Móra Ferenc: Madarak iskolája

"Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta."

Forrás, teljes szöveg: MEK.OSZK

Móra Ferenc: A rab ember fiai

- Sose búcsúzkodjál, barátom - nyújtotta kezét a fejedelem -, mert az is időbe kerül, s attól tartok, meggondolja magát a török, és sólyom helyett majd gólyát keres rajtunk. Annak pedig akkora szárnya van, hogy egy mázsa arannyal se lehet kibélelni.
(részlet)

Forrás és teljes szöveg: mek.oszk.hu

Móra Ferenc: A gólyafészek

Vettétek-e már észre, ti városi gyerekek, hogy mikor így tavasszal hazajönnek a gólyák, milyen kevélyen repülnek át a nagy kőházak felett? Csalogathatjátok őket, integethettek nekik: nincs az a kecskebéka, amelyikért lefelé billentenék azt a hosszú nyakukat. Nagy méltósággal úsznak a napsugaras levegőben, ki a fehér tanyaházak közé, a szabad rónára. Ott várja őket a nádtetőn az öreg fészek, az udvaron a Marci gyerek, a Maros kutya, s még az öreg gazda is megbillenti a fejében a báránysüveget.

- Hozott isten, gólyamadár, jaj de régen várunk!

Nekem, mikor így tavaszidőn gólyát látok a város fölött, mindig eszembe jut a siroki gólyák története. Régi történet az nagyon, édesapámra az öregapám hagyta örökbe, az édesapám nekem adta, én meg - mit tegyek vele egyebet? - továbbadom nektek.

Nagy úr volt a siroki gróf, de még milyen nagy úr! Ki nem tudnám én azt beszélni, ha holnap ilyenkorig beszélném is, pedig az már csak nagy idő. Szántóföldje, erdeje, pusztája annyi, hogy a nyúl reggeltől estélig mindig siroki földön szaladhatott, pedig az már csak ért a nyargaláshoz.

Ennek a tenger birtoknak a kellős közepén kevélykedett a siroki gróf kastélya. Márványoszlopai, tükörablakai, aranyos tornyai: a tündérek nem laknak ilyen palotában. Kertje akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, s abban a kertben akkora tó, hogy kifáradtak a hattyúk, mire egyik partjáról a másikra értek. A tó körül csodálatos nagy virágok kristályüveg házikóban, hatalmas fák, amikről soha le nem sárgul a levél, s a fák közt több a szelíd őzike, mint a szegény embernél a bárányka.

De hiába volt ez a kert akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, soha nem tette abba a lábát senki, csak a siroki gróf meg a kisfia.

Szívtelen, kevély ember volt ez a siroki gróf fiástul. Gonoszabbul bánt a szegény jobbággyal, mint a vadászkutyáival.

Nagy úr volt a siroki gróf, de még nagyobb a fia. Senkit se szeretett az a mord ember, de a fiáért az életét adta volna. Meg is engedett neki az égvilágon mindent, azt legszívesebben, hogy a falusi gyerekeknek minden mulatságát elrontsa. Féltek is tőle a gyerekek, mint a tűztől, kerülték, mint a bárány a farkast.

Egyszer egy szép meleg tavaszi napon közéjük ugratott kis pej lován, ahogy a falu végén meresztgették a nyakukat az ég felé.

- Mit tátjátok a szátokat? - kiáltott rájuk mérgesen. Azok meg nagy tisztességtudással kapták le sapkájukat.

- Várjuk haza a gólyáinkat, gróf úrfi.

Csakugyan fönt, fönt a kék égen ott feketéllettek a siroki gólyák, ahogy seregestül jöttek hazafelé. De a kis gróf nem sokat törődött a gólyákkal, hanem az ostorával közéjük suhintott a gyerekeknek.

- Takarodjatok haza a viskótokba!

A gyerekek ijedten rebbentek szét, mint a meghajított varjúsereg, hanem volt köztük egy öklömnyi kis gyerek, az futtában visszakiáltott a gróf úrfira:

- A mi viskónkra rászáll a gólya, de a siroki kastélyt még az is elkerüli!

A kis grófnak szöget ütött a fejébe ez a beszéd. Körülnézett a sok apró kis házon, mindnyájának a kéménye mellett ott gubbasztott a gólyafészek, némelyiket már igazgatta is a gazdája; csak az ő kastélyuk tornyaira nem szállt soha gólya.

Lihegve, kipirulva állított be az apjához.

- Apám, ugye, te mindent megtehetsz?

- Meg, fiam - feszítette ki kevélyen a mellét a siroki gróf.

- Ugyan, apám, mondjad a gólyáknak, hogy rakjanak fészket a mi kastélyunkra is.

- Meglesz, fiam - mondta a gróf -, mire reggel kiugrasz az ágyból, minden tornyon lesz egy gólyafészek.

S azzal kiadta a parancsot a hajdúknak, hogy építsenek a tornyokra gólyafészket. A hajdúk szerettek volna nevetni, de nem mertek. Inkább szót fogadtak, s gabalyítottak olyan gólyafészkeket, hogy kastélynak beillettek.

Hanem a kis gróf nem ugrott ki másnap az ágyból. Megártott neki a sebes lovaglás, rázta a hideg, tüzelte a láz, de azért az volt az első szava:

- Apám, kelepelnek-e már a gólyáink?

- Mindjárt jönnek, fiam, mindjárt - simogatta meg a gróf a fiú kipirult orcáját. De biz azok egész nap nem jöttek. Este megint hiába nyögte a gyerek:

- Apám, itt vannak-e már a gólyáink?

A siroki gróf másnap hajnalban összefogatott az embereivel valahány gólyát, s berakatta őket a pompás fészkekbe. Alig várta, hogy fölébredjen a gyerek. S abban a percben, mikor kinyitotta bágyadt szemeit, és megkérdezte, mit csinálnak a gólyák, ijedten suhant be az ajtón az öreg hajdú.

- Megint elszálltak a gólyák.

A gyerek sírva fakadt, a siroki gróf pedig újra szétzavarta a szolgákat:

- Fogjatok gólyákat!

Sírokon soha nem kelepeltek annyit a gólyák, mint aznap. Egész estig űzték, hajszolták, fogdosták őket a hajdúk: hiába, egy se maradt a cifra fészekben.

Mikor a nap lement, és elcsendesedett a gólyavadászat lármája, a kis gróf elsóhajtotta magát:

- Látod, apám, mit ér a nagy hatalom, ha még egy gólyát se bírtál nekem itt marasztani?

Azzal lefogta a szemét, és föl se nyitotta többet. Szárnya nőtt neki is, elrepült ő is a siroki kastélyból.

Nem sokáig maradt ott a siroki gróf se. Egy darabig még kijárt a faluba, előgyelgett a gólyafészkes házak közt, s könnybe borult szemmel nézte, hogy tanítják repülni kis fiókáikat az öreg gólyák. Egyszer aztán otthagyta a kastélyát, birtokait, s úgy eltűnt arról a tájról, hogy sohase látta többet senki.

A gazdátlan kastélyt aztán megette az idő. S ahogy márványoszlopai megrepedeztek, tükörablakai megvakultak, tornyai leroskadtak, odaszoktak a gólyák. Ma csak egy-két magas falomladék van már belőle: annak is mindnyájának gólyafészek van a tetején.

Móra Ferenc: Madarak iskolája

Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.

Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:

- Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!

Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.

- Nem szégyelled magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.

- Messze, messze, messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.

- Erre, erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.

Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.

Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.

Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.

Bizony, bizony, mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!

Móra Ferenc: Nagyapó állatai

Nagyapó reggel óta tán már százszor is kiszaladt a kis ajtóba, s öreg kezével ernyőt csinálva a bozontos szemöldöke felett, türelmetlenül kémlelődött be a nagyvilágba.

- Nem jönnek, Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg fejét, és megsimogatta a fogatlan házpásztort.

- Eh, eh - mondta erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt akarta mondani, hogy majd megjönnek azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen mikor a kis unokáját hozza! S hogy még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen fölrakta a térdére a két első lábát, s úgy nézett a szemébe.

Mivel pedig Bodrinak mindig poros a csizmája, olyan lett tőle nagyapónak a szép ünneplő nadrágja, mintha csak a homokba térdeltette volna nagyanyó, amiért megint elszórta a pipahamut a szőnyegen.

Mindegy az, nem olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg Bodrira, amiért olyan nagyon szereti. Most se szólt volna ő semmit, ha a bóbitás tyúkja oda nem settenkedik, és föl nem sandít azzal a ravasz fél szemével a nagyapó poros nadrágjára.

- Kár, kár, kár...

Nem is tudta nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a nagyapó vállára, és ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide nézzen, aki egy igazi szép bóbitás tyúkicát akar látni!

No, nem is kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a tisztaszoba ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a világról - kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk duruzsolással törleszkedett hozzá a vastag fehér bajuszához.

- Mi-a-ó, mi-a-ó!

- Az lenne jó, ha hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó, megszorítva a cicamicának a dagasztó lábacskáját.

Az lenne jó? Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül, aki eddig a kis kert mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.

- Me-e-e, me-e-e? - szalad oda a csengőjét rázogatva, s mivel Bodrival nem nagyon szeret barátkozni, ő meg a másik oldalán telepedett le nagyapónak. Odafeküdt a lábához, s már éppen valami szépet akart álmodni, mikor Bodri elvakkantotta magát:

- Hamma-ma mamamm, hamma-mamamamm!

Annyit tett ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert már zörög a kocsijuk.

De bizony mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt a kocsi. De már ki is szállt belőle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát, mint rózsabimbót az ág.

Nagyapó szólni se tudott az örömtől, látni se igen látott a szeme pillájára szivárgott könnytől. Annál vidámabban csapkodta össze a két kis kacsóját Margitka.

- Jaj, de ennivaló ez a nagyapó az állataival!

Ha Margitka olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó egyszerre olyan haragospiros lett, mint a legpirosabb mályvarózsa.

Még a főkötője bóbitája is úgy lengett, mint valami harci lobogó.

- Jaj, Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a sok csúf állatot! Takarodjatok a helyetekre, haszontalan népei!

Ahogy a tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint valami fiók ágyú. S erre a nagy csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai a helyükre.

Az ám, a helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a cicamicának az ól tetején, bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengős barinak a ház előtt a gyepen. De ki tehet róla, hogy nagyanyó két hétig oda volt, s azalatt nagyapó jobb helyet keresett az állatainak?!

- Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak úgy reszketett bele a föld.

No, be is ugrott erre cicamica a tisztaszobába, ott is a díványra, annak is a legsarkába! Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy szepegve, mert ennek a puha vánkosán szokott ő mostanában szundikálni. A csengős bari befeküdt a nagy asztal alá, a jó hűvösre, a bóbitás tyúkica pedig a muskátlis cserepek közé kvártélyozta be magát, a napsütéses jó melegre.

No, az semmit se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül hadakozott a poroló pálcikájával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott egyet-kettőt, már elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre megtalálták a helyüket, s nem maradt más a harctéren, csak szegény nagyapó. Neki meg esze ágában sem volt katonáskodni. Megesett rajta az embernek a szíve, ahogy nagyanyót békítgette:

- Nono, anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell nézni, hogy milyen kávét főzött a tiszteletedre!

Erre már csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne, aki egyszerre ölelte át a két öreget.

- Jaj, de áldott ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.

- Az ám, csakhogy azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé - vélte nagyanyó, de azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami furcsa csoszogást nem hall a konyhán.

Nagyapó ijedten fészkelődött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott ki a konyhára:

- Jár ott valaki?!

- Ke-le-pe, ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, kelep, kelep, kelep...

S még tán ma is kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe botjával.

- Uram teremtőm, csak nem a Jancsi gólya jár idebent!

De az volt biz az, a Jancsi gólya, mégpedig másodmagával. Egy boldogtalan békát fektetett a konyhapadkára, annak mondta olyan nagyon, hogy befele, be vele! Itt szokott ő két hét óta délebédelni a szép, tiszta konyhán, ide hurcolja be a kosztját, mert Jancsi gólya igen szerette a tisztaságot.

- Kifele, ki vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha az orrát éri Jancsi gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni. Szerencse, hogy a Jancsi nagyon szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta megmenteni, hanem a délebédet is.

Nagyanyó pedig fáradtan dőlt bele a nagy karosszékbe.

- Ó, Márton, Márton, soha többet nem bízom rád a házat!

- Nem-e? - csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd haza?

- Te viszed haza, Márton, te magad viszed haza!

Nagyapó nagyon, de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután, mikor nagyanyó meg Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a mészárszékbe, s hozott Jancsi gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.

- Ezt azért kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én hozhatom-vihetem a kis unokámat.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

Móra Ferenc: Levelek hullása

Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.

Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
— Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni.
Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat.
A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:

Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!

Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:

Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.

Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.