(részlet)
Ollykor elelandalodván
Kiballag a kis erdőbe,
Az ákáczos temetőbe,
Magánosan hegedülni,
Mélán, szomorun fütyülni,
Nótát gondolni, csinálni:
Ott mellette szokott állni
E vén gólya, gondolkodva,
Egy lábon, néha álmodva,
Messze boldog Indiákról,
Ezüst tóban a – békákról.
De ha szól a csendes nóta,
Nem kell neki a kabócza,
Melly ott ugrik orra előtt,
A lágy dal ugy bájolja őt, –
Oh hogy ha szól a hegedű,
Ollyan nyájas tekintetű!
S az ember, szeméből látja:
A hegedüszót imádja
S a gazdáját ugy szereti,
Szintugy roszul esik neki:
Hogy össze nem csókolhatja
Hegyes orrának miatta!
S mérgesen egyet kelepel,
Ugy áll az ürgedombra fel,
Ugy lesi, ugy oda-vigyáz
A lyukra, jó ürgevadász, –
Ürgét vadász gazdájának,
Egeret pedig magának.
S ha talán nem foghat ürgét,
Mert az ürge sokkal fürgébb,
Kapdossa, terjesztvén szárnyat,
Röptiben a kabóczákat. –
Teljes szöveg és forrás: epa.oszk.hu