Egyszer a békák királya,
Ahogy birodalmát járta,
Zúgott, morgott, zsörtölődött:
„Ezer kénkő, ezer ördög!
Bár félelmetes hatalmam,
S bölcs is vagyok köztudottan,
Ha nem illet elég érdem,
Meginoghat tekintélyem!
Ezt semmiképp sem hagyhatom,
Éktelen nagy a haragom!
Megmutatom én a népnek,
Míly nagy vagyok, mennyit érek!”
Így szólt hát és nekiindult,
Reszkessen a sok nyomorult,
Alárendelt kicsiny béka,
S annak minden ivadéka,
Mert bizony ma rendet teszek,
A legnagyobb csak én leszek!
Velem senki szembe nem száll,
A csillagos ég a határ!
Összeterelte a népet,
A sok béka kérdőn nézett,
Miért ez a nagy sietség?
Szólni kíván most a felség!
Megszűnik a tömeg-moraj
S a békakirály megszólal:
„Hallja szavam mind ki itt van,
Mért kérettem, miért hívtam!
Uralkodótok én vagyok,
Engem félnek kicsik, nagyok,
Mégsem bízom meg bennetek,
Mutassátok hűségetek!
Feleljetek most azonnal,
Őszinte és igaz szóval:
Királyotok imádjátok,
S amint mond, megtartjátok?
Elismeritek erejét,
És nemesi eredetét?
Türelmét és nagy irgalmát,
Mindent bíró akaratát?
Szépségét és merészségét,
Vitézségét, dicsőségét?
Elismerjük magasságos,
Jó tulajdonságod számos,
Boldog, ki alattad élhet,
S megláthatja fényességed!
A békák így választ adtak,
S örvendezve kuruttyoltak,
De bíz' míg ők lelkesedtek,
Vége lett a nagy ünnepnek.
„Hazug minden szavad király!
- Egy öreg béka így agitál -
Egyedül csak magadnak élsz,
S mindenkor magadról beszélsz,
Így nem lehetsz példaképünk,
Nem fog megbecsülni népünk!”
Néma csend ül körös-körül,
Békakirály feje kékül,
„Míly hangot nem mersz megütni,
Ellenem akarsz szegülni?
Borulj térdre színem előtt,
Bándd meg, amit mondtál előbb!”
„Sosem kérek bocsánatot,
Ne várj tőlem alázatot,
Zsarnok vagy csak, semmi más,
Életed képmutatás!”
Felbőszül ezen a király,
S mérgében egy nagyot kiált:
„Börtönbe az árulóval,
Alávaló, gaz bitanggal,
Velem senki nem dacolhat,
Nem sérthet és nem cáfolhat,
Árulásért ez a béred,
Szörnyű lesz a büntetésed!”
Néma most a béka sereg,
Senki nem szól, nem is brekeg,
„Úgy! Hát megjött az eszetek,
Mindez pompás! Tényleg remek!
Míly nagy vagyok, most láttátok,
S türelmem is próbáltátok,
Aki lázad, az ostoba,
Én vagyok e földnek ura!”
És ebben a pillanatban,
Karcsú alak a magasban,
Szárnyal, hasítja az eget,
S csak megáll a király felett.
Ennek a fele sem tréfa,
Elmenekül minden béka,
Látván a kísértetet,
A hosszú csőrű végzetet.
„Hová mentek, gyáva népség?
E tettetek szörnyű vétség!
Súlyt majd uratoknak dühe,
Engedetlen, hűtlen csürhe!”
Földre száll a különös lény,
Fény megcsillan tollán, csőrén,
S vékony lábára állva,
Bámul a puffadt békára.
„Ki vagy különös idegen,
Hogy megzavarsz beszédemben?
Jobb, ha tüstént odébb is állsz,
S velem packázni nem próbálsz!
Tudd meg ez a föld csak az enyém,
Király vagyok és ez tény!”
„Hadd mondjak valamit „király”,
A hódolat itt csak nekem jár,
Meg is mutatom, hogy miért”,
S a madár kitátotta csőrét.
Felismerés most már késő,
Ez a pillanat a végső,
Így lett a békák királya,
Egy gólyának vacsorája.