Verzár Éva: Erdélyi tavasz

Csak most érzem igazán, hogy nincs megállás, ha haza vágyik a lélek. Az erdélyi tavasz olyan sokszínű, hogy csak részleteiben írható meg. Lehet, hogy meg sem közelíti -, nem tudja visszaadni szépségét az általam leírt szó. Azért megpróbálom, mert kincses kis sziget ez, és ha mégsem sikerül, a hibát bennem keressétek, mert fenséges szépségéhez kétség sem férhet.

Reggel van. Gólyakelepeléstől hangos a vidék. Még fagyos a talaj, de ott lépkednek már egek utazói, méltóságteljesen, a gazdag, fekete, zsíros földön. Maradt ott még élelem. Hiába fagyos a föld, a rögök szélei is fehérek a rájuk telepedett zúzmarától, a kis állatok mégis ébredeznek. Gólya úrfi, vagy asszonyság csak erre várt. Tele a határ e délceg madarakkal! A csűrök tetején épek a gólyafészkek. Mindig kíváncsi voltam rá, mi lehet bennük? Sokat nézegettem, és láttam, milyen kényelmesen növögetnek ott a kis gólyafik. Láttam, hogyan eteti gólya néne kicsinyeit, és tanítja repülni, előbb a szomszéd csűrre, aztán egyre távolabb. Mosolygok, amint eszembe jut, hogy milyen furcsa lépésekkel kezdték a kis ügyetlenek a földről való felemelkedést. Sokat nevettünk rajtuk, és néha szívesen elmagyaráztuk volna, mi hogy látjuk, hogyan kell azt csinálni -, de szerintem nem hallgattak volna ránk. Hiába, ennek azért mégis ők voltak tudói.

Nemcsak a gólyák, de megérkeztek lassan a fecskék is. Igényesebb nemzetség. Szeretik a rendes udvart, gazdaságot. Le is telepednek a falusi gazda portáján, ahol, ha csend van, el is kezdik építeni, vagy javítani otthonukat. Bizony van rajta toldozni-foltozni való, a tél nem kegyelmezett, és a szél is megtépázta a régi fészkeket. Érdeklődve nézem, és ámulatba ejt, milyen ügyesen formázzák a kis sárgallyakat, és milyen remek kis házakat építenek maguknak. Megtöltik puha fűszállal, meleg tollal - és jöhetnek a kicsik. Hamarosan pici tojások, majd csupasz kis fiókák töltik meg az eresz alatti sárvárakat. Nyár elején már a kis jövevények is próbálgatják szárnyaikat. Gondos nevelésben részesülnek, féltő-óvó szeretetben.

(részlet)

Forrás: mek.niif.hu

A békák és a gólya


A BÉKÁK ÉS A GÓLYA

A békák, ha elvisz közülük egyet a gólya, kidugják a vízből a fejüket, és így kuruttyolnak:

Nagy béka kérdi:

- Itt volt-e az úr?

Kis békák felelik reá:

- Itt, itt, itt.

Nagy béka kérdi ismét:

- Vitt-e el valakit?

Kis békák felelik:

- Vitt, vitt, vitt.

Nagy béka kérdi ismét:

- Kit, kit, kit?

Kis békák felelik:

- Zsófit, Zsófit, Zsófit.

Nagy béka mondja szánakozva:

- Sirassuk.

Kis békák mindannyian:

- Ü, ü, ü, üm, üm, üm.

Forrás: mek.niif.hu

Varga József: Egyperces mesék

Tavat síró gólya

Szandra korán ébredt. Első dolga volt, hogy kinézett az ablakon. Elcsodálkozott. Kertjük végében egy madárféle gubbasztott. Gyorsan magára kapkodta ruháit, és kirohant. Akkor látta meg, hogy a síró gólya előtt már egy kisebb tavacska van.

- Hát te, miért sírsz? - kérdezte.

- Tavat csinálok - mondta az.

- És az minek?

- Minek?! - háborgott a hosszú lábú. - Békákat fogok nevelni.

- Hm...

- Az ember lecsapolta a mocsarakat, megmérgezte a vizeket. Ezért a gyermekeim éhen halnak!

Forrás: mek.niif.hu

Jókai Mór: De kár megvénülni!

VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ

Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását fönntartsam. Erre legjobb stratagéma volt a kedvenc rögeszméjének a táplálása.

Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha azt előhozzák neki, se lát, se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor. Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál. Nyers húst, pacalt kaptak; később az egeret is elfogták. A hím komoly természetű uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz tulajdonságaival bírt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a moslékból az ízletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak a fejére röpült, s kalapjaikat kilikasztotta, az eltávozóknak jót csípett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciőz tudott balettet táncolni.

Ez volt Esdrás úrnak a kegyence. Ennek a tehetségeire alapította léghajózási rendszerét.

Legelső dolog volt hozzászoktatni a gólyát a hámhoz.

A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette; azt hitte, kígyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg éppen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre sodronnyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta elrágni.

Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya húzóképessége.

Egy kosarat kötöttek a hámhoz, s aztán repülésre bírták a madarat. Megfelelt a várakozásnak.

Most aztán komolyan hozzáfogott Esdrás úr a találmánya létrehozásához.

Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához megkívántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerűen elkészíték tafotából a ballont, behúzva recével. A gimnáziumunk vegytani laboratóriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.

A kísérlet sikerétől függött a korszak átalakulása.

Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével útba irányítani, mint ahogy lehet a földi járműveket oktalan barmokkal, ökrökkel, lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész hadviselés megváltozik, s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat, kereskedelem – sőt az egész társadalmi rendszer. A kísérlet iránt megyeszerte nagy volt az érdeklődés.

Faluról begyűltek a celebritások. A városház előtti tér átengedtetett a hatóság által a kísérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet főparancsnokai is megígérték megjelenésöket.

A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál bizonyosabban beváljon a célzatos furfang azzal a bizonyos póznára tűzött csalétekkel.

A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőbül font csónak volt csatolva, melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprűkből alkotott kormány (timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésű pálca helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kígyó fickándozott.

Csalhatatlan volt a számítás.

Amint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kígyót, azonnal föl fog repülni, és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt, s ekként „ad hominem” (azaz „ad ciconiam”) be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó csónakjában egy lelkes állat (például egy ember) fog ülni, s a léggömböt négy vagy tíz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a szélrózsa minden irányában kormányozni.

Pünkösdi szünidő volt; a szittyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek a heccre.

Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy ahogy magyarul hívják: fizikus-inas.

Óriási közönség gyűlt össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság tartotta fönn a rendet.

A városi közkútnál töltöttük meg könléggel a ballont. Szépen földuzzadt, s büszkén lebegett a magasban.

Nagy betűkkel volt az oldalára festve míniummal a világra szóló „Pelárgothülákósz”.

Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe a vesszőbül font csónakot, amelynek az orrán ott ficánkolt egy nagy coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.

Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül: „afürein!” (elereszteni!), a tizenkét szittya, aki addig a léggömb köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből, s arra az elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a nézősereg éljenrivallása közben.

Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.

A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.

A csónak pedig lóbálózott, mint az óra percingája. Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.

A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez. Azt tökéletesen elfelejtette. Amint azt érezte, hogy hozzá van kötve valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát; bukfenceket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött, s hagyta magát hurcolni az erősebb léggömb által, amerre annak tetszett.

Távcsövekkel néztünk utánuk.

Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, ahol a könlég fajsúlya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg szokott pihenni a léggömb.

Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát. Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.

Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremáciáját, hogy a pálca végén fityegő kígyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával még magasabbra repülni.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, aki egy ilyen ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult, s a nyitott felével tátongott az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson keresztül, s arra a léggömb kezdte a súlyát érvényesíteni, s megint a gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, ahol a maradék könlég újra fönntartotta. Innen megint a gólya cibálta fölfelé. Utoljára a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba, csőrébe, s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek valahol egy távol fekvő morotvába. Sohasem talált rájuk senki. Bizonyosan morkoláb lett belőlük.

A pelargothülákósz kísérlete gyalázatosan megbukott; oda az egymillió rubel!

Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az Oféliáját, fölnyújtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tízet kelepelt, hármat ugrott, s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült a boldogabb hazák felé.

Biz azt soha sem küldte vissza „India cum donis”, miként hajdan a „Ciconiam Polonis”.

S ennek az aeronauta kudarcnak az én első szerelmem is nagy kárát vallotta.

Forrás: mek.niif.hu

Herman Ottó: Madárvonulás

Részlet:

A fiasítás után szépségre és csodálatosságra nézve egyenlő értékű a vándorlás tünete, mely oly mélyen indítja meg a legegyszerűbb ember lelkét, szívét.

Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vigadni a madár.

Igy szól a költő; és ha nem is úgy van a hogyan mondja, hogy «szebb hazába» – mert hiszen Magyarországnál szebb hazája sem embernek, sem madárnak nem lehet; – de már a zordon tél idejére az a madár, a mely természeténél fogva rászorul, repülve találhat és talál is délszakon oly tájat, a mely éppen akkor enyhe, a mikor nálunk kemény hideg uralkodik és elöli vagy téli álomba, rejtekbe szoritja azt, a miből sok madár táplálkozik.

A mikor pedig őszre kelve a darvak ékalakba sorakozva, búsan krúgatva délnek tartanak; a mikor házunk gyönyörűsége, a füsti fecske, tornyon, háztetőn gyülekezve, egy napon nyomtalanul eltünik; a mikor a kelepelő gólya fölápolt fiaival egyszerre csak elhagyja a viskó kéményén, vagy a kazalvégben álló fészkét és a kaszálón seregbe verődve, mintha tanácskoznék, aztán a sereg mint valami parancsszóra egyszerre szárnyra kap, majd kerengve nagy magasba emelkedik és végre délfelé eltünik; bizony bánat szállja meg az emberfia lelkét, mert érzi, hogy itt a tél küszöbe, a melyen átlépve meg kell küzdeni a tél szigorúságával, holott a madár, már a melyik, szárnyaszabadjára kelve, könnyü szerivel kitérhet előle.

És ismét mennyire megváltozik az ember érzése, a mikor tavaszra kelve a határról eltisztul a hó, a füzeseken pedig végig fut az ébredező rügyek zsenge zöldje és azután egyszerre beteljesedik a költő szava:

Megenyhült a lég, vidúl a határ
S te újra itt vagy jó gólyamadár...

Forrás: mek.niif.hu

Gólya förgeteg - szómagyarázat

Herman Ottó: Szó-magyarázatok

Gólya förgeteg.
A gólyák megérkezése táján, márczius utolsó harmadában, beköszönteni szokott, rövid ideig tartó rossz időre mondják, melyet hirtelen szélrohamok, havazás, hideg jellemez. Vasmegyében hallottam.
Forrás: mek.niif.hu

Lelkes Miklós: Gólya

Mi volt az első gólya?
Csodamadár,
amellyel a határba
új mese száll.
Ősszel felröppent, várta
már Afrika.
Elszállt, éppúgy, mint minden
mese, csoda.

Forrás: mek.niif.hu

Jókai Mór: A magyar nép élce

A FARAGÓSZÉK NÓTÁJA

Dunántúli magyar ácsoknak van egy sajátszerű dalok, melyet ők együtt szoktak énekelni, ilyenformán:

Először papírra rajzolnak egy hosszú és egy rövid vonalt, és egy faragószéket, ehhez éneklik:

„Ez a hosszú, ez a kurta,
Ez pediglen faragószék.
Oh be szép, jaj be szép
Ez a derék faragószék.”

Azután rajzolnak egy egyenes, egy görbe vonalt és egy karikát.

„Ez egyenes, ez görbe
Ez pedig megy kerekbe.
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép stb.”

Azután rajzolnak egy gólyát hosszú orral és egy koppantót.

„Ez a gólya, ez az orra,
Ez pediglen koppantója,
Orra, gólya, koppantó
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép stb.”

Végül rajzolnak egy embert, egy kezében pohárral, másikban palackkal.

Ez a klázli, ez a flaska,
Ez pediglen részeg Miska.
Klázli, flaska, részeg Miska.
Orra, gólya, koppantó,
Egyenes, görbe, kerekbe,
Hosszú, kurta, faragószék.
Óh be szép, jaj be szép
Ez a derék faragószék!

Mi eredete van e furcsa nótának, azt én valóban nem tudom, és ha valaki felvilágosít róla, köszönettel fogadom.

Forrás: mek.niif.hu

Gólyás tánc cigándi módra

Drosnyák János: Okos madár a gólya

Okos madár a gólya,
Fészkét kéményre rakja
És ellát a vidékre...
Mikor meghivja távol kékje,
Szépen csak elszáll róla,
Okos madár a gólya! -

Okos madár a gólya!
Mutatja hosszú lába:
Mit azért tart, hogy fel ne érje
A kigyók, békák gyáva népe,
S tiszta maradjon szép ruhája
A pocsolyába, tóba.
- Okos madár a gólya! -

Okos madár a gólya! -
Ha fejed felett száll át,
Nézd egyszerü ruháját:
Inge fehér, dolmánya fekete,
Ennél egyszerübb lehet-e? -
Ki szólhat másként róla?
- Okos madár a gólya! -

Forrás: jazsoli5.freeblog.hu

Dobray István: Jézuska barátai

A mese szövege elolvasható a csicsada.freeblog.hu-n!

Dobray István: Jézuska barátai (Nagyszeben, 1924.)
Idézet:
" - Ti gólyamadarak, költözzetek az emberi házak tetejére és mutassátok meg, miként kell élnie a családnak, hogy boldog legyen."

Péczeli József: Békák, gólya

Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.

De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte...
Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!

Forrás: mek.oszk.hu

Miczki Gábor: Gólya hír

Fekete-fehér csapat,
mikor lendületet kap,
meg nem áll Afrikáig,
s nyarat végleg elszállít,
marad a várakozás,
hosszú téli sóvárgás.

Az az emlék mindig szép,
mikor a kelepelés
vidám hangja felharsan
akkor nekünk még nyár van,
mikor sokszor csodálhattuk
a csodás szárnyalásuk.

A költözködő gólya
számíthat hosszú útra,
tengerentúli túra
szárnykarbantartó kúra,
hol lazsának nincs helye,
csak erősnek van ott helye.

Hajdu Mária: Vitorlázók

Jönnek már az első gólyák
fészkeiket elfoglalják.
Tavaszillat száll a légben
megjöttek mind idejében.
Béka brekeg ebihalra,
felszáradt már minden tócsa.
Tó vízében jól megférnek,
este szól a békaének.

Gólya költi fiókáját,
párja hozza vacsoráját.
Vigyázz béka, sok a gólya
a fészekben két fióka.
Napról-napra erősebbek,
szépen-lassan cseperednek.
Fészeklakók szárnyra kelnek,
a nagy útra készülődnek.

Vége már a forró nyárnak,
s útja a vándormadárnak
áttelelni délre hívja,
indul felnőtt és fióka.
A felszálló légárammal,
kifeszített nagy szárnyakkal
a magasban keringenek,
s vitorlázva elrepülnek.

Györke Seres Klára: A levegő vándorai

Őszi szél zizzent levelet
Vándormadárnak szól az üzenet.
Szelíd a Nap, de már hűvös
Hegyek ormán a köd megült.
Fecske-gólya-darúmadár útra készül
Elmúlt a nyár!
Vadludaknak gágogása messze hallik
A határba.
Meleg Délnek napsugara vándormadárt
Csalogatja…
Kéményfészken gólyapár fiókát tanítja már,
Szárnyalva repdesi körül, a fióka
Bátran röpül.
Vízpartokon nagy a lárma-gágogás,
Vezérgúnár szárnya csattog, „készüljetek!
Indulás!”
Csivitelő fecskesereg V alakban hasít eget.
A tél elöl menekülnek, mindannyian
Délre mennek.
A természet csodája, a sok vándormadárka!
Útrakelnek – Vándorútra, ösztönük arra tanítja
Hideg télben eledelre nem találnak!
Jégben-hóban dideregve megfagynának!

Üres már a fészek, határ… hiányzik a
Sok kis madár…
Kelepelés, csivitelés, pirkadatkor költögetés.
Csak a hűvös őszi szél zúg, kopár ágon
Vadgalamb búg.
Éhes varjú magot keres, tollászkodik
Károg egyet,
Nem várja a hideg telet!

Mikor búcsúzik a nyár,a kora ősz táncot jár.
Vigasztal illattal, színnel, édes gyümölcsök
Ízével.

Ne bántsd az őszt! Öleld át! Színekkel hoz
Új csodát…
S ha rád simul mosolya, szerető szív
Fogadja.

Ne sírasd hát a nyarat!
Télre ősz jön, majd tavasz. Virág nyílik, illat száll
S visszatér „Vándormadár”

Budai István: Gólyák

A tanya mellett heretábla,
benne fél-lábon állva
moccanatlan pózba
merevedett egy gólya.

Éber figyelmét semmi
nesz el nem kerülheti.
Ha valami megmoccan,
a gólyacsőr máris koppan.

De most a levegőben,
az épp felette lebegőben
egy másik fekete gólyát,
egy újabb társat lát.

S fent távolabb egyre
többen az eget szelve
hosszú útra készülődnek,
búcsút intve az ősznek.

Csend települ a tájra,
s a kiterjesztett szárnya
a gólyát is közéjük emeli,
mert indulni kell neki.

Néhányan még kelepelnek,
aztán mind útra kelnek.
Úsznak az égi óceánban,
alattuk kéklő óceán van.

Repülnek egy másik tájra,
a messzi-messzi Afrikába.
De mire kitavaszodna
szívük őket visszahozza.

Szabó Edit Irma: Madár-harmónia

Vándorsólyom ragadozó,
Éjjel vadászó a bagoly.
Egerészölyv messze kémlel,
Fákat gyógyít harkálymester.
Perlekednek a verebek,
Talált-lopott búzaszemen.
Turbékol néhány vadgalamb,
Surrog a seregély-csapat.
Cinke etetőhöz repül,
Kakukkmadár más fészkén ül.
Kerti rozsdafarkú pittyeg,
Szarka fészke kincseket rejt.
Búbos vöcsök hínárt keres,
A jégmadár halzsákmányt les.
Daru tánclépésben ugrál,
Zsákos csőrű a pelikán.
Éren-nádon gólya lábol,
Csőrében béka ficánkol.
Vadliba v-betűt rajzol,
Fülemüle vígan dalol.
Füsti fecske farka villa,
Hangjegyként ül kotta-drótra.
Rigókórus ingyen hangol,
Füttykoncert ez a javából.
Száll a madár-harmónia,
A levegő hű vándora.

Fekete István: Kele

Könyv:


Leírás:
Megsebesül egy gólya, nem tarthat a többiekkel Afrikába. Hogyan veszi gondjába az ember, hogyan szokik össze a háziállatokkal, hogyan vészeli át a telet, milyen ösztönöket ráz fel benne a tavasz és a nyár - ezt mondja el vonzóan és költőien Fekete István, a természeti világ és falusi élet avatott ismerője. Nemcsak a házőrző kutya, a csacsi és a ló meg tehén tárgyalja meg életének apró-cseprő gondját és baját Kelével, a sérült szárnyú és következésképpen túlzottan érzékeny, gyanakvó, sértődékeny gólyával. Itt az ember is a természet egészének szerves részeként él falusi környezetében.
Forrás: Móra Könyvkiadó
Legeza Ilona könyvismertetője: Fekete István: Kele

Részlet:
"A három gólya áll a kémény mellett. Hallgatja a vándorlás ismerős hangjait. Hallgatja az éjszakát, melyben tüzet rakott már a vágy a távoli tájak és utak sóvárgásából. Most még csak hárman vannak, de a csapatösztön végtelen szálai rendeződnek már, erősödnek, és minden gólya minden gólyát érez, múló testén túl az ősszületés ösztönében és törvényeiben. A messzeségnek könyörtelen, fájdalmasan édes hívogatása ott suhog a levegőben. Egyetlen szava van csak, ami nem szó, nem fény, nem hang, neve nincs, mégis több, mint az ember kőbe vésett és elfelejtett emlékei.

– Készüljetek!
Valami reszket a levegőben: borzongás, intés, figyelmeztetés. Érezni lehet már a láthatatlan utakat. Körülöttük elsüllyedt most minden. Nem hallják a zsúptető halk moccanásait, a kakasok éber kiáltásait, a szél játékát a sövény ágai között.
A három nagy madár egyetlen várakozás. Valami történt az estében, valami közel jött hozzájuk, valami körülöttük van, de a sötétség nem tud szólni. Virrad.
Először a vizek csillannak meg, azután a dombok emelik fel púpos hátukat, mint a tápászkodó igavonó állat. Dereng a föld, s a völgyek alján, hűvös árnyékban önmagát siratja az éjszaka. Hideg harmat szikrázik már a réten, és a világosság kiáltva hozza közel a messzeséget.


– Látjátok?
A legelőn mozdulatlanul állt egy csapat gólya. Az este érkeztek, pihentek az éjjel, és most várnak.


– Halljátok?
A csapat mozdulatlan, és hallgatja Kelét, amint megkiáltja az embernek, a háznak, a tájnak, minden életnek a búcsúzó ősi köszöntőt.
Csend van most az udvaron; a kelepelés száraz pergése önmagába hull és elenyészik. Azután három árnyék repül végig a ház fehér falán nyomtalanul.
A csapat mintha csak erre várt volna. Egyetlen lobbanással a levegőben van mind. Keléék már le se szállnak. A föld süllyedni kezd, süllyed a fészek, a nádas, az öröm, a bánat.
Elmúlt a nyár, és mintha semmi sem történt volna, csak egy csapat gólya száll a tarlott mezők felett dél felé, dél felé."


Kele - diafilm:

Illusztráció: Tiry Péter
Forrás: Libri.hu

Kvízjáték:
Gyorskvíz - Fekete István: Kele
Forrás: KvízPart.hu

A gólyák mindig visszatérnek (film)

Készült 1993-ban, színes magyar filmdráma.
Rendező: Puszt Tibor
Író: Fekete István

Szinopszis:
Zoli egy sebesült gólyát talál a nádasban. Maga is majdnem elmerül a mocsárban. Még jó, hogy vele van hű kutyája, aki segítséget hoz neki. Zoli megfázik, belázasodik. Mindenki izgul érte, de szerencsére meggyógyul. Ettől kezdve a gólya és ő elválaszthatatlan barátokká válnak, sőt még beszélgetni is tudnak egymással, hiszen Zoli - mint ő maga állítja - jól érti az állatok nyelvét...

Humor

- Mit csinál szerinted a gólya, amikor fél lábon áll?
- Szerintem a következő lépésen gondolkodik.

***

Menekül a csiga az erdőből. Találkozik a rókával.
- Mi van csiga, belőttél, hogy így tepersz?
- Á, dehogy! Itt az APEH, vagyonvizsgálat lesz.
- Na és?
- Hát tudod, nekem is van egy saját házam, az asszonynak is, meg a gyerekeknek is. Gondolhatod! Elgondolkodik a róka, majd ő is futni kezd.
Találkoznak a gólyával. Megszólítja a ravaszdit:
- Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan?
- Nem hallottad? Kiszállt az APEH az erdőbe, vagyonvizsgálatra.
- És akkor mi van?
- Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is.
Gondolhatod! A gólya nagyon csodálkozik, majd kis gondolkodás után magabiztosan rákezdi:
- Hát fiúk nekünk ezen a ronda fészken kívül aztán igazán semmink sincs. Az is mindig össze van szarva, tehát csúnya is, olcsó is - szóra sem érdemes.
Mire a csiga loholás közben visszaszól:
- Nana gólya! Fél év itthon, fél év külföldön - miből?!!

Varga Domokos György: A gólya és a béka

A gólya éppen a béka mellett fékezett le az iszapos tóparton. Emez eddig csodálattal figyelte, milyen gyönyörűen suhan a hatalmas test a levegőben, majd billen egyszeriben hátra, repdesnek méltósággal a kitárt szárnyak, s az előre meresztett lábak hogyan vetik meg magukat a puha fövenyen.

– Most megvagy! – kelepelte a gólya.
– Most meg – brekkentett a béka.
– Nem is próbálsz menekülni?
– Már miért?
– Hogy mentsed a bőröd.
– Semmi esélyem.
– Akkor is meg kellene próbálnod! Így megfoglak, bekaplak, véged. Úgy meg, ki tudja, mi minden történhet még. Lehet, hogy megbotlok. Lehet, hogy meglátok egy másik békát. Egy sokkal kövérebbet.
– Na, azért én sem vagyok olyan sovány!
– Éppenséggel nem vagy, de biztos, hogy van a világon nálad kövérebb.
– Biztos.
– No, akkor ugrasz?
– Nem.
– És miért nem?
– Nem tudom... Valahogy… nem látom értelmét.
– Mert hitetlen vagy!
– Ezt nem hinném. Inkább csak rosszak a ösztöneim. Minden normális, úgy értem, egészséges béka, ha lát egy gólyát a magasban körözni, beugrik a vízbe, elbújik a nád közé, a sás közé, a hínárosba, vagy épp egy kő alá. Én meg még a számat is tátva felejtettem. Tulajdonképpen csodálatos teremtés vagy! Ilyen gyönyörű látványt! Legfeljebb csak a naplemente fogható hozzád!

A gólya becsukta szemét. Hosszasan, mint aki sütkérezik. Aztán megrebbentette szárnyát.

– Megtennél egy szívességet?
– No? – emelte fel tekintetét a béka.
– Ne mondjál nekem ilyen szépeket! Nekem fiókáim vannak! És ugorj legalább egy kicsikét. Ilyen pindurkát! – Kitátotta csőrét úgy fél arasznyira. – Nem úgy, mint neked, nekem nagyon is jól működnek az ösztöneim. Ha olyan jámborul viselkedsz, mint egy döglött hernyó, képtelen vagyok bekapni téged!
– Sajnálom. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
– Hogy mondod?
– Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
– Aha. Saját?
– Nem éppen. Egy nagy magyar költőtől vettem.
– Aha. – A gólya nagyot sóhajtott. – Hát akkor nekem kell erőt vennem magamon.

Kihúzta magát, jó feszesre, peckesre, s fenyegetőn lépdelt erre meg arra. Megkerülte a békát. Amikor a háta mögé ért, jó erősen összecsapta csőrét. Békák ugrottak rémülten itt is, ott is a tóba. A mi békánk reszketett, mint a nyárfalevél, ám meg nem mozdult.

A gólya a csőrét csóválta.

– Tulajdonképpen mi a becsületes neved? Remélem, varangy…
– Dehogy. Kecskebéka.
– Na, még ez is!

Égnek emelte a csőrét, s olyan nekikeseredve kelepelt, ahogy a faluvégi kutya tudott nagy bánatában vonítani.

– Ha neked jobban esne úgy, hívhatsz varangynak – kvartyogta ekkor a béka. S ha éppenhogy csak, ha egy hangyányit is, de megmoccant. A gólya azonban nem vett tudomást róla, annyira magával ragadta az önfeledt kereplés. A béka megrendülten hallgatta. Aztán halkan, átszellemülten kvartyogni kezdte:

Kémény tetején kelepel a gólya,
Fészkét gallyakból, kis ágakból hordja.
Belseje néhány puha-pihe szalma,
Gólyafiókák kicsi birodalma.

A gólya dermedten állt, égnek tátott csőrrel. Mikor a kvartyogás abbamarad, kissé oldalra billentette fejét. A béka bátortalanul közelebb ugrott hozzá. Tekintette végigszaladt a két vörös nádszálon, a fehér és fekete tollak fedte domboldalon, a magasba meredő kígyónyakon, fel, egészen a elpárásodó gyöngyszemig. Akkor újra éneklésbe fogott.

De mikorra aztán vége van a nyárnak,
Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.
Messzire szállnak, napsütötte délnek,
Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.*

A gólya méltóságteljesen bólintott.

– Ez már csak így van. Mindig visszatérünk.

A béka köhintett.

– Nagy jót tennél velem, ha elfogadnád az áldozatom. Muszáj megélned, s fiókáidnak is muszáj megélniük a holnapot! Hogy vissza tudjatok majd jönni. Hozzánk.
– Ugyan, hol lennél te már akkor?! Százszor megeszlek, százszor kiköplek.
– Úgy értem, a békákhoz. Békák itt akkor is lesznek, ha én már nem leszek.
– Hogyan is volt a második strófa?

A béka hátraugrott, fejét megemelte, így énekelt.

De mikorra aztán vége van a nyárnak,
Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.
Messzire szállnak, napsütötte délnek,
Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.

Kvartyogása bejárta az eget és a földet. A gólya becsukott szemmel hallgatta, aztán szaporán lépett néhányat napsütötte délnek. Szárnyát meglebbentette, s mintha meleg légfuvallat reppentené fel, már fenn is volt a magasban. Ott körözött, éhesen, boldogan.

A béka révülten várt egy darabig, aztán apró sóhaj kíséretében kinyitotta szemét. Pislantott néhányat, mint aki nem jól lát. Felszökkent, a levegőben megfordult, háttal érkezett vissza. De úgy sem látott senkit.

Placcs, beugrott a tóba, egyenest a nádas sűrűjébe. Szaporán beásta magát az iszapba, megbújt egy jókora kő alá.

Aztán megéhezett.
Kievickélt s bekapott néhány kövér szúnyogot.

A gólya nem merte szemügyre venni, levelit, vagy mit visz fiókáinak.

* Gryllus Vilmos dalszövege

Forrás: Egyetlen történet
A kötetről: animakonyv.hu
Gryllus Vilmos: Kémény tetején kelepel a gólya

Majtényi Erik: Papírsárkány

Szelecske lebben –
szelecske szárnyán
magasba lendül a
papírsárkány.
Úszik utána
kék-piros tarka,
surrogó-burrogó
papírfarka.
Bámul a gólya,
bámul a fecske:
mekkora sárkányt
elbír a hátán
egy csöpp szelecske!