Gyermekkoromban
elmélkedtem eleget,
miért mondanak a felnőttek
a gyerekeknek nem hihető meséket...
Nyúl hozza a hímes tojást,
a gólya meg a kisbabát,
Hiszen a nyúl nem tud tojni,
sem piros, sem csokitojást,
gólya leejti a pólyásbabát...
Nyúl fészkében drazsét látok,
nem érzek hozzá étvágyat:
fekete, apró és büdös,
nincs rajta papír sem, ezüstös...
Töprengtem hát tojás-ügyben,
honnan terem a fészekben?
Nyúl a tojást vásárolja?
Tán a tyúktól kölcsön kapja?
Gólya hol szerez csecsemőt?
Apa szerint csak úgy megnőtt
a káposzta levelében,
Gólya látta meg röptében,
felemelte, vitte, vitte,
majd a kéménybe ejtette,
anya pedig megmentette - miközben
gólya őt megcsípte.
Én egy buta gyerek voltam,
túl sokat kíváncsiskodtam.
A legendát megismertem,
bölcsebb, de csalódott lettem.
Csak addig boldog a gyerek,
amíg hisz a felnőtteknek,
amíg elhiszi a mesét,
színesíti képzeletét.
Bárcsak gyermek lennék újra,
húsvéti nyúl tojást hozna,
gólya testvért pottyantana,
ártatlan lehetnék újra.