Miskolci Gáspár
Miskolci születésű református lelkész (1627-1699), akit fél életén át úgyszólván községrõl községre, parókiáról parókiára üldözött az ellenreformáció, míg végül Székelyudvarhelyen halt meg. Érdemtelenül elfeledett írónk. Egy jeles Vad-kert című műve - amely Wolfgang Frantze (Franzius) latin nyelvű zoológiai művének (Historia sacra animalium) fordítása - 1702-ben jelent meg a híres Brewer-féle nyomda kiadásában, Lőcsén, valószínűleg az ott nyomdászkodó Ferenc fiának köszönhetőleg. Az Egy jeles Vad-kert igazában nem is annyira fordítás, mint inkább kompiláció, hiszen Miskolci Gáspár nem tükörfordítást végzett, hanem részint átszerkesztette, megrostálta, részint pedig hazai viszonyainkra alkalmazta az eredeti szöveget. Műve - az első magyar állattani könyv - nemcsak tudománytörténetileg becses alkotás, hanem a kor egyik legszebb magyar prózája is egyúttal, s ez az, amire irodalomtörténetünk mind a mai napig sajnálatosan nem figyelt fel. A mű kilencedik fejezetéből közlünk részletet.
Forrás: magyar-irodalom.elte.hu
A Gólyáról
Ez a Madár az, amellyről egy tréfás Poéta régen igy versificált vólt:
Glottorat immenso de turre Ciconia rostro, azaz:
Kelepel a tornyon piros orru Gólya tavasszal.
Ezzel az ő kelepelésével a Tavasznak elérkezését jelenti, az ő párját örömmel köszönti és az időket bölcsen forgató Istent áldja. [...] A Magyarok az ő Deák nevezetiről, a Ciconiáról Cakónak, a maga szava járásáról pedig Gólyának nevezik, mivelhogy szólása közben mind csak galya-galyát láttatik zengeni. Kinek gyenge fiai amíg fészkében nevekednek, alkalmatlanok lévén magoknak étel keresésére, annyoktól várnak kész eledelt, maga begyiből étetvén őket; mellyrõl Esztragnak is neveztetik, mert Esztrag annyit tészen mint "készt rág".
Ami pedig ennek tulajdonságit illeti.
I. A Gólya az ő gyenge fiait felette igen szereti és mindenek felett azon vagyon, hogy azoknak rendes eledeleket fogyatkozás nélkül kiszolgáltathassa. Gyakorta pedig, mikor új eleséget nékiek nem kaphat, azt is, amit maga megelégítésére azelőtt megött vólt, kiokádja nékiek, csak hogy fiai felettébb meg ne éhezzenek. Néha pedig megesik ez is, hogy az anya Gólyák a táplálás miatt való sok fáradságot megúnván, egyet az ő csirkéjek közzül fészkekből levetnek, de nem a szállásért való háládóságnak okáért, amint némellyek ítélik; mert a jókban is találtatnak affelõl valami fogyatkozások.
II. Mikor a Gólya fiak jól megtollasodnak, akkor az annyaik az ő repüléseket megpróbálják, és magok kalauzképpen előttök mennek, gyengeségekben őket segétik, mikor elsőben magokat repülésre adják.
III. Ellenben a Gólya fiak is az ő apjokat s annyokat, minekutánna megvénhednek, csudálatos kegyességgel segétik, szorgalmatoson táplálják, könnyen meg sem engedik nékiek, hogy eledelt keresni fészkekből kifáradjanak, hanem ők járnak-kelnek és valamelly megöregedett szüléiknek szükséges, magok béhordják. Ebben minékünk is követésre méltó példánk lehetne Aeneas, aki megélemedett öreg attyát a tűz és ellenség közzül maga hátán Trója városából kivitte. És ama hajadon Leányzó, aki szegény fogoly öreg attyát sok ideig maga emlőivel táplálta. [...]
IV. Az anya Gólyák igen serények és hűségesek az ő tojásiknak mind ülésében, mind kiköltésében, mellyben a rendet egymás között szépen meg is tartják, úgyhogy mikor az apjok kimégyen, akkor az annyok szorgalmatosan üli, és mikor az annyok kimégyen, addig az apjok is az ülésben tisztit hűségesen tészi. Ebben pedig mindketten olly szorgalmatosok, hogy hasokról minden tollaik elhullanak, hogy így a testekbõl kiszármazó melegség a tojásokat inkább élesztgethesse; amint a Tyúk is szokott cselekedni, amint alább megértjük. Soha az apjok a fiát el nem hagyja, sem a fiú az ő apját, hanem kölcsön viselik egymásnak gondját. Ezokáért neveztetett ez a régiektől kegyes Madárnak, mivelhogy senkinek nem vólt szabad Gólyát ölni.
V. Ez a Madár igen tiszta életben gyönyörködő. Amelly nősténnyel a hím közösködött, soha azt el nem bocsátja,, ha pedig a nőstény más hímmel közösül, az ő párja több hímeket vévén maga mellé, azok előtt hegyes orrával keményen megbünteti és magától elűzi. Egy Gólya egy reggel az ő fiai számokra való eledel keresésre fészkéből kimenvén, míg odajárt, addig a nősténnye a szomszéd hím Gólyával egynéhányszor meghágatja magát, és hogy az ő hímje megérkezvén paráznaságát észre ne vegye, a közel levő vízben erősen megförödött. Azonban a hímje megérkezvén, hogy förödve látja, a vízbõl kihajtja, menten eszébe vévén paráznaságát. Mindazáltal a dolgot ideig csak eltitkolta, fiait csak magával tápláltatta. Egykor osztán télre kelvén, midőn együtt a meleg tartományokra kellene indulniok, az ő hímje egy sereg Gólyát magához gyűjtvén, az ő parázna társát azokkal szaggattatta el. Ez a dolog pedig, amint Neander és Aventinus írják, Tangen nevű faluban, Bavariában esett Bacatus Hubert nevü Herceg idejében. Nem is csak magok között gyakorolják pedig ezek a tiszta életet, hanem a parázna embereket is felette igen gyűlölik. Aelianus írja, hogy egy hitvány asszonyi állat férje otthon-nem-létében szolgájával paráználkodott, mellyet a Gólya látván, reá rohant a háládatlan szolgára és két szemét kivagdalta, hogy bosszút álljon rajta, otthon nem levő Ura ellen tött gonoszságért. [...]
XII. Közönségesen úgy ítélnek a Gólyák felől, hogy őnékiek nyelvek nincsen, mivelhogy szólása közben csak kolokolog avagy kelepel, mintha csak két deszkát vernének öszve; de hitelesebb, hogy nincsen nyelve nélkül. [...]
Erről a Madárról ez elég légyen.
Megjelent: Ezredvég, XV. évfolyam 8-9. szám - 2005. augusztus-szeptember