Partly Cloudy

“Mindenki tudja, hogy a gólya hozza a kisbabát, de vajon honnét hozza őket a gólya? A válasz a sztratoszférában keresendő, ahol a felhőemberek formálják a babákat és keltik életre.
Gus, egy magányos és bizonytalan kis szürke felhő, aki mestere a “veszélyes” bébik teremtésében. Krokodilok, sünök, kosok stb. - Gus imádja ezeket a teremtményeket, de sokkal jobban hűséges gólyatársát, Peck-et.
Gusnak minél vadabb teremtményei vannak, Peck pedig emiatt egyre keményebben dolgozik. Hogyan képes összefogni a kockázatos terhét barátja heves természetével?”




Pixar - Partly Cloudy
YouTube: Partly Cloudy - (Full HD)
Egy másik feltöltésben: metatube.com

Beszélgetés Peter Shonnal a Partly Cloudy rendezőjével
Forrás: PRIZMA Online

A bányának magas tornya, sej, rászállott a gólya

A bányának magas tornya, sej, rászállott a gólya;
Vizet hozott a szájába bányászok számára.
Mosdjatok meg, ti bányászok, mert szenesek vagytok!
Azt csak a jó isten tudja, hogy ti föld alatt dolgoztok.

A bányásznak jól megy dolga, sej, semmire sincs gondja:
Főaknász úr a parancsot reggel felolvassa.
Fizetést is kap a bányász kétszer egy hónapba,
Nem ölég a babájának képeslevelezőlapra.

Ősi (Veszprém)

A mi házunk tetejére rászállott egy gólya

A mi házunk tetejére rászállott egy gólya,
Vizet hozott a szájába aratók számára.
– Mosdózzatok meg, aratók, mert porosak vagytok!
Úgyis a Jóisten tudja, mikor szabadultok.

A mi házunk tetejére rászállott egy fecske.
Levelet hozott szájába, le van pecsételve.
Fel se bontom a levelet, tudom, mi van benne.
Ne félj, kedves kis angyalom, nem vagy elfelejtve!

Kéthely (Somogy)

Журка

A belarusz mese egy törött szárnyú gólyáról, Zsurkáról szól, akit Nikita talált meg. Mivel tudta, hogy "a gólya szent madár", így hazavitte magával, hogy meggyógyítsák.
Zsurka hamar megszokta a baromfiólat, majd a körülötte lévő embereket. Nikitát különösen megkedvelte, így amikor ő az iskolába ment, Zsurka oda is elkísérte.
A történet befejezése már ismerős, a madár tavaszra, hála a gondoskodásnak, teljesen felépült, s a visszatérő gólyákkal ő is elrepült.



Журка

Írta: Максім Міхайлавіч КАЗУН

Позняй восенню на сенажаці мой сусед Мікіта падабраў маленькага, бездапаможнага бусла з перабітым крылом. Вырашыў узяць яго з сабой. “Трэба ратаваць птушку. Дзеці, жонка, сам — вылечым. “Бусел — святая птушка”, — кажуць у народзе. Магчыма, гэта праўда”, — з такімі думкамі Мікіта падыходзіў да свае сядзібы, несучы ў руках маленькага параненага бусла.
Спачатку бусел дзічыўся людзей, спалохана ўцякаў, стараўся забіцца ў самы глухі і цёмны кут і схавацца там. Але паступова ён прыжыўся з хатнімі птушкамі і настолькі прывык да дзяцей, што ні на крок не адыходзіў ад іх. А калі яны ішлі ў школу, паважна крочыў побач. Пацешны быў бусел. Крыло ў Журкі (так назвалі дзеці свайго выхаванца) даўно загоілася, і ён пасля некалькіх няўпэўненых пробных вылетаў стаў часта падымацца ў неба. Усю доўгую, марозна-халодную зіму Журка жыў разам з хатнімі птушкамі ў цёплым, утульным хлеўчуку. Ён зусім не адчуваў цяжару новага месца жыцця, яго ўмоў. Наступіла цёплая і ранняя вясна. З поўдня пачалі прылятаць на радзіму, да месцаў гнездавання буслы. Журка чуў іх родныя, трывожна-тужлівыя галасы, падымаўся ў паветра, доўга-доўга кружыўся над хатамі і садамі. Бусел сумаваў, перастаў есці, “спрачаўся” з хатнімі птушкамі. А праз некалькі дзён Журка паляцеў. Але перад тым, як зрабіць гэта, бусел зноў доўга і працяжна кружыўся над хатамі, падымаўся ўсё вышэй і вышэй, пакуль зусім не знік у вышыні. У гэтую восень перад адлётам у далёкую дарогу ён прыляцеў ужо не сам, а з сяброўкай, каб падзякаваць гаспадароў за дабрыню і развітацца. Хто ведае, калі яшчэ прыйдзецца ўбачыцца?

Belarusz mondóka


Бусел, бусел, ходзіш што ж
Па балоце басанож?
Боты трэ' было пашыць,
Болей ногі не мачыць!


Бусел (buszel) = gólya

A mondóka szabad fordítása:
Gólya, gólya, miért sétálsz
mezítláb a mocsárban?
Csizmát kell varratni, és
többé nem lesz nedves a lábad!

Kiss Péter: Hűség

Kora reggel érkezett.
Az ismerős látvány, amely végtelen örömmel töltötte el, feledtette hatalmas fáradtságát.
Enni sem volt kedve, ereje. Csak állt, és nézte a környéket: a felhők mögül fel-felbukkanó kelő nap alacsony fényében a tárgyak hogyan változtatják színüket, árnyékukat.
Igazgatott kicsit a portán, majd ránézett a korán kelő emberekre, akik a buszmegállóhoz igyekezve, mosolyogva pillogtak rá. Aztán a kisiskolások? Vidáman, hangoskodva, szökdelve, hátukon táska, igyekeztek a falu belseje felé. Az óvodások megálltak, a felnőttek mégsem cibálták őket, hogy menjünk már, elkésünk! A kicsikkel együtt néztek rá kedves szemekkel, láthatóan örömmel.
Első volt itt. Társai a környék falvaiban, előbb vagy később széledtek szét.
Ez büszkeséggel töltötte el.
Igaz, társa később követi, de nagyon jó volt érezni, hogy várták. Nagyon jó érkezni, ha örülnek neki.
Mielőtt elszunyókált volna, a nehéz útra gondolt vissza, amely mögötte maradt. A hegyekre, amelyeken áthaladt, a magasságokra, amelyekkel meg kellett küzdenie. Jó csapattal jött, segítették egymást, biztatták a fiatalokat, gyengébbeket. A kikeletben fürdő hazai táj emléke segítette valamennyiüket. Az, ahol születtek, ahol szerelmesek lettek, megtalálták párjukat, felnevelték utódaikat.
Az otthon, a szülőföld a lélekben gyökerezik, visszahúz, megjelöl mindnyájunkat, még ha kényszerűségből vagy ismétlődően el is kell tőle távolodni. De sohasem örökre.
Boldog az, ki visszatérhet, hazájában otthonra lelhet.
A gólya megérkezésének első percétől várta a párját. Tudta, ő később érkezik, neki addig temérdek tennivalója van, sok idő eltelhet addig, mégis a várakozás izgalma benne bujkált, miközben elszenderült.
Nem hagyta el egész nap a fészkét. Este kereste fel a folyó melletti tocsogót élelemért. A hazai ízek felvidították. Igaz, sokkal többet kellett vadásznia társaival együtt, mint távoli, átmeneti otthonukban, mégis örömmel, láthatóan vidáman lépegettek az épphogy felmelegedő békák nagy bánatára.
Méteres talált bottal repült a fészkére. Még naplementéig igazgatta, csinosítgatta, rendezgette azt. Másnap már itt lehet a társa, gondolta, és hogy tessen neki portájuk, minden vágya az volt.
"Tavaly néhány nap múlva követett - gondolta -, nem lehetek tétlen!"
Délután a hazaérkező emberek megnézték, a gyerekek hangoskodtak, ugráltak körülötte. Néhányszor összeütötte csőrét, örömet okozva a lent lévőknek.
A várakozás izgalma, a viszontlátás utáni vágya nem engedte távol. Csak rövid időre távolodott el, akkor is időnként az eget nézte, remélve, hogy meglátja az ismerős szárnycsapásokat.
Tudta, látnia sem kell, és megérzi szerette, örök párja közeledését.
Akit nagyon szeretünk, azt mindig érezzük, közel vagy távol van, lényünkben fészkel. Ez nagyon jó. Tudta, a másik is így érez, és amint csak teheti, jön felé. Kétségei nem voltak afelől.
Reggelre erős szél kerekedett.
Jókora eső hullott, mintha nem akarná abbahagyni. Állt magában, néha fél lábát maga alá húzta. Fehér-fekete kabátját cibálta a gonosz szél.
Aggódott. Nem magáért. Tudta, ma már nem érkezik, csak baja ne essen ebben az ítéletidőben. Nem, nem! Társa is tapasztalt, több éven át együtt igyekeztek dél felé. Átéltek szeleket, viharokat. Még a tenger felett is megtépázódtak, mégis sikeresen földet értek.
"Milyen jó együtt túllenni a bajokon, egymást segítve!" - gondolta, és tudta, hogy a másik érzi, és nem érti félre aggódását. Inkább bizalma, biztatása jut el hozzá.
Ez megnyugtatta.
Az eső, a szél lecsendesedett annyira, hogy meglátogathatta a tocsogót. Hímtársaival találkozott csak ott. A tojók még úton lehettek, vagy még el sem indultak a rossz idő miatt. Csapatokba verődve tárgyalták meg a dolgokat, azután sietve visszatértek a türelmes várakozásba mindnyájan. Ő is.
Több mint egy hét múlt el. Még mindig egyedül volt. Napjai egyformán teltek. Napfelkeltekor az eget kémlelte. Miután meggyőződött, hogy nem jön a párja, kiment a folyópartra vagy a tócsákhoz, teleette magát és igyekezett vissza.
Új verébcsaláddal barátkozott meg, akik az albérlői lettek. Szarkáné kerülgette őket. Visszaköszönt neki, pedig nem igazán szívlelte szemtelensége meg nagy tojásszeretete miatt. Nem haragudott rá. Ilyennek is kell lenni, aki összeszedi a hulladékot, szemetet. A szarka is a természet fia. Ő maga is bemehetett volna a szomszéd gazda udvarába felcsipkedni a disznóölés hulladékait, mégsem tette. Egyik utazótársa mesélte, hogy amikor itt rekedt, egész télen az emberek etették, megmentve őt az éhhaláltól. Most tudott vadászni, halászni, illetlen lett volna adományért kuncsorogni. Óvatlan egereket szedett össze a portákon. Senki nem zavarta, még örültek is neki.
Ő is örült, mert jó örömet okozni. Talán a legjobb a világon.
Tudta jól, mert amikor társa költött, vagy a fiókákat etették, milyen jó volt látni örömüket egy-egy jó falattal érkezése során.
Meg a jó fészek... Nagyon csinos volt már. Egyre többet gondolt a közösen töltött évekre, a szerelmes időkre, a kedves közös napokra, hetekre, a felnevelt utódokra, míg a kicsik felnövekedtek, megtanulva az önálló életet. Azután kirepültek...
Tudta, hogy ez következik ismét. Minden újra ismétlődik. Biztos volt a dolgában.
Teltek a napok, reggelek, éjszakák, hajnalok. Kitartóan állt, ült a fészkén, igazgatta, csinosítgatta. Hajnalonként reggelig figyelt dél felé, a folyó kanyarulata irányába.
Megszűntek az enyhe fagyok is, az időjárás is mintha jobbra fordult volna. Tudta, bármelyik reggel az a reggel jöhet el.
Aznap nem ment ki a tocsogóra. Csaknem felhőtlen volt az ég. Kéksége mintha tisztább, simább, ünnepélyesebb lett volna. A reggeli napfény is erőteljesebb volt. A nagy, alig bimbózó gesztenyefa ágai közt is melegen átsütött.
Állt délre tekintve, karcsú nyakkal, büszke fejtartással, mikor hatalmas szárnycsapással, fékezve, mellé huppant a rég várt társ.
- Megjött! Megjött! - ujjongott Kedvesem, aki a konyhaablakból napjában egyre többször nézte a most már nem egyedül lévő, büszke, fehér-fekete kabátost.
Ők sokáig összedörgölőzve, hosszú nyakukat szinte egybefonva örültek egymásnak.
Az egyre gyakrabban felhangzó szerelmes kelepeléssel ünnepet varázsoltak körénk.
A természet szeretetének, a hűségnek ünnepét.

Lajtai Gábor: Békasors

Türkiz tónak mocsarában
Zöld varangy ül barna sásban

Felbrekeg a kéklő égre
Álma bíbor fellegére

Fehér gólya száll feléje
Vörös csőre vész veszélye

Kis test roppan sötét gyászba
Lélek röppen fénybe zárva

Szép Ernő: Folyó hó

Tudjátok-e, mi a május,
Az a bűvös-bájos hónap,
Mikor elkezd esni-esni,
Mikor nincs egy tiszta jó nap.

Tudjátok-e, mi a május,
Költözködik gólya, fecske,
Dehogy. Csak mi költözködünk,
a fene egyemegecske.

Tudjátok-e, mi a május,
Mikor előlép heroldja,
A háziúr, és lakásunk
Bérét újra stájgerolja.

Tudjátok-e, bi a bájus,
Hátha deb tudjátok, hátha:
Begsugob, hogy a tüdőbet
S orrobat gyötri dátha.

Tudjátok-e, mi a május,
Kimondom, a valót, nyerset:
Utolsó egy költő már az,
Ki a májusról ír verset.

Nagy Alexandra: Ébredj, tavasz!

Ébredj, tavasz!
Sűrű tél-arcról
Már nem havaz.
Víg cinege dalol.

Varázs tapsodra
Nyíljon hóvirág,
Tulipán, Ibolya.
Bimbósak a fák.

Téli latyak-tócsa
Az olvadás vize.
Világutazó gólya
Visszarepül ide.

Ez évszak bájjal
Suttog- ravasz.
Elbújik hamar:
Sértődős kamasz.

Majd visszatér:
Szerelem hurrikán.
Illó gyöngyfüzér
Szélfútta magány.

Ébredj, tavasz!
Lélekre gyógyír.
Meleged áraszd,
Arcon csók-pír.

Kopátsy Sándor: Földközelben

A gólyafészek értéke

(részlet)

"A napokban fiatal közgazdászoknak mondtam: Az lesz a jó közgazdász -- most hozzáteszem: faluvezető --, aki belátja, hogy azt a szobát lehet kétszeres áron kiadni, amelyik felett a kéményen gólya fészkel.

Abban a piaci versenyben, amelyben a város magasabb technikát és hamburgert kínál, a falu pedig rétest és gólyafészket, a falu fog győzni."

Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben

(részlet)

A tanító kertje kifut a Zagyvára. Lankás rétek túl a Zagyván, jól öntözött földek, egy pár ember gyűjti odakinn a szénát petrencékbe. Petrencék tetején fehérben magyarok, a fekete pruszlikot nem hagyják, fejükön is fekete kalap. Tarkák, mint a gólya, messzire elnéznek, mint gólya. A semmibe néznek! Az időbe! Ahonnan jön minden...

Forrás: epa.oszk.hu

Népdal

Péterkére mentem vóna,
elejbem állt egy nagy gólya.
Ha a botom nem lett vóna,
talán meg is evett vóna.

Lisznyai Kálmán: Tyutyu és Czinka Panna

(részlet)

Ollykor elelandalodván
Kiballag a kis erdőbe,
Az ákáczos temetőbe,
Magánosan hegedülni,
Mélán, szomorun fütyülni,
Nótát gondolni, csinálni:
Ott mellette szokott állni
E vén gólya, gondolkodva,
Egy lábon, néha álmodva,
Messze boldog Indiákról,
Ezüst tóban a – békákról.
De ha szól a csendes nóta,
Nem kell neki a kabócza,
Melly ott ugrik orra előtt,
A lágy dal ugy bájolja őt, –
Oh hogy ha szól a hegedű,
Ollyan nyájas tekintetű!
S az ember, szeméből látja:
A hegedüszót imádja
S a gazdáját ugy szereti,
Szintugy roszul esik neki:
Hogy össze nem csókolhatja
Hegyes orrának miatta!
S mérgesen egyet kelepel,
Ugy áll az ürgedombra fel,
Ugy lesi, ugy oda-vigyáz
A lyukra, jó ürgevadász, –
Ürgét vadász gazdájának,
Egeret pedig magának.
S ha talán nem foghat ürgét,
Mert az ürge sokkal fürgébb,
Kapdossa, terjesztvén szárnyat,
Röptiben a kabóczákat. –

Teljes szöveg és forrás: epa.oszk.hu

Antóni Sándor: A mi Gólyánk

Falunk dísze a hosszú lábú gólya,
Kis községünk hűséges lakója.
Napközben a dolgát teszi-veszi,
Ritka ember aki őt nem szereti.
Kerepelget reggel, délben, este,
Fejét hátravetve, csőrét összeverve.

Rendbe teszi fészkét-mert, hogy ez is dolga -
Hogy később csak a családjára legyen gondja.
Párjával a munkát megosztva,
Készülnek a családalapításra.
Lesz is dolguk bőven egész nyáron,
Meg is jelennek ők kertben, réten, ménesparton.

Ha eljön a pihenés ideje az este,
Kicsinek bizonyul a család fészke.
Hogy az éjszakát fél lábon is bírja,
Az öregek rászállnak kéményre, oszlopra.
Mert szeressük őket, hisz alig várjuk,
Legyetek vendégeink jövőre is nálunk.

Gellért Oszkár: Petőfi-relikviák

(részlet)

Láttál-e a róna felett
Elszállni madársereget,
Ha rája lövének?

Így szállnak az évek - ez a rosszak közé tartozik a másikkal együtt, melyeket Kéry Gyula révén most olvashattunk először. Igen, így szállnak az évek! Hatvan éve, hogy írta, nyilván a Felhők-ciklusba szánta, hatvan év! Így szállnak az évek... és Arany János, aki "nevezetes arról, hogy Petőfi által megénekeltetett s hogy Petőfit viszont megénekelte" - oly fura, megelégedett örömöm az, mikor olvasom, hogy P. Horváth Lázárok kettejüket együtt ütik - tehát így szállnak az évek és Arany János... mit is üzen csak Arany János "lelke jobb felének"?

"A csonka torony is köszönt pedig s kérdezi: mikor lesz szerencséje? S ha valaki azt mondaná neki, nem éri ő már azt meg, mindjárt összerogyna ijedtében. A kert rózsái elmented után azonnal elhervadtak, de ezek legalább jövő pünkösdre ismét megújulnak. A gólya is elment, de nem búcsúzott el végképp. Sándor... Sándor... Oly nagy kedvem volna Felhőket írni."

És így szállnak az évek, de a Petőfi legigazibb hangjai nem szálltak el végképp az ő századával. A kert rózsái, valahány pünkösd, ismét kivirulnak. Hatvan éve? Ma van. Érzem az illatukat és látom, jönnek már, mindig is otthonukra lelnek a gólyák... Petőfi Sándor! Oly nagy kedvem volna Felhőket írni...

Forrás: epa.oszk.hu

Kiss Ottó: Visszafelé hull a hó

(részlet)

A gólya
sokkal okosabb
az embernél,
mert nemcsak
a vízben meg a földön jár,
de repülni is tud.
Nemhiába
hitette el mindenkivel,
hogy ő hozza a kisbabát.

Kalász Márton: Basti Franck elégiája

Tartomány - 1539 - Basti Franck elégiája

"Ott van, azért nem itt, s nem ezért: itt is."

Basti, egy helyütt megejtőn szomorú képet
fejtesz; "ritka, akár télen a gólya". Krónikák szöveg-
képe: hitminta, lélekölés, fosztogatás, erőszak,
vétség – ahány éven át pólyaként káprázatunk retardált hóhulláma.
Benned – ne véljük,
hogy itt e gólya harminc képe csak bevillan. Millió mérfölddel odébb
szorongva háborús viruláson – megférnünk, fagy lesz, s a gólya,
képként
egy nap meg mire álljunk?

Egyetlen elüszkösített, szemhatár fosztotta kémény
régiónk; se téli, nyári műhely lángja, ma sértsünk hitre. Mundus
zsoldosok

taglók, más vérszomjon mérve, osztogatnak is itt. Se bér, se vár
e palota: hadterv-gyártók, toldó teológusok, a lelki pányva
népe sem könnyedebb zsigerben; téli kandallóé, könyvé, gólyadal
rozs-
vagy lápillaté?
Basti Franck vajon fut rém-kulisszái közt, börtön után börtön elől.
Krónikánk épp e füsté, amott üst: rongyosok lelkét ágyútűz köphette
égbe
föl, nyomja pokolra le –
Basti, "cserény nyomorú haldoklót bújtat, tetvek s hungar
bolhák eszik".
(Megjelent: Kortárs 49.évf.9.sz. 2005. szeptember)

Forrás: epa.oszk.hu

Doli-dili

"A fecske egy költöző madár olyan, mint a gólya, csak sokkal kisebb és nem hasonlít rá. "

Forrás: epa.oszk.hu

Könczöl János: Pacsirta

Bús az idő, hivesedik,
Sárga levél deresedik;
Cserje, bokor megrezzen a széltül…
A természet haldokolni készül.

Az erdő is csendes, néma,
Nem visít benn rabló héja;
Nem csicsereg vidám madár ének,
A dalolók mind elköltözének.

Legutolján fecske, gólya,
Gyülekezik indulóra.
S megerednek lassu repüléssel…
Föcske, gólya, hova-hova mégy el? –

Oda megyünk, oda szállunk:
A hol uj tavaszt találunk;
Majd ha ott is hivesedik – ekkor
Visszajövünk fényes kikeletkor.

Csak egy marad, egy nem készül,
Ez nem retteg fagyos téltül;
Virulás madara, kis pacsirta!
Szivedet az uj tavasz nem hívja?

Engem is hív uj kikelet
Hogy itt hagyjam ezt a helyet;
De a hol szép tavaszomat éltem:
Ott szenvedjek zivataros télben!

Itt a bokor, ott a fészek,
Itt a mező, ott a bérczek,
Itt a hol a szebb napokat töltöm:
Itt haljak meg majd a szülőföldön.

Forrás: epa.oszk.hu

Keszthelyi Rezső: Hószínek

Olykor-olykor megtorpan
tenyeremen némely hópehely,
még gyermeteg, alig november,
mint ha gólya kel szárnyra
a ködbe, és amíg térése tart,
tollazata színtömeg;
nézés-neszeimből a derű felfakad:
élve is, halva is ugyanaz - - -
levegőszív -
sugárzik, és ebben
minduntalan elakad
.

Forrás: epa.oszk.hu

J.A.: Eredetmesék

( A bűntudatos gólya )

"Már egy hete csak a combjára
gondolok, mindig, meg-megállva,
csikorgó gyomorral, öblében
a tónak. Ámbár az ölésben

nem lelem örömöm, de jól van...
Valahogy feldolgozom magam.
Béka esz szúnyog, gólya meg békát,
így másszuk együtt a rangos létrát."

Forrás: epa.oszk.hu

Gellért Oszkár: Öt-hat hónap

De jó lenne ilyenkor, hogy gólya, fecske fészket rak itt
Kicsinnyeit kiköltve:
Utazni s odatalálni, ahonnan jöttek, a földre;
Ottmaradni az életemből öt-hat-hónapig -
És visszafelé az út közepén találkozni velük
olyan új arcszínnel,
Ami únt európai ruhámtul elüt,
S megrakodottan öt-hat új rímmel......

Irodalmi rococo

Hevesmegye egyik alispánja, az elmésségéről hires J…, midőn hivatalát leköszöné, s ősi szokások szerint bucsuznék, többi közt igy szóllott az összesereglett karokhoz és rendekhez:

„Imé vissza adom a tekintetes nemes vármegyének a maga 100 esztendős gólyáját.”

Hevesmegye czimerét gólya ábrázolja, s az illető gólyás pecsétnyomót a J… búcsuszónoklata előtt ép száz évvel nyeré meg.

Bernát Gáspár.

Forrás: epa.oszk.hu

Balázs Béla: Útilapú a talpamon

Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.

Lám csontos már az országút járni
Kocsinyomban a vörös nap fénye
Aranyszálat húz a messzeségbe
Fénytelen viz tükrözi a partot.

Csudálkozva körül-körül nézek:
Lám mostan itt vagyok! -
Sok emberben most barátot érzek
És meghatva szólitom meg őket.

És az uccák oly halványak, szépek
Mintha már csak emlékeznék rájuk
Súlytalanul ingok, ködre lépek -
Talán én is megyek nemsokára?

Forrás: epa.oszk

Illyés Gyula: Este

Ilyen az élet most, a pusztai.
Öcséimnek hiányzik a mozi.
A háztetőre egy kerepelő
gólya zörög le, mint egy repülő.
Egy rádió van, este, hogyha szól
a számadóék ablakaiból,
élvezni a világnak híreit
a fél puszta a küszöbön eszik.
Egy lány új nótát kérdez untalan,
a bognár meg a moszkvai utam.
Betölti lassan a gallyak közét,
teríti hálóját a langy sötét.
Hány földrészről néztem bójáitok, -
csak én nem vágyom el már, csillagok.

Tumpeck György: A lelki tusával küszködő gólya

A lelki tusával küszködő gólya
békahúst evett s tért nyugovóra.
Sokáig kerülte gólyánkat az álom,
híre mene ennek hetedhét határon.
A vajákos béka megátkozta nyomban,
gólyapörkölt leszel, gyenge vörösborban.
Rémülten pislogott ágyában a gólya,
bánja már szegény, hogy így tért nyugovóra,
Meredt szemmel fekszik és a hasát fogja,
- nem eszem békahúst - folyton csak nyafogja.
Elkéstél te némber, harsogják a békák,
zöld tőlük a pázsit amerre szem ellát.
Sok lúd disznót győz le, a mese állítja,
rémült madarunk csak a vállát rándítja.
Pörkölt lesz belőled, meg is eszünk nyomban,
fortyog már a víz is a rozsdás kondérban,
A fele sem tréfa, gondolja a madár,
laposakat pislog és irány Gibraltár.
Megszökött ő biza, legyőzték a békák,
békacomb ügyében nem ismertek tréfát.

Kukorelly Endre: Láttam 1

Láttam egy gólyát,
az áldóját!
Teringettét!
Kémény körül keringett'.
Szépen kieresztette hasból a lábát,
a kutyafáját!
A terem burája!
Ilyen hosszúkás! Hosszú a lába, hosszú a szája,
kelepel vele, kelep-kelep,
nem várja ki a telet.
Csőr, tudom magamtól is, szóval a csőre.
Elrepül, de visszajön jövőre.
A tél túl hideg, ebben igaza
van. Tavasszal jön haza.
Elég okos, mindig nyaral. Még a butábbja
is Isten csudája.

Erdélyi József: Feledés

Kalásszal ékes már a szár,
hullámzó tenger a vetés;
felette most egy gólya száll,
mint szív felett a feledés
Szárnya se moccan; kelepel,
orra és lába mint a vér;
a nagyja tolla fekete,
az apraja mind hófehér.

Árnyéka úgy fut a vetés
ringó, hullámzó tetején,
mint szív felett a feledés
az élet zajló tengerén ...

Ady Endre: Jelentés

Bús, sáppadó poéta-ember,
Édes, bús nóták dalolója,
Még egy tavaszt várt türelemmel.
S ahogy megjött a fecske, gólya,
Ahogy az élet újra támadt,
Elébe nyargalt a halálnak.
Meghalt, amikor minden éled,
Csak azért, mert hát: szép az élet!

Tele volt a szíve még dallal,
Csak a tüdője volt a fogytán,
Nem harcolt, szegény, diadallal,
A fátum ujjong összerogytán.
Bús, sáppadó poéta-ember
Szivében dallal, szerelemmel,
Nagy szomjusággal sírba lépett,
Csak azért, mert hát: szép az élet!

Márai Sándor: Füveskönyv

"Arról, hogy a műveltséghez sok bátorság kell

Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez. Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak - minden dolgok igaz ismeretének - feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt.
Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség.
Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesebben pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza.
Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza."

Kassák Lajos: Viszhang

Mikor az út fordulójához értünk
két frissen metszett cöveket vertünk a földbe és megjelölvén őket
mondtuk: legyetek méltók nevünk őrizetére.
Mert hiú, fiatal legények voltunk ekkor, akik kevés pénzzel rendelkeznek
és még kevesebb ismerettel az élet rejtett dolgai felől.
Így délidőn, ha víz partjára értünk, élvezzük legigazabban az életet.
Miközben virágok nyílnak köröttünk s miközben madár rikolt a fán
mezítlen állunk a sárga fövenyen, ábrázatunk megtükröződik a vizben
és örülünk a szélnek, mely összeborzolja testünk pehelyfinom szőrzetét.

Ó, Isten, ha vagy, tekints le fiaidra, akik gyarló fájdalmukban
egyedül vándorolnak ezen a girbe-gurba földön!
Így kiabálunk a végtelen magasságba és tudjuk, mindez csak játék,
Rózsák helyett szavak rügyeznek fogaink között és a viz is játszik fehér habokkal
méh száll, lubickol a malom kereke, vagy gólya kelepel a fényben
gyereket hintál fehér pólyában, ahogyan a mesékben irva van
s ahonnan mi valamikor kiléptünk
ágrólszakadt csavargók, most két mezitelen kamasz a viz partján
amint elfeledkezvén a világról
örülünk magunknak és éneket zengünk a nyár dicséretére.

Juhász Gyula : Azt álmodtam

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervad a gyűlölet.

Makám: Zengővárkony

Merre is van Zengővárkony,
rehó-reme-róma?
Attól függ, hogy honnan nézzük,
bújj be a kunyhóba!


A pokoltól fölfelé van,
mondták itt a bótba’,
a mennyektől lefelé van,
kelepel a gólya.


Ha az Antarktisztól nézzük,
csak észak egét igézzük.
Ha Grönlandból kereskedünk,
délkeletre vessük szemünk.


Ha a hazánk Masturukbáj,
keletről támad a tatár.
De ha éppen Mongólia,
nyugatra visz a nap útja.


Merre is van Zengővárkony,
rehó-reme-róma?
Attól függ, hogy honnan nézzük,
bújj be a kunyhóba!


A pokoltól fölfelé van,
mondták itt a bótba’.
a mennyektől lefelé van,
kelepel a gólya.


Akármilyen messze is van,
a szívemhez jó közel van.
Ott lakik egy kis kunyhóban
a nagymamám nagy pokrócban.


Ha arra jársz nyitott szemmel,
megtalálhatsz minket egyszer.
Ha arra jársz ne légy fáradt,
keresd meg a nagymamámat!


Merre is van Zengővárkony,
rehó-reme-róma?
Attól függ, hogy honnan nézzük,
bújj be a kunyhóba!


A pokoltól fölfelé van,
mondták itt a bótba’,
a mennyektől lefelé van,
kelepel a gólya.

Vas István: Nyár

(részlet)

Az ég, az ég azonban kéklő,
magos, de a földdel összeérő.
Part a láthatár, bizonytalan.
A páráktól az égbolt megremeg.
Az égnek fodra van?
Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan.
Fejem fölött egy gólyapár kereng el.
Tán fürdenek?
No lám, a nyár lett nékem tenger,
tündéribb, mint mely megtagadtatott.
Az ég már partjain kiárad,
a sár földet, a szennyeset, vakot,
elönti a sok házat, ablakot,
én nem leszek hitetlen mint Tamás.
A levegőben ing a pára,
hogy zúg a fény, zuhog a fákra,
a lég is fényes tengeráradás.

Szép Ernő: Itt a tavasz

(részlet)

De jó vón ujra egy kicsit csigázni,
Zörgő sárkányt ereszteni az égbe,
Labdázni és abroncsot gurigázni,
S versenyt futni a messzi faluvégre.
Lovazni, ürgét önteni,
Gólyát dallal köszönteni,
Én úgy szeretnék hazamenni,
Megint gyerek szeretnék lenni.

Oszt körbe állnánk kis fiúk, kis jányok,
Aranykapun fordulnánk kéz a kézbe,
És aztán játszanánk haragszomrádot,
S a fűbe hengergőznénk napsütésbe,
És fogdosnánk a fű alatt
Piros katicabogarat,
Én úgy szeretnék hazamenni,
Megint gyerek szeretnék lenni.

Én megpróbáltam itt Maguk közt élni,
Utánoztam, amit Maguk csinálnak,
Unalmas volna mindent elmesélni
Amibe szívem, lelkem belefáradt.
Itt a tavasz, a Nap meleg,
Mulassanak, örüljenek,
Én úgy szeretnék hazamenni,
Megint gyerek szeretnék lenni.

Juhász Magda: Verses ABC

Alma érik az Ágon.
Béka brekeg a gáton.
Cica szalad, riadó!
Csiga háza eladó.
Dundi darázs vígan él.
Egérke csak éldegél.
Fülemüle énekel.
Gólyamadár kelepel.
Gyepesedik az udvar.
Hajladozik a muhar.
Illatozik a határ.
Jóról dalol a madár.
Kovács patkol serényen.
Lúd legel a vetésben.
Lyukba bújik az ürge.
Macskabagoly de fürge.
Nevelődik a búza.
Nyúl után fut a róka.
Ordas jár a kert alatt.
Őz a réten átszalad.
Pörge kalap legényes.
Ravasz ember veszélyes.
Sarlósfecske cikázik.
Szamár nagyot iázik.
Tavirózsán béka ül.
Tyúknak tücsök hegedül.
Útnak indult a fecske.
Ünnepel egy legyecske.
Vígan teker a hernyó.
Xilofon szól, élni jó.
Zümmögve száll a dongó.
Zsúrt tart a sok pillangó.

Bartos Erika: Kelep, kelep...


Kelep, kelep, kéményünkön kelepel a gólya.
Éhes már a fészekben a négy gólyafióka.

Kelep kelep, gólyaszülők vigyázzák a fészket.
Etetik a fiókákat sorra mind a négyet.

Kelep, kelep, felnő a négy pelyhes tollú jószág.
Várja már a gólyákat egy napsütötte ország.

Kelep, kelep, itt van az ősz, nekivágnak Délnek.
Visszatérnek tavasszal, ha vége már a télnek.

A zenekar honlapja: http://www.kiskalasz.hu/
Bartos Erika honlapja: http://www.bartoserika.hu/

A PM lemezkritikája: link

Petőfi Sándor: János vitéz

részlet a XVI. fejezetből:

Egyszer János vitéz a hajófödélen
Sétált föl s alá az est szürkületében.
A kormányos ekkép szólt legényeihez:
„Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.”

Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
Őszre járt az idő: ezek a madarak
Bizonyosan szülőföldéről szálltanak.

Szelíd epedéssel tekintett utánok,
Mintha azok neki jó hírt mondanának,
Jó hírt Iluskáról, szép Iluskájáról,
S oly régen nem látott kedves hazájáról.

Letörött a bécsi torony teteje

Letörött a bécsi torony teteje,
Bús gerlice fészket rakott hegyibe.
Bús gerlice mindig azt kiabálja:
Ne félj magyar, virradsz még szabadságra!

Ledőlt már a szénaboglya teteje,
Gólyamadár fészket rakott belőle.
Gólyamadár kelepel a háztetőn,
Letelt immár az én három esztendőm.

Gólya, gólya - népies műdal

Gólya, gólya, hosszú lábú gólya,
nem megmondtam ne menj ki a tóra!
Oda járnak fürödni a lányok,
gólyamadár, szégyent ne hozz rájuk!

Oda jár a hosszú lábú gém is,
oda járok a babámmal én is,
addig addig jártunk ki a tóra,
míg házunk előtt megjelent a gólya.

Kis Piroska mossa bugyogóját,
a lábával ringatja a pólyát,
aludj, aludj szerelem virága,
tévedésből jöttél a világra.

Mondóka

Éhes volt az öreg gólya,
békát fogni ment a tóra.
Ám a béka sem volt rest,
vízbe ugrott egyenest.

Rózsa Gábor: Békaperspektívából

Ciconia ciconia - soha nem felejtem a fehér gólya tudományos nevét, hogy miért nem Ciconia alba? És el is gondolkozom felette minden tavaszon és őszön, amikor visszatérnek, vagy elrepültek. Mindig csak a hiányukra ocsúdom, soha nem láttam őket gyülekezni. Amikor már a töcsök a felnevelőikkel olyan nagyon-nagyon magosra szállnak, hogy alig látni őket, és szabályosan egy irányban köröznek, már sejtem, hogy ennek amolyan gyakorlás-féle funkciója lehet. Az is feltehető, hogy ilyenkor vésődik bele a gólya-fiak buta liba-fejébe a "térkép", és számukra tényleg mindegy, hogy lakott-e itt valaha egy Vörösmarty Mihály -, nekik a szentesi Kurca örvénye, az Alsóréti tocsogók, néha-néha a Szamár Delelő mögötti sportpályák, meg a kis Vecseri torkolatának környéke a Táj, az otthoni, ahová a párjukkal újra visszatérnek... Békeidőkben mindig megírták a szentesi újságok, melyik házra tért legelsőnek haza a gólya-pár. Megtalálták-e a tavalyi fészket, vagy netán egy újat építenek valamelyik portán, vagy egy villanykaró tetején, közel egy lányos-házhoz. Tavaly én is megkívántam őket, mert azt hittem, hogy a repülni tanuló gólyafiak egyike-másikának jobban tetszik majd a Péter Pál Polgárház kényelmesen domborúra boltozott kéménye, mint az évtizedek óta megszokott "Mátéffy-Burg"-féle Petõfi utca 4. számú fészek. Hiszen itt ácsorogtak óraszám és úgy kelepeltek, mintha azt beszélnék egymás közt, hogy itt szebb a kert, nagyobb a csend, a nyugalom, és főként, apa és anya nem kelepel a fülünkbe állandóan... - Hogy mivel csalogassuk át őket, kérdeztem a szentesi madarak atyját, dr. Bod Pétert. De ő felhomályosított, hogy semmivel sem lehet, hiszen a szülői fészeknek ún. "rewier"-je van. Az egy kb. 4-500 méter sugarú kört jelent, ahol másik fészket nem illik rakni. Nem is tűrik meg a befészkelt gólyák a hatáskörükbe befurakodókat. Kiűzik a gyüttmenteket.. Húsvét hajnalán figyeltem meg először őket. El is neveztem a hímet Gyulának, a tojót meg Idának. Alig derengett, amikor a nappali kerevetének karfáján nyugtatva a fejem, az Iskola utca-sarki "legényszöktető" ablak felsõ szemében - békaperspektívában - megláttam Gyulát, amint ott fönt magasan Ida hátán állva, szárnyainak artisztikusan széttárt hosszú evezőtollait remegtetve pillanatok alatt bevégezte ős-atavisztikus mutatványát. Majd mindketten kicsit megrázták magukat, talán megborzongtak a nyálkás-hűvös hajnalban, és Ida menten leült kicsit megnyugodni... Gyula moccanatlan állt még egy darabig, majd mintha fejbe lőtték volna, leborulni látszott a tetőre. Rugaszkodni se volt ereje, csak estében nyitotta ki szárnyait, és ellebbent... De húszig se számolhattam volna, óriás csőrében egy vékonyka ágacskával megtért a nászi fészekbe, és Ida orra elé tuszkolta. Nem esküszöm rá, de mintha közben egy kicsit meg is botozta volna vele a még pihenő párja fejét, úgyhogy az menten felállt. Gyula abban a pillanatban lehuppant Ida helyére... Az asszony meg nem sokat tökölt, magasra rugaszkodott, mint aki kipihente már, és óriási fehér excrementum-csóvát lövellve a műemléki tetőre, mint ahogy Ciolkovszkíj tanította - szárnyas rakéta módjára eltűnt... Ezek összevesztek! Ez volt az első érzésem, ahogy kiértékeltem magamban a gólyabalettet. Megbizonyosulni látszott a feltevésem, mert csak nem akart visszatérni, jó fertyály-órát odajárt Ida. (Ahol az aktus pár pillanat műve, egy ekkora kiröppenés már váló-ok!) Most duzzog a kotrásos Kurca partján, vagy netán elment egy másik, egy komfortosabb fészekbe dolgosabb szeretőt keresni magának? De előtte bizisten jól becsapta az ajtót! Pedig Gyulán, úgy fektében nem láttam semmi rezignáció - jóformán ki se látszott innen lentről, mert annyira belefúrta magát a jó asszonyszagú fészekbe. Még csak nem is tekingetett, annyira biztos volt a dolgában.- Dehogy vesztek, dehogy vesztek! Ida asszony a csőrében óriási nádköteggel, mint valami bolti cekkerekkel széles ívből szűkülő "dugóhúzóban" ereszkedett az alvó Gyula mellé, és alig tette le a mocsártól még csöpögős, nehéz pakkot, Gyula is felpattant...  - Nem fogják elhinni: - Idára! Se tánc, se móka, se kacagás! Csak az a bizonyos nyeregbe szárnyalás, és ripsz-ropsz - el kell ismerni - férfias helytállás. Nagy remegés után kis rázkódás, majd újra a jól ismert bukófejes, és Ida most majdnem fél percre lehuppanhatott Gyula helyére. Gólya-emancipációért kiáltott bennem a lélek, és a reggeli busz- és autóforgalom megélénküléséig még vagy ötször-hatszor megszámoltam ezt a furcsa munkamegosztást. De nem győztem türelemmel, mert így békaperspektívában, a felső kisablakon keresztül végül is csak a "nászágyra" látni. Kimentem hát megfigyelni, hogy hová repül Gyula, hogy azonnal megtalálja azt az asszony-kiverdeső pálcát, és milyen messze szárnyal Ida - mondjuk bánatában? Emberperspektívából - megbújva a Posta felőli zugban - kiderült a talány. Gyula, a hős, a bátor le mert szállni az ember udvarába, hogy nagy-hirtelen felkapjon egy-egy a fészekbõl kisodródott, és az ereszcsatornán is túlesett ágacskát. Ida azonban gyáva nő, inkább fölfelé indul, messzi száll, ha kell, túl a körzete határán, és onnan valahonnan a "gólya-pennymarket"-ből hozza a tömött cekkereket, talán mert így spórol - az életével. Madárperspektívából pedig még a szín-amerikai választási plakátok sem látszanának, és ha lenne szárnyam, és el tudnám szakítani a fészektől az elnehezült farhátamat, onnan magasból talán eltűnnének a romos házak, a gazos kertek és az autórengeteg. Talán utána mennék Idának, és ahol éppen nem kotorják, melléje ereszkednék a Kurcának, és lehet hogy együtt csőrölnénk a békákat... Vagy csak kezdődne elölrõl, ott a parton, a természet lágy ölén, amit én az ágyból láttam meg (hiszen nem vagyok unka) - "békaperspektívából".

Forrás: Szentesi Élet

Rózsa Gábor (1944-2006)

A leírásban szereplő gólyafészek a Fehér gólya Online Adatbázisban ->> ITT található

Miskolci Gáspár: A Gólyáról

Miskolci Gáspár

Miskolci születésű református lelkész (1627-1699), akit fél életén át úgyszólván községrõl községre, parókiáról parókiára üldözött az ellenreformáció, míg végül Székelyudvarhelyen halt meg. Érdemtelenül elfeledett írónk. Egy jeles Vad-kert című műve - amely Wolfgang Frantze (Franzius) latin nyelvű zoológiai művének (Historia sacra animalium) fordítása - 1702-ben jelent meg a híres Brewer-féle nyomda kiadásában, Lőcsén, valószínűleg az ott nyomdászkodó Ferenc fiának köszönhetőleg. Az Egy jeles Vad-kert igazában nem is annyira fordítás, mint inkább kompiláció, hiszen Miskolci Gáspár nem tükörfordítást végzett, hanem részint átszerkesztette, megrostálta, részint pedig hazai viszonyainkra alkalmazta az eredeti szöveget. Műve - az első magyar állattani könyv - nemcsak tudománytörténetileg becses alkotás, hanem a kor egyik legszebb magyar prózája is egyúttal, s ez az, amire irodalomtörténetünk mind a mai napig sajnálatosan nem figyelt fel. A mű kilencedik fejezetéből közlünk részletet.
Forrás: magyar-irodalom.elte.hu

A Gólyáról 

Ez a Madár az, amellyről egy tréfás Poéta régen igy versificált vólt: 

  Glottorat immenso de turre Ciconia rostro, azaz: 
  Kelepel a tornyon piros orru Gólya tavasszal. 

  Ezzel az ő kelepelésével a Tavasznak elérkezését jelenti, az ő párját örömmel köszönti és az időket bölcsen forgató Istent áldja. [...] A Magyarok az ő Deák nevezetiről, a Ciconiáról Cakónak, a maga szava járásáról pedig Gólyának nevezik, mivelhogy szólása közben mind csak galya-galyát láttatik zengeni. Kinek gyenge fiai amíg fészkében nevekednek, alkalmatlanok lévén magoknak étel keresésére, annyoktól várnak kész eledelt, maga begyiből étetvén őket; mellyrõl Esztragnak is neveztetik, mert Esztrag annyit tészen mint "készt rág". 
  Ami pedig ennek tulajdonságit illeti. 
  I. A Gólya az ő gyenge fiait felette igen szereti és mindenek felett azon vagyon, hogy azoknak rendes eledeleket fogyatkozás nélkül kiszolgáltathassa. Gyakorta pedig, mikor új eleséget nékiek nem kaphat, azt is, amit maga megelégítésére azelőtt megött vólt, kiokádja nékiek, csak hogy fiai felettébb meg ne éhezzenek. Néha pedig megesik ez is, hogy az anya Gólyák a táplálás miatt való sok fáradságot megúnván, egyet az ő csirkéjek közzül fészkekből levetnek, de nem a szállásért való háládóságnak okáért, amint némellyek ítélik; mert a jókban is találtatnak affelõl valami fogyatkozások. 
  II. Mikor a Gólya fiak jól megtollasodnak, akkor az annyaik az ő repüléseket megpróbálják, és magok kalauzképpen előttök mennek, gyengeségekben őket segétik, mikor elsőben magokat repülésre adják. 
  III. Ellenben a Gólya fiak is az ő apjokat s annyokat, minekutánna megvénhednek, csudálatos kegyességgel segétik, szorgalmatoson táplálják, könnyen meg sem engedik nékiek, hogy eledelt keresni fészkekből kifáradjanak, hanem ők járnak-kelnek és valamelly megöregedett szüléiknek szükséges, magok béhordják. Ebben minékünk is követésre méltó példánk lehetne Aeneas, aki megélemedett öreg attyát a tűz és ellenség közzül maga hátán Trója városából kivitte. És ama hajadon Leányzó, aki szegény fogoly öreg attyát sok ideig maga emlőivel táplálta. [...] 
  IV. Az anya Gólyák igen serények és hűségesek az ő tojásiknak mind ülésében, mind kiköltésében, mellyben a rendet egymás között szépen meg is tartják, úgyhogy mikor az apjok kimégyen, akkor az annyok szorgalmatosan üli, és mikor az annyok kimégyen, addig az apjok is az ülésben tisztit hűségesen tészi. Ebben pedig mindketten olly szorgalmatosok, hogy hasokról minden tollaik elhullanak, hogy így a testekbõl kiszármazó melegség a tojásokat inkább élesztgethesse; amint a Tyúk is szokott cselekedni, amint alább megértjük. Soha az apjok a fiát el nem hagyja, sem a fiú az ő apját, hanem kölcsön viselik egymásnak gondját. Ezokáért neveztetett ez a régiektől kegyes Madárnak, mivelhogy senkinek nem vólt szabad Gólyát ölni. 
  V. Ez a Madár igen tiszta életben gyönyörködő. Amelly nősténnyel a hím közösködött, soha azt el nem bocsátja,, ha pedig a nőstény más hímmel közösül, az ő párja több hímeket vévén maga mellé, azok előtt hegyes orrával keményen megbünteti és magától elűzi. Egy Gólya egy reggel az ő fiai számokra való eledel keresésre fészkéből kimenvén, míg odajárt, addig a nősténnye a szomszéd hím Gólyával egynéhányszor meghágatja magát, és hogy az ő hímje megérkezvén paráznaságát észre ne vegye, a közel levő vízben erősen megförödött. Azonban a hímje megérkezvén, hogy förödve látja, a vízbõl kihajtja, menten eszébe vévén paráznaságát. Mindazáltal a dolgot ideig csak eltitkolta, fiait csak magával tápláltatta. Egykor osztán télre kelvén, midőn együtt a meleg tartományokra kellene indulniok, az ő hímje egy sereg Gólyát magához gyűjtvén, az ő parázna társát azokkal szaggattatta el. Ez a dolog pedig, amint Neander és Aventinus írják, Tangen nevű faluban, Bavariában esett Bacatus Hubert nevü Herceg idejében. Nem is csak magok között gyakorolják pedig ezek a tiszta életet, hanem a parázna embereket is felette igen gyűlölik. Aelianus írja, hogy egy hitvány asszonyi állat férje otthon-nem-létében szolgájával paráználkodott, mellyet a Gólya látván, reá rohant a háládatlan szolgára és két szemét kivagdalta, hogy bosszút álljon rajta, otthon nem levő Ura ellen tött gonoszságért. [...] 
  XII. Közönségesen úgy ítélnek a Gólyák felől, hogy őnékiek nyelvek nincsen, mivelhogy szólása közben csak kolokolog avagy kelepel, mintha csak két deszkát vernének öszve; de hitelesebb, hogy nincsen nyelve nélkül. [...] 
  Erről a Madárról ez elég légyen.

Megjelent: Ezredvég, XV. évfolyam 8-9. szám - 2005. augusztus-szeptember

Tompa Mihály: Őszi képek

I.

A gólya vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.

Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!

Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.

Gárdonyi Géza: Hol van a fecske meg a gólya?

- Ki látott télen fecskét vagy gólyát?
- Bizony, hacsak rabságban nem, senki?
- Hol vannak?
- Elmentek olyan országba, ahol meleg van.
De nemcsak a hideg elől mentek el, hanem azért is, mert itthon nem lenne télen mit enniök. A sok apró bogár, amivel a fecske él, őszszel vagy meghal, vagy elrejtőzik; a vizek meg, ahonnan a gólya él, befagynak.
Ezt már előre tudja a gólya is, meg a fecske is.
Szeptemberben egyszercsak azt látjuk, hogy a réten tömérdek gólya gyűl össze. Körbe állanak és egy közöttük úgy vizsgálja őket, mint a katonákat a generális. A generális lóháton ül és ide-oda ugrál, nyargalász a katonák előtt. A gólya-generális nem ül lóháton, csak úgy a maga lábán ugrál, szaladgál ide-oda. Azt vizsgálja, hogy eléggé erős-e mindenik gólya? megbirják-e valamennyien a hosszú utazást?
Hej mert nagy út ám az, amelyre indulnak: egy- országot meg egy tengert kell átrepülniök. Nem macskaugrás ide Afrika!
A fecskék valamivel később indulnak. Azok többnyire valami templomtetőn gyűlnek össze. Ott csicseregnek, ficserékelnek, röpködnek egymás körül. Olyankor bizonyosan azt beszélik meg fecskenyelven, hogy hol pihenjenek? meg hogy ki mit gondol: lesz-e útközben vihar?
Aztán fölkerekednek és szállnak-szállnak olyan magasan, hogy néha a felhőket is elérik. A levegő őszszel tele van utazó madárral: a darvak, vadludak, a vadkacsák, fürjek, pacsirták mind utazók olyankor. Az erős öregek vezetik őket. Azok tudják az utat, jobban tudják. mint akármelyik ember: Olaszországot hoszszában repűlik át. A sík vidékek fölött a magasba szállanak, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, a néptelen hegyes vidékeken alacsonyabban szállanak és le is ereszkednek pihenni.
A fecskék rövid néhány nap alatt átszállják azt az utat. A tengert alig öt óra alatt repülik által. De bezzeg a szegény fürjek, azok nem tudnak olyan jól repülni. Ahol nincs ember, inkább leszállanak a földre és futnak. Mikor pedig a tengerhez érnek, félelem szorongatja a kis szívüket. Néha egy napig is ott tanácskoznak, pihengetnek a tengerparton, míg végre fölkerekednek és megindúlnak a nehéz nagy utnak. Hány elvész ilyenkor, ha vihar éri őket az útban, Isten a megmondhatója! De ha szép is az idő, úgy megfáradnak, mikorra elérik a túlsó partot, hogy ott félholtan esnek le a földre, s az emberek puszta kézzel foghatják össze őket.
Szegény madarak nem érzik jól magukat Afrikában. A mi hazánk az ő hazájuk is. A gólya szomorúan áll a Nílus meg a Kongó vize partján és Magyarországra gondol.
A fecske is búslakodva üldögél a pálmafákon és a magyarországi fészkéről álmodozik.
Mert ott nem rak ám fészket egyik madarunk se. Ott csak gubbaszkodnak, szomorkodnak szegények. Várják a tavaszt. Akkor megint csoportokba szegődnek, ahogy elmentek. Mindenik egyenesen a maga falujába, fészkébe száll.
Ahogy a madár az emlékezetében tartja a maga faluját, éppen úgy ismeri az embereket is. Lehet, hogy ott Afrikában beszélgetnek is egymás között rólunk.

Forrás: Wikiforrás

Tompa Mihály: Kikircsekben...

Kikircsekben, ibolyákban
Üdvözlém a kikeletet;
Örvendeztem a bogárnak,
Mely a napon föléledett.

Vártam még a gólya jöttét,
- Fészke itt áll háztetőmön, -
Hogy körűltem minden nyájas
Tavaszias képet öltsön.

Ide tart már évek óta,
Szinte tag lett a családban:
Fészkünk jobban én se védném,
Mint őt gyakran védni láttam.

Amikor jött, üdvözöltük,
Amikor ment, jót kivántunk,
Érkezése, távozása
Napot jegyzett már minálunk.

Most is várom, - s mind hiában!
Kimaradt a gólya végkép!
Mi nagy történet a madárral?
Pusztulásnak hagyva fészkét...!

Valahol a tengerparton
Összeesve porlik csontja;
Fehér tollát messze földön
Déli szellő fújja, hordja...

Mint kik egykor messze mentek,
Fenn-repűlvén nagy merészen;
S ott porladnak csontjaik most
A tengerpart fövenyében.

S nevöket az emlékezet,
- Mint a messze járó szél a
Földre hullott madár tollát, -
Meglebbenti néha... néha...!

Mödlinger Pál: Gólya, gólya hazaszállj!

Fülszöveg:
A piros csőrű, fehér-fekete tollruhás, hosszú lábú gólya ha máshonnan nem, Fekete István kedves regényéből, a Keléből már régi barátotok biztosan. Szerencsésebb olvasóink meg éppen gólyafészekkel is büszkélkedhetnek a kéményükön. Mert a fehér gólyát - ahogyan Herman Ottó, a neves madarász írta - a magyar ember "befogadta ősi soron szeretetébe", amikor ez a szép, nagy gázlómadár fészket rakni beköltözött a falvakba. De fogynak a gólyák Európa-szerte, vigyáznunk kell rájuk, számon tartani és óvni őket, amire a gólyaév is figyelmeztet.

Fotók: Kapocsy György
Kiadó: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó

Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya?

A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De a szárnyai nagyon gyorsak.
Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer aztán fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőben marad, csakhogy a röpte nagyon lassú, és nehézkes.
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezdd talán te, én majd utánad repülök.
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt, s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram, engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri.
- Nem bánom - mondta jólelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindit kinyújt, hogy azzal kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
- Ülj csak a lábamra! - biztatta.
A csuromvizes kis madár a gólya lábába kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte:
- Rajta, komámuram! Csak előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen.
Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!

indián népmese, átdolgozta Bartócz Ilona
Forrás: Minden napra egy mese, Móra Ferenc Könyvkiadó

Mese a piros kalapos békákról

Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett.
Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. "Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett.
Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor tettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld főbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

lengyel mese, átdolgozta Sebők Éva
Forrás: Minden napra egy mese, Móra Ferenc Könyvkiadó


Animáció a meséről: egyszervolt.hu

Claus Schönert: Gólyaesztendő

Alcím:

A fehér gólya, ahogyan a mi falunkban megfigyeltem és lefényképeztem


Előszó:
"Április elején, egy szép napon újra itt a gólya. Hetekkel ezelőtt indult útnak sokadmagával dél-afrikai téli szállásáról. Erdők, ligetes szavannák fölött repült át, hegyek maradtak el mögötte. Néhány napja már magányosan tart a szülői fészek felé, ahol tavalyelőtt bújt ki a tojásból. Egyre csak északnak hajtja ösztöne. Hol erőteljes szárnycsapásokkal, hol szélesre tárt szárnyakkal vitorlázva igazodik a légáramlatokhoz. És most röptébe, fent a magasból felismeri a nagy tavat, a hosszan húzódó sárrétet, a mezőket, a szülőfalut. Siklik is már meredeken lefelé, majd nagy kört ír le a nádfödeles csűr és a fészek között. Kifeszített nagy szárnyai már mozdulatlanok, fékez, s méltóságteljesen leereszkedik."

Kiadó: Rudolf Arnold Verlag, Leipzig

A róka és a gólya

A róka találkozott a gólyával. Végignézett a piros csőrű madáron, és csúfolni kezdte:
- Ó, te boldogtalan gólya, neked csak két lábad van!
A gólya ránézett a rókára, s látta, hogy annak bizony négy lába van. Ezen aztán úgy elcsodálkozott, hogy még a csőrét is nyitva felejtette.
- Ó, te boldogtalan gólya - folytatta a róka -, hiszen neked nincs egyetlenegy fogad sem! Bezzeg nekem van huszonnégy fogam, száz okos eszem, négy lábam, két fülem és egy csodaszép farkam!
A gólya elszomorodott, bánatában még hosszabbra nyújtotta a nyakát, és pislogott.
Addig-addig pislogott, míg egyszer csak észrevette, hogy ember közeledik.
- Mélyen tisztelt róka, vigyázz! Vadász közeleg - kelepelte halkan.
A róka behúzta lompos farkát, és huss! - a bozótba suhant, a gólya meg utána.
Együtt reszkettek a sűrűben, mert hallották a vadász közelgő lépteit.
- Ó, mélyen tisztelt róka - nyafogott a gólya -, minket keres a vadász. Szépen kérlek, gondolkozz, mitévők legyünk! Hiszen neked négy lábad, huszonnégy fogad, és száz okos eszed van, gondolkozz hát!
- Könnyű azt mondani! - reszketett a róka. - Az ijedségtől különben is elszállt ötven okos eszem!
A vadász léptei egyre közelebbről hallatszottak.
- Ó, mélyen tisztelt róka, mondd meg, mitévők legyünk, neked tudnod kell, hiszen négy lábad, huszonnégy fogad és ötven okos eszed van! - siránkozott a gólya.
- Süsd ki te magad! - förmedt rá a róka. - Az ijedségtől elszállt mind az ötven okos eszem!
A vadász közben utat tört a bozótosban. Elsőnek a gólyát látta meg, de az sem holt, sem eleven nem volt, úgy rettegett. A vadász megfogta a gólya hosszú lábát, de aztán félrehajította, s egyre beljebb nyomult a sűrűben, mert meglátta a róka gyönyörű szép lompos farkát. Megragadta, kihúzta a bokor alól a rókát, és annak rendje-módja szerint végzett vele.
"Szép bundát csinálok magamnak a prémjéből" - gondolta a vadász, azzal ment, hogy fölszedje és hazavigye a gólyát is.
Csakhogy a gólyának addigra nem volt se híre, se hamva, csak egy esze volt neki, az igaz, de azt az egyet most jól használta: míg a vadász a hencegő rókával bajlódott, a kétlábú és egyeszű gólya elmenekült.

francia népmese (átdolgozta Bartócz Ilona)
Forrás: Minden napra egy mese, Móra Ferenc Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Április

Kutyák, macskák vígan vannak,
táncolnak a bálban,
frakkban, klakkban, lakkcipőben,
estélyi ruhában!

Nyusziékhoz róka, farkas
megy ma vacsorára,
petrezselyem, sárgarépa,
zöld fő van a tálba'!

A halak meg a folyóból
a partra kimásznak,
hemperegnek, bukfenceznek,
vígan szaladgálnak!

Gólyacombot ropogtatnak
a tóban a békák...
(Szamár, ki elhiszi ezt az
áprilisi tréfát!)

Lengyel Balázs: Volt egy gólyám



"Dehogyis hagyom az én gólyámat! Az ember se pusztul el, ha a lába eltörik! Volt az udvarunkon egy nagy lécláda, azt becipeltem a konyhába, a szájára fordítottam, s a gólyát beleeresztettem. Szegény megállt benne egy lábon, a másikat úgy lógatta, hogy rossz volt nézni. Kínáltam vízzel, étellel - nem kellett neki. Ha érdekel, sikerült-e meggyógyítani Gergő gólyáját, s egyébként is szereted az állatokat, biztosan örömöt találsz Lengyel Balázs három novellájában és Bakai Piroska rajzaiban. "
Móra Könyvkiadó

Állatjárások - gyermekjáték

A játszóterep egyik oldalán egymás mellett helyezkednek el a gyerekek. Ha nincs elég hely, egymás előtt is állhatnak. A játékvezető azt mondja például: "Jönnek a kutyák!" - akkor minden gyerek négykézlábra ereszkedik, és átmászik a szemközti oldalra. Közben halkan ugatni is lehet. Aki átért, feláll, megfordul, és csöndben vár addig, amíg mindenki meg nem érkezik. Most másik állatnévvel visszaküldi őket, hogy: "Mennek a cicák!" A gyerekek a macska mozdulatait utánozva mennek vissza a túloldalra. Így járkálnak egyik oldalról a másikra.

A következő állatok járását és hangját lehet jól utánozni:
kutya, macska, gólya (fél lábon ugrálva, karok széjjel, "kelep"), tyúk, veréb, ló, medve, nyúl, béka, rák, fóka, kígyó, elefánt

Forrás: Állatok farsangja, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979

A sárga gólya

(Kínai népmese)

Mesélik, hogy élt valamikor Furcsouban egy szegény diák, bizonyos Mi nevezetű. Olyan szegény volt, hogy még egy bögre teára sem telt neki. Valószínűleg éhen is halt volna, ha nem látta volna meg egy teaház gazdája. Az megsajnálta szegényt, megetette és megitatta minden fizetség nélkül.
De MI egyszer csak odafordult a gazdához, és így szólt:
- Én most elmegyek innét. Pénzem nincs, hogy megfizessek mindazért, amit itt megettem és megittam.
Nem akarok azonban hálátlan lenni. Ide nézz!
Elővett a zsebéből egy kis darab sárga krétát, és azzal a krétával a teaház falára felrajzolt egy gólyát.
A gólya szakasztott olyan volt, mintha élne, csak éppen sárga volt.
- Ezzel a gólyával - mondta Mi - tízszer annyi pénzt kereshetsz, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor az emberek itt összegyűlnek, és háromszor tapsolnak, lejön a falról, és táncol. De egyről ne feledkezz meg: sohase táncoltasd a gólyát egy ember előtt. S ha ez a szerencsétlenség mégis megtörténnék, tudd meg, akkor táncolt utoljára. És most isten veled!
Ezekkel a szavakkal Mi diák megfordult és elment.
A gazda nagyon csodálkozott, de elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap, amikor a teaházban sok ember gyűlt össze, a tulajdonos megkérte őket, hogy háromszor tapsoljanak. A sárga madár tüstént leszállt a falról, és eltáncolt néhány táncot. Méghozzá milyen vidáman és mulatságosan! Aztán visszament a falra. A vendégek elragadtatva nézték, csodálkoztak, alig hittek a szemüknek. És így ment ez minden alkalommal.
A csoda híre mindenfelé elterjedt. A nép özönlött a teaházba, és a gazda gyorsan meggazdagodott. Mi diák ígérete valóra vált.
Egyszer azonban eljött a teaházba egy gazdag hivatalnok. Amint meglátta, hogy körös-körül parasztok és mesteremberek ülnek, megdühödött, és megparancsolta, hogy mindenkit kergessenek ki.
A szolgák botokkal rontottak be, a nép széjjelszaladt, és a hivatalnok egyedül maradt. Letett a gazda elé egy zacskó pénzt, és azt követelte, hogy mutassák meg neki a gólyát. A gazda a pénz láttán mindenről megfeledkezett, és háromszor tapsolt. A gólya kelletlenül lejött a falról, és eltáncolt egy táncot, betegen és szomorúan. Aztán visszament a falra, és többet nem mozdult. A hivatalnok kiabált, dühöngött, de minden hiába.
Éjjel a teaház ajtaján erős kopogás hallatszott. A gazda kiment ajtót nyitni, s hát látja, hogy ott áll Mi diák, és hallgat. Kivesz a zsebéből egy kis furulyát, eljátszik rajta valamit, és elmegy, anélkül, hogy hátranézne. A gólya pedig összerezzen, leugrik a falról, és követi őt. Többé senki sem látta Mi diákot és az ő csodálatos sárga madarát.

Forrás: Állatok farsangja, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979

Simai Mihály: Kelepelő

Hová repült Kelemen,
kelepelő Kelemen?
Elment,
délre ment,
három fia vele ment.

Gólyaanyó, Kelemenné,
tudom, te is vele mennél!
Sínbe teszem törött szárnyad,
ha meggyógyulsz, elbocsátlak.

Afrikai vizeken
megleled majd Kelement.
Fiaid is ott sétálnak,
napsütötte tocsogóban
kígyót-békát kiabálnak.

Forrás: Állatok farsangja, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979

Szólás

Gondolkodik, mint fél lábon a gólya.

Zelk Zoltán: Békabánat

Ha vízipók jó a tóra,
és ha légy nádra száll:
tátva bukik ki a vízből
már ezer békaszáj -
este is csak azt zokogjuk:
- Brekeke, brekeke,
szegény béka nem lakik jól
sohase, sohase ...

Hogyha nékem szárnyam lenne,
istenem, istenem!
fönn szálldosnék én a légi
réteken, réteken,
amíg édesízű léggyel,
szúnyoggal jóllakom -
s megpihennék és brekegnék
erdei ágakon ...

Boldog fecskék és ti rigók,
jaj nekem! jaj nekem!
Három napja, hogy egy sovány
szúnyogra éhezem:
ha elvisz a hosszú csőrű
halál majd engemet,
a lelkem is éhen száll a
tó felett, tó felett ...

Tudom én, nem minden béka
él ilyen cudarul:
messzi földön, messzi tóban
lakik egy béka úr.
A tó fölött nem kelepel
a halál, a halál,
s a víz alatt s a víz fölött
szúnyogok raja száll.

Nem irigyli ő a fecskét,
a cinkét, a rigót,
szitakötő táncol néki
s nagyhasú vízipók.
Zizeg a sás, leng a nádas,
járja a tavi-bál -
s este a Hold csak őnéki
furulyál, furulyál ...

Forrás: Cini-cini muzsika, Móra Könyvkiadó, 1969

Andersen: A béka

Részlet a meséből:

"Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

"Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhetnék!"

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!

- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.

- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.

- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!

- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb istenteremtménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyiptomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meghálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végig se gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

- Kvak! Jaj!

A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólyacsalád hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan megtalálja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.

Forrás: Andersen legszebb meséi, Móra Könyvkiadó, 1975


Andersen: Ole Luköie

Részlet a meséből:

SZERDA

Odakinn esett az eső, csak úgy szakadt. Hjalmar álmában is hallotta. Amikor Ole Luköie kinyitott egy ablakot, látta, hogy majdnem a párkányig ér a víz, valóságos tenger van odakinn, s egy csodálatos hajó ringatózik a ház előtt.

- Velem jössz-e, kicsi Hjalmar? - kérdezte Ole Luköie. - Ma éjszaka idegen országokba hajózunk, s reggelre itthon leszünk.

Hjalmar egy szempillantás múlva ott állt ünneplő ruhájában a pompás hajón, s már sütött is a nap. Végighajóztak az utcákon, megkerülték a templomot, s kiértek a nyílt tengerre. Sokáig hajóztak, már partot se láttak, amikor egy csapat gólyát pillantottak meg a magasban - ők is hazájukból keltek útra, meleg országok felé vándoroltak. Elnyúlt csapatban repültek, nagy út volt már mögöttük! Az egyikük olyan fáradt volt, hogy alig tudta emelgetni a szárnyát; utol­sónak repült, s nemsokára messze elmaradt társaitól. Végül kiterjesztett szárnnyal mind mélyebbre ereszkedett; egypárat még csapott a szárnyával, de hiába, nem tudott fellendülni a magasba. Lábával megkapaszkodott a hajó árbocában, lecsúszott a vitorlán, s a fedélzetre zuhant. A hajóinas ketrecbe zárta, a tyúkok, kacsák, pulykák közé; a szegény gólya csügged­ten kuporgott közöttük.

- Nézzétek ezt a nagy legényt! - mutogattak rá a tyúkok.

A pulyka olyan kövérre fújta föl magát, hogy majd kipukkadt, s megkérdezte a gólyától, kiféle-miféle. A kacsák hátráltak, és hápogva taszigálták egymást. - Várj csak! Várj csak! - kiáltozták.

És a gólya beszélt nekik a meleg Afrikáról, a piramisokról meg a struccmadárról, amely úgy vágtat a sivatagban, mint egy szilaj paripa. A kacsák azonban egy szót sem értettek a meséjéből, hát oldalba lökdösték egymást, és azt mondták.

- Ugye, mindnyájan egyetértünk abban, hogy buta?

- Persze hogy buta! - mondta a pulykakakas, aztán mérgeset hurukkolt. A gólya hallgatott, tűnődött - Afrikára gondolt.

- Milyen pompás, karcsú lába van! - gúnyolódott vele a pulyka. - Mennyiért vette rőfjét?

- Hahaha! - hahotáztak a kacsák; a gólya úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Nevessen velünk - biztatta a pulykakakas -, mert ez nagyon jó tréfa volt. Vagy talán sérti a méltóságát? Ó, ó! Úgy látszik, ön eléggé korlátolt teremtés, beérjük mi egymás társaságával is, magunk között igen jól elszórakozunk - És hurukkolt, a kacsák meg hápogtak; nagyon vígan voltak.

De Hjalmar odament a baromfiketrechez, kinyitotta, a gólyát szólította, s az kilépett hozzá a fedélzetre. Most már kipihente magát, s ahogy Hjalmar felé bólintott, mintha köszönetet mondott volna. Aztán kiterjesztette szárnyát, fellendült a magasba, s elröpült dél felé. A tyúkok káráltak, a kacsák hápogtak, a pulykakakas meg olyan dühbe gurult, hogy tűzvörös lett a feje.

- Holnap levest főzünk belőletek! - mondta nekik Hjalmar, s akkor felébredt. Ott feküdt a kis ágyában. Csodálatos útra vitte Ole Luköie ezen az éjszakán!

Forrás: Andersen legszebb meséi, Móra Könyvkiadó, 1975

Andersen: A gólyák

Kicsi falu végén, a legszélső ház tetején volt a gólyafészek. A gólyamama a fészkében ült és vigyázott a négy kis csemetéjére, ezek pedig kidugták a fészekből fekete csőrüket, - mert a kis gólyafiak csőre eleinte fekete és csak később válik szép piros színűre. A fészek közelében, a háztető sarkában, keményen, mereven álldogál a gólyapapa. Hogy őrtállás közben legyen valami foglalatossága, hát felhúzta az egyik lábát. Aki látta, azt hihette könnyen, hogy fából faragták, olyan mozdulatlanul állott.

- Szép és előkelő dolog, hogy az anyjukom silbakot állíthat a fészke elé - gondolta gólyapapa. - Nem tudhatják, hogy én vagyok a férje, hát bizonyára azt hiszik, hogy silbaknak parancsoltak ide.

Lenn az utcán gyerekcsapat játszott. Amint megpillantották a gólyákat, a legpajkosabb kezdte, a többi meg utánaénekelte a gólyanótát:

Gólya, gólya, jól vigyázz,
Ha megfogunk, pórul jársz!
Fészekben a gólyamama,
Kis gólyákra van nagy gondja.
Az egyiket nyársra húzzuk,
A másikat lenyakazzuk,
Harmadikat megpörköljük,
Negyediket hazavisszük.

- Hallod, mit énekelnek ezek a fiúk? - kérdezték anyjuktól a kis gólyafiak. - Azt mondják, hogy nyársra húznak, megsütnek bennünket.

- Sose törődjetek vele - mondta gólyamama. - Rájuk se hallgassatok. Ne féljetek, nem lesz bántódásotok.

A fiúk azonban megint csak rákezdtek a nótára és ujjal mutogattak a gólyák felé. Csak egy fiú akadt közöttük, Péter volt a neve, aki azt mondta, hogy az állatokat nem szabad csúfolni, hogy ez bűn és nem is elegyedett a többiek játékába.

Gólyamama bátorította csemetéit:

- Ugyan ne törődjetek velük, ha mondom,nézzétek milyen nyugodtan áll őrt az apátok, mégpedig féllábon.

- De mikor úgy félünk - nyafogtak a kis gólyák és a fejüket visszahúzták a fészekbe.

Mikor másnap ismét kijöttek a gyerekek játszani és meglátták a gólyákat, megint csak rákezdték:

Az egyiket felnyársaljuk,
A másikat lenyakazzuk!

- Úgy látszik mégis csak az lesz a vége, hogy felnyársalnak, lefejeznek bennünket - sápítoztak a gólyafiak.

- Dehogy nyársalnak, dehogy nyakaznak! - biztatta őket az anyjuk. - Tanuljatok repülni, még pedig szorgalmasan. Amíg gyakoroljátok, én ott leszek mellettetek. Aztán majd kimegyünk a rétre és meglátogatjuk a békákat. Ezek hajlonganak, ha megjelenünk a tó partján és azt éneklik, hogy "Koax-koax!", mi pedig felfaljuk őket. Ez lesz ám a mulatság!

- Hát aztán? - kíváncsiskodtak a kicsinyek.

- Aztán egybegyűlnek a gólyák mind valamennyien, akik ezen a tájon laknak és megkezdődik a nagy hadgyakorlat. Itt is az a fődolog, hogy jól tudjatok repülni, mert aki nem tud, azt a generális agyonszúrja a csőrével. Azért hát, még egyszer mondom, tanuljatok repülni.

- Szóval mindenképpen felnyársalnak bennünket! Hallod, már megint énekelik.

- Ne a fiúkra, hanem rám hallgassatok! Amint a nagy hadgyakorlatnak vége, elrepülünk innen messzire, melegebb tájékra, hegyek, erdők fölött. Meg sem állunk Egyiptomig, ahol háromszegletű házak vannak és a csúcsuk a felhőkig ér. Piramis a nevük és olyan régóta állanak, hogy mi gólyák el sem tudjuk képzelni, mennyi ideje. Van ott egy nagy folyó is, amely kilép a medréből, megárad és az egész országot telehordja iszappal. Ebben az iszapban sétálunk és telerakjuk a bendőnket békával.

- De jó lesz, de jó lesz! - örvendeztek a gólyafiak.

- Jó bizony. Mondhatom nektek, szép ott az élet és reggeltől estig egyebet sem teszünk, mint tömjük magunkat. És amíg odalent nekünk ilyen jól megy a sorunk, azalatt itt egyetlen levél sincs a fákon. Olyan hideg van, hogy megfagynak a felhők és apró darabokban hullanak a földre.

Gólyamama a havazásra gondolt, és így magyarázta meg a fiainak, mi az a hóesés.

- A rossz fiúk is megfagynak és azok is apró darabkákra hullanak szét? - kérdezték a gyerekek.

- Nem, nem fagynak meg, de azért nagyon rossz dolguk van, mert egész nap a sötét szobában, a kályha mellett kell ülniük. Ti pedig repülhettek kedvetekre, elmehettek melegebb vidékre, ahol olyankor is süt a nap és nyílnak a virágok.

Telt-múlt az idő, a kis gólyák nőttek, növekedtek, már annyira vitték, hogy fel tudtak állni a fészekben és körülnézhettek a nagyvilágban. Gólyapapa soha nem jött haza üres kézzel, midig hozott vagy békát, vagy valami kígyót, vagy valami egyéb ínycsiklandozó gólyacsemegét. Aztán mindenféle tréfás mutatvánnyal mulattatta őket. A fejét hátrafordította és végigfektette a farkán, a csőrével úgy kelepelt, mint a kereplő, és mesét mondott, amelyben mindig a mocsárról volt szó.

- No, gyerekek - mondta egy szép napon gólyamama - , ma repülni fogtok.

És bizony ki kellett lépni a háztetőre. Láttátok volna, hogyan botorkáltak, hogy támolyogtak, hogyan emelgették a szárnyukat, hogy megtartsák az egyensúlyt, és mégis hajszálon múlt, hogy le nem pottyantak.

- Ide nézzetek, hogy én hogyan csinálom! - biztatta őket gólyamama. - A fejeteket így tartsátok, ni! Így rakjátok a lábatokat. Egy, kettő, egy, kettő! Úgy csináljátok, mint én, akkor sokra viszitek.

Gólyamama repült egy keveset, és a fiatalok is ugrottak, de nagyon ügyetlenül csinálták és bummsz! - lepottyantak.

- Én nem akarok repülni - mondta az egyik és visszabújt a fészekbe. - Én nem bánom, ha nem is mehetek Egyiptomba.

- Nem bánod? Jó, akkor majd szépen megfagyhatsz itt télen. Vagy jönnek majd a fiúk és felnyársalnak, lenyakaznak, megsütnek. Már megyek is és hívom őket!

- Jaj ne, inkább repülök! - tiltakozott a lustafi és kiment a tetőre a testvéreihez. A harmadik napon már egészen tűrhetően sikerült a repülés és ekkor már azt hitték, hogy lebegni is tudnak a levegőben. Meg is próbálták, de megint pottyanás lett a vége és hamar mozgatni kellett a szárnyukat.

A gyerekek összefutottak a csodájukra és mindjárt rágyújtottak a nótára:

Gólya, gólya, jól vigyázz!

- Odarepülünk és kivagdossuk a szemüket! - fenyegetőztek a gólyafiak.

- Dehogy repültök! - mondta gólyamama. - Sokkal jobb lesz, ha idefigyeltek. Egy, kettő, három! Most kört írunk le jobb felé. Egy, kettő, három! Most bal felé, a kémény körül. Így, most jól csináltátok. Az utolsó szárnycsapás olyan jól sikerült, olyan szép szabályos volt, hogy holnap velem jöhettek a nádasba, békapecsenyére.

- És ezeken a haszontalan fiúkon meg se bosszuljuk magunkat?

- Hadd kiabáljanak csak, ahogy a torkukon kifér. Hiszen ti a felhőkig tudtok szállni, és meglátjátok a piramisok országát, azok pedig fáznak majd és a kályha sarkában kuksolhatnak egész télen át és zöld levélnek, gyümölcsnek még a színét se látják.

- Azért mégis bosszút állunk!- súgták oda egymásnak, aztán szorgalmasan folytatták a tanulást.

A falubeli gyerekek között egy kis, alig hatesztendős tacskó fújta a legnagyobb hévvel a gólyák nótáját. Mit tudták a gólyafiak, mit jelent hat esztendő. Csak azt látták, hogy a kisfiú nagyobb, mint ők, nagyobb, mint az anyjuk meg az apjuk. Ezen a kisfiún akartak bosszút állni, mert ez kezdte mindig a nótát és még akkor is fújta, mikor a többi már rég elhallgatott. A gólyafiak roppantul haragudtak rá és amint nőttek, velük nőtt haragjuk és türelmetlenségük is. Már az anyjuk se bírt velük és meg kellett ígérnie, hogy bosszút állnak, de csak az elutazásuk napján.

- Először hadd lássuk, értitek-e a mesterségeteket és megálljátok-e a sarat a nagy hadgyakorlaton. Mert ha nem megy a repülés, akkor a tábornok úgyis agyonszúr benneteket a csőrével, és akkor a gyermekeknek van igazuk, hogy csúfolnak benneteket. Majd meglátjuk!

- Majd megmutatjuk! - erősítették a kis gólyák és ettől kezdve még nagyobb buzgalommal folyt a gyakorlás. Egyetlen nap sem múlt el tanulás nélkül és csakhamar olyan ügyesen, olyan könnyedén repültek, hogy öröm volt nézni.

Eljött az ősz. Az egész környékről összesereglettek a gólyák, hogy a tél elől melegebb hazába költözzenek. Ez volt ám a nehéz vizsga! Városok erdők, hegyek felett kellett repülniök, hogy megmutassák, mit tudnak, mert nem gyerekjáték ám az egyiptomi utazás. A mi kis gólyáink olyan jól megállták a sarat, úgy kitüntették magukat, hogy csupa egyes bizonyítványt kaptak mind a négyen.

- Most következik a bosszúállás - jelentették ki, alighogy a zsebükben volt a bizonyítvány.

- Helyes! - mondta gólyamama - és én már ki is eszeltem a módját. Én tudom, merre van az a tó, amelyben a kisgyermekek alusznak, mielőtt a gólyák szüleikhez viszik őket. Az édes csöppségek olyan édeset, olyan szépet álmodnak ott, amilyen szép álmuk nem lesz soha többé. A szülők mind kívánnak ilyen kis gyermeket, a gyermekek pedig kis fiú- vagy leánytestvért. Nos, elrepülünk ehhez a tóhoz és amelyik gyermek nem énekelte a gólyanótát és nem csúfolt bennünket, annak viszünk egy-egy testvérkét.

- Hát azzal a gonosz csonttal, aki kezdte a nótázást, azzal mit csinálunk?

- Fekszik ott a tóban egy halott gyermek, aki holtra álmodta magát. Ezt visszük neki és sírni fog, hogy halott testvérkét kapott. Annak a jó kisfiúnak pedig, aki azt mondta, hogy nem szabad az állatokat csúfolni, annak leánytestvért meg fiútestvért is viszünk és minthogy Péter a neve, Péter lesz ezentúl a ti nevetek is.

Úgy lett, amint a gólyamama mondta. Azóta nevezik a gólyákat Péternek és ez a nevük még ma is.

Átdolgozta: Bíró Sándor