A gólya éppen a béka mellett fékezett le az iszapos tóparton. Emez eddig csodálattal figyelte, milyen gyönyörűen suhan a hatalmas test a levegőben, majd billen egyszeriben hátra, repdesnek méltósággal a kitárt szárnyak, s az előre meresztett lábak hogyan vetik meg magukat a puha fövenyen.
– Most megvagy! – kelepelte a gólya.
– Most meg – brekkentett a béka.
– Nem is próbálsz menekülni?
– Már miért?
– Hogy mentsed a bőröd.
– Semmi esélyem.
– Akkor is meg kellene próbálnod! Így megfoglak, bekaplak, véged. Úgy meg, ki tudja, mi minden történhet még. Lehet, hogy megbotlok. Lehet, hogy meglátok egy másik békát. Egy sokkal kövérebbet.
– Na, azért én sem vagyok olyan sovány!
– Éppenséggel nem vagy, de biztos, hogy van a világon nálad kövérebb.
– Biztos.
– No, akkor ugrasz?
– Nem.
– És miért nem?
– Nem tudom... Valahogy… nem látom értelmét.
– Mert hitetlen vagy!
– Ezt nem hinném. Inkább csak rosszak a ösztöneim. Minden normális, úgy értem, egészséges béka, ha lát egy gólyát a magasban körözni, beugrik a vízbe, elbújik a nád közé, a sás közé, a hínárosba, vagy épp egy kő alá. Én meg még a számat is tátva felejtettem. Tulajdonképpen csodálatos teremtés vagy! Ilyen gyönyörű látványt! Legfeljebb csak a naplemente fogható hozzád!
A gólya becsukta szemét. Hosszasan, mint aki sütkérezik. Aztán megrebbentette szárnyát.
– Megtennél egy szívességet?
– No? – emelte fel tekintetét a béka.
– Ne mondjál nekem ilyen szépeket! Nekem fiókáim vannak! És ugorj legalább egy kicsikét. Ilyen pindurkát! – Kitátotta csőrét úgy fél arasznyira. – Nem úgy, mint neked, nekem nagyon is jól működnek az ösztöneim. Ha olyan jámborul viselkedsz, mint egy döglött hernyó, képtelen vagyok bekapni téged!
– Sajnálom. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
– Hogy mondod?
– Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
– Aha. Saját?
– Nem éppen. Egy nagy magyar költőtől vettem.
– Aha. – A gólya nagyot sóhajtott. – Hát akkor nekem kell erőt vennem magamon.
Kihúzta magát, jó feszesre, peckesre, s fenyegetőn lépdelt erre meg arra. Megkerülte a békát. Amikor a háta mögé ért, jó erősen összecsapta csőrét. Békák ugrottak rémülten itt is, ott is a tóba. A mi békánk reszketett, mint a nyárfalevél, ám meg nem mozdult.
A gólya a csőrét csóválta.
– Tulajdonképpen mi a becsületes neved? Remélem, varangy…
– Dehogy. Kecskebéka.
– Na, még ez is!
Égnek emelte a csőrét, s olyan nekikeseredve kelepelt, ahogy a faluvégi kutya tudott nagy bánatában vonítani.
– Ha neked jobban esne úgy, hívhatsz varangynak – kvartyogta ekkor a béka. S ha éppenhogy csak, ha egy hangyányit is, de megmoccant. A gólya azonban nem vett tudomást róla, annyira magával ragadta az önfeledt kereplés. A béka megrendülten hallgatta. Aztán halkan, átszellemülten kvartyogni kezdte:
Kémény tetején kelepel a gólya,
Fészkét gallyakból, kis ágakból hordja.
Belseje néhány puha-pihe szalma,
Gólyafiókák kicsi birodalma.
A gólya dermedten állt, égnek tátott csőrrel. Mikor a kvartyogás abbamarad, kissé oldalra billentette fejét. A béka bátortalanul közelebb ugrott hozzá. Tekintette végigszaladt a két vörös nádszálon, a fehér és fekete tollak fedte domboldalon, a magasba meredő kígyónyakon, fel, egészen a elpárásodó gyöngyszemig. Akkor újra éneklésbe fogott.
De mikorra aztán vége van a nyárnak,
Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.
Messzire szállnak, napsütötte délnek,
Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.*
A gólya méltóságteljesen bólintott.
– Ez már csak így van. Mindig visszatérünk.
A béka köhintett.
– Nagy jót tennél velem, ha elfogadnád az áldozatom. Muszáj megélned, s fiókáidnak is muszáj megélniük a holnapot! Hogy vissza tudjatok majd jönni. Hozzánk.
– Ugyan, hol lennél te már akkor?! Százszor megeszlek, százszor kiköplek.
– Úgy értem, a békákhoz. Békák itt akkor is lesznek, ha én már nem leszek.
– Hogyan is volt a második strófa?
A béka hátraugrott, fejét megemelte, így énekelt.
De mikorra aztán vége van a nyárnak,
Felnőnek a gólyák, csak az őszre várnak.
Messzire szállnak, napsütötte délnek,
Övék már az egész világ, mégis visszatérnek.
Kvartyogása bejárta az eget és a földet. A gólya becsukott szemmel hallgatta, aztán szaporán lépett néhányat napsütötte délnek. Szárnyát meglebbentette, s mintha meleg légfuvallat reppentené fel, már fenn is volt a magasban. Ott körözött, éhesen, boldogan.
A béka révülten várt egy darabig, aztán apró sóhaj kíséretében kinyitotta szemét. Pislantott néhányat, mint aki nem jól lát. Felszökkent, a levegőben megfordult, háttal érkezett vissza. De úgy sem látott senkit.
Placcs, beugrott a tóba, egyenest a nádas sűrűjébe. Szaporán beásta magát az iszapba, megbújt egy jókora kő alá.
Aztán megéhezett.
Kievickélt s bekapott néhány kövér szúnyogot.
A gólya nem merte szemügyre venni, levelit, vagy mit visz fiókáinak.
* Gryllus Vilmos dalszövege
Forrás: Egyetlen történet
A kötetről: animakonyv.hu
Gryllus Vilmos: Kémény tetején kelepel a gólya