Lassan ereszkedik az éjszaka:
szemfedő némaság öleli a világot,
csak a nincs van, mint az egyetlen
valószínűsíthető végtelen.
Kilépnék önmagamból,
s bejárnám a múlt zöldellő tájait,
a Mátra mohos szikláit,
a repülőteret, ahonnan a vágyak
zuhanórepülésben haladnak
a kiválasztott a cél felé.
A gólyakalifa elfelejtette
a varázsigét, az egyetlent,
amely visszahozhatta volna
ebbe a szomorú világba.
Sorolta egymás után a regéket,
a gyermekkori történeteket,
a népdalokat, a sirató énekeket,
a szerelmi vallomások
kifogyhatatlan szózuhatagait,
a fájdalom megroskasztó kiáltásait,
a bátorság harsány hangjait.
De mindhiába! Eltűnt a szó
az éjszakában.
Azóta nincs több feltámadás.