÓ MAGYARSÁG
HASZNÁLATÁRA.
IRTA
HERMAN OTTÓ

70. A GÓLYA.

Egyéb neve: czakó, eszterág, gagó, koszta.

(Ciconia ciconia L.)

HASZNOS.

Leirás. Nagy, hosszúlábú madár, erõs hegyes csõrrel. Teste fehér, a szárny evezõ-tollai feketék; lába, csõre piros; feketésen szemõk. Fészke az emberi hajlék oromzatán, kéményein, kazlakon, de itt-ott fákon is áll, néha telepet is alkotva. Fészke, a melyhez évrõl-évre visszatér, eredetben lapos; alapja vastag ágfa, melyre majd vékonyabb ágacskák jönnek, majd gyepdarab, széna, szalma alkotja csészéjét. Évrõl-évre pótolgatja, mitõl a fészek vastag lesz és végre kedves fészkelõ tanyája a verébnek is. Fészekalja háromtól öt tojásig való; a tojás nagy, színe fehér. A pár együttesen felváltva egy hónap alatt költi ki apróit, de a tojónak mégis csak több jut a kotolásból.

Élete módja. A gólya is gázoló madár, mely azt a rétséget szereti, a melyben elgázolhat táplálékja után; de az emberhez simulva, belétalálja magát gazdaságába is és szorgalmasan járja a luczernást, a lóherést és hasonlókat. Begyét megrakja mindennel, a mi él s a mit bekaphat, a kis szöcskén kezdve a termetes kigyóig. De hát éppen ez a baj: bekapja a földön fészkelõ hasznos kis madár porontyait is, a mivel bizony kárt is teszen és napjainkban sok a vadászember, a ki fészekrablásáért keményen megszólja a gólyát, - itt-ott bizony már fütyül is feléje a puska golyója, sörétje. Szent madárnak tették, tudjuk pedig, hogy «minden szentnek maga felé hajlik a keze», a szent gólyának meg a csõre. No de itt is az az igazság, hogy tovább tart a bogárszedés, mint a többi, a mi aztán a gólya javára lesz irva. Azután pedig befogadtuk õsi soron szeretetünkbe - bajos ám azt onnan kizavarni!

Már nagyon kora őszszel a gólya is gyülekezik, mindig egy és ugyanazon a határrészen. Egy szép napon aztán szárnyat bont a sereg és akkor beteljesedik Petõfi szava:

Jön az õsz, megy a gólya már,
Hideg neki ez a határ.

Forrás: MEK

A gólya meséje


Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt egy szegény asszony. Ez az asszony olyan nagyon szegény volt, hogy még a saját újszülött gyermekének sem tudott enni adni. Nagyon szerette a szegény asszony a kisfiát, sírt, zokogott, de attól bizony nem lett jobb a sorsa, nem lett gazdagabb, nem lett jobb sorsa, nem lett élelme.
Könnye is, anyateje is elapadt. Szolgáló asszonya volt ő egy olyan királynőnek, akinek nem volt gyermeke, pedig nagyon szeretett volna. Gondolkodott erősen a szegény asszony mitévő légyen. Ha odaadja gyermekét a királynőnek, akkor bizony csak szolgának nevelik.

Vesszőkből kosarat font. A vesszőket szurokkal bekente, hogy a fonott vesszők között ne tudjon belefolyni a víz. A kész kosarat hófehér gyolccsal kibélelte. Gyengéd kézzel belefektette csecsemőjét. Betakargatta a babát, hogy megóvja az égető napsugaraktól. Rábízta a kosarat a nagyfolyó sodrására, bizakodván terve sikerében.

Jött a királynő a folyó hűs vizében enyhülést keresni. Levetett ruháit elrejtette a nádasban. Meglátott egy hosszúcsőrű madarat. Olyat, amilyet ezelőtt még sohasem látott! Ez a madár a hosszú csőrével a nádas között lévő vízen himbálódzó kosárra mutatott. Odaszalad a királynő, meglátta a kosárban a gyermeket! Örült nagyon, úgy érezte Isten megajándékozta őt gyermekkel.

A szegény szolgálóasszony mindennap láthatta gyermekét.
Látta milyen szép és milyen erős ifjúvá növekedett. Örült gyermeke jó sorsának.

Hát te, kedves kis olvasóm, láttál - e már gólyát tóparton, folyóparton álldogálni? Lehet, hogy azt várja, mikor hoz a vízsodrás egy kosarat?
Hallottad már, hogy a gólya hozza a gyermeket? Hiszed-e?

Forrás: Tündérliget - Virtuális óvoda és iskola