Gólya, gólya, fehér gólya,
Mióta állsz a gázlóba’?
Valami nagy gondod lehet,
Ha a szemed így elmereng.
Nyár elmúlik, ősz érkezik.
Az égiek már nem fűtik
Annyira a lápot, rétet.
Mily mostoha a természet!
Megborzong a tollazatod.
Szárnyaidat igazítod
Piros, hosszú, szép csőröddel
A pocsolyák tükreiben.
Tudod jól, hogy készülni kell,
A gólyanép nem itt telel.
Fáj-e szíved kicsit, mikor
A fészkedből eltávozol?
Hideg ez a kicsi ország,
Ifjú gólyák el kell hagyják.
Fájó szívvel búcsúzkodtok:
Üdv, kémények, villanyoszlop!
Lassú, kimért szárnycsapással
Büszkén dacolsz magassággal.
Kifeszített szárnyaiddal,
Megfeszített vitorlákkal
Útnak indulsz széllel szemben,
Majd eltűnsz a végtelenben.
Ez a sorsod, fehér gólya,
Nem fagyhatsz meg itt a hóba’.
De mivelünk mi lesz, gólya?
Várunk vissza kis falunkba!
Nélküled e magyar élet
Színtelen és kedvetlen lett.
Te vagy a mi hű madarunk,
Megújuló szép tavaszunk.
Mágnes-fészked szeretettel
Vonz, hazavár kikelettel.