(részlet)
Violának szép fekete haja volt, akár a gőzmozdony fényes fekete páncélja, na, nem olyan füstös vagy olajos, hanem olyan domború és csillogó. Szeme sötétbarnán és feketén világított, mint éjszaka a világűr a csillagok és egyéb égitestek között. Orra vékony és apró, akár egy pici, ám életrevaló hangya a gőzmozdonyhoz képest.
Viola leszállt fekete lováról a Marczibányi téri táncház előtt, ez a ló annyira sötétbarna volt, mint nagymamám ősrégi fogkeféje, ami több éve a cipőkefék közé keveredett, és Viola olyan éber, akár a kiönteni készülő folyó, például a Tisza. Nem tudom, megfigyelték-e már de a folyók olykor rettentő, elképesztő éberek tudnak lenni, általában kiöntés előtt, a megduzzadás eseménydús pillanataiban. Viola leszállt fekete lováról, ami egy kék Suzuki személygépkocsi volt, vagyis inkább kiszállt a fekete lovából, és besietett a táncházba. Egy pillanatra felnézett a ház tetejére. Megpillantotta a kémény közelében terpeszkedő gólyafészket, aminek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, még csak el sem csodálkozott a látványon.
A gólyák körülnéztek a tájon. A nagy gólya felszállt, elrepült a folyópartra, és nemsokára hozott nyolc darab langyos csirkecombot.
- Hm, de finom - mondták a fiókák.
- Honnan szereztél ilyen sok combot? - kérdezte a gólyamama, aki a fészket igazgatta.
- Kölcsönkértem a Matula bácsi pisztolyát és lőttem vele néhányat.
- De hiszen a Matula bácsinak nincsen pisztolya! Neki, ha jól tudom, puskája van.
- Igen, csak vicceltem. A Király utcai gyorsétteremből loptam - mondta a gólyapapa.
A teljes szöveg itt olvasható: Bárka Online