A tó vize most jó meleg,
a víz tükre hullámtalan,
a nád közt szellő szendereg
s szép pirosarcú este van.
Már elfészkelt a vízityúk is
s hogy összeszedte a csibéket,
megbújtak jól a füzes alján,
ahol az árnyék sötétkéket
játszik a szunnyadó vízen.
A nádirigó esti füttyel
a vadrucához átizen
s a túlparton a fáradt fütty-jel
egy fűzfa karján elpihen...
Az álmos tó csendért cseng,
de béka-bánat bontja meg
a fülledt esti némaságot:
kuruty, kuruty, - rió, rió,
békák között a főbíró
a vereslábú úrra gondol,
ki a békaélet megrontója,
más szóval: a gólya, a gólya...
S kórusban zeng az esti kérdés,
amely béka-szívekbe szúr:
volt-e itt az úr?
Volt.
Vitt-e valakit?
Vitt.
Kit?
Zsófit.
Sirattátok-e?
Sirattuk.
Hogy?
Így, - meg úgy...
A békasors tragédiája
a nagy esti kérdést állja
és boldog aki trombitálja.