A kéményseprő olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Sőt mintha újévi üdvözlőkártyából kanyarították volna az ajtónk elé. Mert ott állt, és valósággal benyomta a falba villanycsengőnk gombját.
Ajtót nyitottam, tetőtől talpig végigmértem, majd hátrahőköltem. Frissen vasalt, szénfekete öltönye alól habfehér garbópulóver villant elő. De olyan vakítóan fehér, hogy mikroszkóp legyen a talpán, amely a szennynek, a koromnak bár a nyomelemeit képes fölfedezni rajta.
Temetésről érkező filmszínész benyomását kelthette volna, ha nincs nála egy-két kéményseprő-kellék.
- Egy autogramot! - szólt rám a magas lóról, amelyet divatos, magas sarkú cipõőe helyébe képzelt, majd elém tartott egy elnyûtt kockás füzetet.
Nem kapcsoltam, miről van szó, azt hittem, művészetrajongó kislányának gyűjti a kézjegyeket.
- Ez mi? - kérdeztem a kockás irka irányába bökve.
- Ez füzet, és ön fizet - foglalta össze a Kéményseprő Kirendeltség ars poeticáját.
- De mennyit és miért?
Nem méltatott válaszra.
- A kémény körül van valami hézag? A kályha szelel? - kérdezte.
- A kéményajtónál van a hézag, s ettől bizonyára az előírtnál is jobban szelel a kályha - válaszoltam némi töprengés után.
- Remek - állapította meg fölényesen. - Ide kérem a krikszkrakszot!
Három milliméteres rubrikába gyömöszöltem be nevem kezdőbetűit, aztán még sokáig töprengtem azon, vajon tényleg a kislányának kell-e timsóval kezelt dedikációm vagy a Kéményseprő Kirendeltségnek?
Nyugtalan voltam. A kémények, kürtők és egyéb szelelőnyílások felkent fejedelme bogarat tett a fülembe. Úgy gondoltam, nem árt, ha ellenőrzöm elhamarkodott kijelentésem helytállóságát. Begyújtottam a kályhába... Erre még emlékszem. És halványan arra is, hogy félmázsás gólyafészek ütötte ki kezemből a kovakövet.
Eltörött tőle a kezem is, a mécses is. De nem attól sírtam. Hanem a füsttől. Az alattomosan terjengő gázoktól meg fulladási rohamot kaptam. Egervár ostromlóinak lehetett hasonlóban részük, amikor utat törtek maguknak a szurkos üstök irányában.
Mihelyt meggyógyult a kezem, úgy véltem, itt az ideje, hogy a sarkamra álljak. Először az üdvözlőkártyából kiollózott kéményseprőt állítottam meg a nyílt utcán. Ezúttal is elegáns volt, öltönye alatt habfehér ing, nyakán margarétás nyakkendő. Csupán a karikába hajlított, drótnyelű kefe és néhány szidollal fényezett kéménykulcs utalt arra, hogy munkából jön, nem pedig a munka temetéséről.
- Uram, baj van - tettem rá kezemet tisztességben megfeketedett vállára, de restelkedve nyomban el is kaptam, nehogy összepiszkítsam makulátlan munkaruháját.
- Valami hézag? - kérdezte egykedvűen, és fényes kulcsairól törölgetni kezdte a port, szarvasbőrrel.
- Igen, a kéményajtónál van a hézag, amint azt a múltkor is bátorkodtam jelezni.
- Rakassa újra a kéményt!
- A gólyafészket is a kémény tetejére? - érdeklődtem bátortalanul.
- Ha lezuhant, azt is.
- No de a fészek az ön hatáskörében pottyant le, és ott okozott galibát - boldogtalankodtam tovább.
Láttam, nem érti, mire célzok.
- Mindössze annyi történt - magyaráztam -, hogy tavasszal Afrikából megérkeztek a mi derék vándormadaraink, és egy gólyapár fészket rakott a mi kéményünkre. Ősszel aztán elköltöztek...
- És ezért tartóztat fel engem munka közben? - csattant fel az autogramgyűjtő gyászhuszár.
- Nem. Hanem azért, mert az egész ornitológiai remekmű bezuhant a kéményünkbe.
- Nahát! Kár érte - mondta részvéttel. - Hogy milyen peches egyik-másik gólyapár! Elindul a távoli Afrikából, átszállással meg egyéb utazási kellemetlenségekkel elvergődik ide, üggyel-bajjal lakást épít magának, az pedig egy szép napon összeomlik, mint a tótorgona.
- No és én? Az én kis családi fészkem? - próbáltam rivalizálni a gólyákkal. - Azzal mi lesz?
- Semmi. Az füstös lesz - állapította meg tiszteletet parancsoló szakértelemmel.
- Hát nem tisztítja ki a kéményt? - csodálkoztam rá.
- Ééén? - csodálkozott vissza.
- De hiszen ön a körzeti kéményseprő. És én ezt mindeddig írásban is elismertem. Emlékszik még az autogramomra?
- Hagyjuk a nagyzási hóbortot! - intett le. - Az is éppen olyan krikszkraksz volt, mint a többi. Nem különb.
- Akkor hát mi a teendő? - próbáltam kipuhatolni a gólyapár hajdani hajlékának sorsát.
- Egyszerű - válaszolta. - Kérvényt kell írni, és iktatni kell. Ne felejtse el, fontos, hogy iktassák - mondotta figyelmeztetőleg, majd faképnél hagyott.
- S miután iktatták, ne adjam be?
- Nem fontos - szólott vissza. - De akár be is adhatja - fűzte hozzá békülékenyen, majd belépett egy olyan ház udvarára, amelynek nem is volt kéménye.
*
Nem tudtam ellentállni, iktatás után beadtam a kérvényt. Az első változat körülbelül így hangzott: „Alulírott XY, kvz-i lakos tisztelettel kérem a Kéményseprő Kirendeltséget, szíveskedjék eltávolítani a házunk kéményében található, lezuhant gólyafészket...”
Nem érkezett elhárító válasz, csupán egy szűkszavú levelezőlapot kaptam. Az osztályvezető hívatott magához. Nagyon udvarias volt, csupán két órát várakoztatott az előszobában.
- Honnan tudja ön, hogy a 2617/1984-es sorszámmal iktatott gólyafészek lezuhant? - szögezte nekem a kérdést.
- Pardon! Nem a gólyafészket iktatták 2617/1984-es sorszámmal, hanem a kérvényemet - javítottam ki kicsinyesen.
- Az teljesen lényegtelen - állapította meg az ablak mögött ülők fölényével. - Ne térjen le a tárgyról! Itt most súlyos dolgokról van szó...
- Hát éppen az a baj, hogy az önöknél is iktatott súlyos dolog lezuhant - igyekeztem az ő stílusában fogalmazni.
- Miből sejti, hogy lezuhant? Mi bizonyítja azt, hogy lepottyant? - vesztette el a türelmét.
- Abból, hogy lent van - vágtam ki diadalmasan.
- Mennyire lent?
- Egészen.
- És miért van lent?
- Honnan tudjam? - vontam meg a vállam.
- Na látja? - emelte fel az ujját győzedelmesen. - Pedig éppen azt kellene tudnia. Mert, ugye, fennforoghat a szándékosság esete is.
- A gólyák részéről? - próbáltam kedélyeskedni.
- Ellenkezőleg. Azok részéről, akiket nem a gólya hozott. Akik nem ma szálltak le a fal-védőről.
- Csak nem képzeli, hogy felmászok a háztetőre, beleköltök a nálam albérletben lakó gólyák fészkébe, majd a szabadesést próbálgatom?
- Lehet, hogy nem ön költött bele a fészekbe. De akkor ön is felel, ha szabotázs történik a lakásában.
- Miféle szabotázs?
- A Kéményseprő Kirendeltség áldásos tevékenységének akadályozása.
- Legfeljebb próbára tétele...
- Nana! Ugye, hogy elszólta magát? Szóval ön csak azért telepített át gólyákat Afrikából, hogy alibije legyen? És aztán előre eltervelt szándékkal, saját kezűleg...
Kevés nyugtatóval kezdtem a napot, nem volt türelmem kivárni a mondat végét.
*
Következő kérvényemet úgy fogalmaztam meg, hogy kihagytam belőe Afrikát, a gólyákat, csupán a kémény meg a füst maradt benne.
„Alulírott XY, kvz-i lakos mély tisztelettel hozom a magas Kéményseprő Kirendeltség tudomására, hogy pillanatnyilag áldatlan helyzetben vagyok. Az én lakásomban, ahelyett hogy a kéményben felszállana a füst, visszaszorul és »alant röpül..., mint a fáradt madár«.”
A második levelezőlappal a Kéményseprő Kirendeltség igazgatójához hívattak. Szúrósan nézett rám, hellyel kínált, ő viszont plüssel bevont kandallón terpeszkedett.
- Tisztáznunk kell valamit - jelentette ki, miközben kéménykotró kefével gyérülő haját fésülgette.
- A kéményt - vágtam rá.
- El kell oszlatnunk valami homályt - folytatta.
- A füstöt a szobánkból - lelkesedtem.
- Mit ért ön azon, hogy „áldatlan helyzetben vagyok”?
- Azt, hogy füstöl a kályhánk, tüsszögünk, krákogunk, tikácsolunk. Úgy érezzük magunkat, mint disznófej a padláson.
- A padláson vagy pedig a törvényesen berendezett, tűzoltóság által láttamozott, állami füstölőben? - puhatolózott jogi felkészültségem iránt.
- Lényegtelen - mondtam türelmetlenül.
- De lényeges! - csapott a kandalló szélére. - És lényeges az is, ahogyan ön folytatta kérvényét: „ahelyett hogy felszállana a füst”. Mire gondolt, amikor azt írta, hogy felfelé? Csak nem azt akarja, hogy a Kéményseprő Kirendeltség magas vezetősége krákogjon, tikácsoljon?
- Ó, dehogy! Csupán arra gondoltam, hogy minden valamirevaló füst évszázadok, sőt évezredek óta, már csak hagyománytiszteletből is felfelé száll. A magasságos ég felé.
- Rendben - csillapodott le. - De ha ön tényleg tisztes szándékkal, helyes politikai hozzáállással fogalmazta meg kérvényét, akkor miért írta azt, hogy „alant röpül..., mint a fáradt madár”? Miért fáradt az a madár? És miért röpül alant? Miért nem szárnyal fent, a magasban, új horizontok és vadonatúj kémények irányában?
- Azt az egy sort nem én írtam - ismertem be letörten.
- Hát ki? - ugrott fel a plüssel bevont kandallóról, mintha begyújtottak volna alája. - Ki írta?
- Petőfi Sándor, de nem pont így. Kihagytam belőle egy szót...
- Áhá, szóval ön a más kérvényét adta be? S még azt is átírta a saját képére és hasonlatosságára?
- Nem a saját képemre, hanem a saját kéményemre írtam át - buggyant ki belőlem az őszinteség.
- Van fogalma arról, hogy mi ez? Okirathamisítás! És tudja, mi jár érte?
A kandalló száján bújtam be a kéménylyukba. Annyit még hallottam, hogy csapódik utánam a párnázott kéményajtó. Azóta, ha kéményseprővel találkozom az utcán, szertartásosan megfogom kabátom egyik gombját, és félhangosan mormolom: „Kéményseprőt látok, fogja meg az átok... De legalább a korom!”
Forrás: MEK doc. fájl