Egypár napig ott hevert a földön, végre felállt. Szárnyát repülésre próbálta. Anyja többször leszállt a csűrre, de figyelmén kívül semmi önfeláldozást nem tanúsított. Tusnádfürdőn akkoriban egy levágott szárnyú gólya éktelenkedett, a tél veszélye elől a gazdája azt is felküldte nekem, arra gondolva, hogy ahol egy megvan, ott kettő is ellehet. A sánta lábú gólya azonban egy szép napon eltűnt. Egyszer csak az anyám kiabálja: „Né, a gólyánk a társaival együtt a házunk fölött repült el.” Jól látszott a kötés és a lógó vattacsomó, amit nem tudott egészen leszedni a lábáról. A vágott szárnyú gólya naponta megkísérelte követni társát a repülésben. Ha valahogyan a kút gárgyájára felvergődött, vízszintesen el tudott egy darabig repülni, de a kertnél nekivágódott a kerítésnek, átesett rajta, s majd mindennap haza kellett hoznom.
A gólyavonulás megkezdődött, eljött szeptember. Minden átvonuló gólyacsapatot lekelepelt. Ekkor tanultam meg, hogy milyen távolra lát a gólya. A levegőben semmit sem láttam, de az én rokkantam nyakát hátraszegve elkezdett kelepelni. Egypár perc múlva körözve megjelent házunk fölött a gólyacsapat. Óriási izgalmat válthatott ki közöttük a földön kelepelő társuk, hogy abból a nagy magasságból, ahová olyan nehéz feljutni, természetes útjukat megszakítva leszálltak. Szétnéztek, egyet kelepeltek, s odábbálltak. Ez a komédia majdnem mindennap megismétlődött. Még elgondolni is nehéz, mekkora úti akadályt jelentett a költöző gólyák között ez az egyetlen vágott szárnyú.
Megfigyeltem ezeknek a vitorlázó repülőknek a furcsa életét. Sorra veszem. Magam is szerettem volna, ha a gólyák házam táján fészket raknak. Fel is tettem a csűrömre egy kétágast, amolyan favágókecske-szerűséget. Tavasszal leghamarább egy öreg gólyacsalád jött, és elfoglalta a fészket. Egy másik gólyacsalád az én fészekszerűségembe is ágat kezdett hordani. Amikor a falu felső részén levők észrevették, elkergették az enyémeket, pedig már az én csűrömön is kezdett volna kialakulni valami fészekszerűség. Amint a műteremből kinézek, látom, hogy két gólya az udvar közepén tépi egymást. Akkor repültek el, amikor egész közel kerültem hozzájuk. Egyszóval az öreg család nem engedi meg, hogy akárki az életterébe bevonuljon. Hát most mi lesz azokkal a gólyákkal, amelyek nem tudnak otthont, családot alapítani? Szerzetbe vonulnak? Azt is mindjárt meglátjuk, hogy hogyan.
Egy estefelé a Hargitáról jövök lefelé, s a Tolvajos alatt az egyik völgyben gólyákat látok egymás után felfelé repülni. Feltűnt nekem a szokatlan irányba repülés. Leültem, elővettem a távcsövemet s figyeltem. A völgy egyik oldalán két kiszáradt fenyőfa állt, oda igyekeztek, ahol már meg volt szállva egy pár gólya. Az el nem párosodott gólyák itt vertek tanyát ezeken a száraz fákon. Nappal lejártak a rétekre élelemért, s így töltötték életüket, ilyen magányosan, a természet nagy feladatából kirekesztve. No, agglegények!
Még annyit ezekről az érdekes madarakról, hogy már pontosan tudjuk vonulásuk irányát, s azt is, hogy hol töltik a mi telünket. (Afrikában, a Nílus felső folyása mentén.)
Délelőtt kilenc óra körül van a levegőnek a legerősebb felhajtó ereje, amikor a mezőn felmelegedett levegőt a hegyek felől jövő hideg szél felváltja, s így keletkezik a hegyeken felfelé az a levegőáramlás, amelyet a gólyák vándorlásuk során bevárnak, s mintegy reáülve keringenek felfelé, amíg a felhajtó erő tart. Innen sikló repüléssel délnek utaznak, esetleg útközben kapnak még felhajtó szelet, amire újból felülnek és felkeringenek. Ez a művelet addig ismét lődik, amíg a szelek tartanak. A nagy távolságra való utazásnál a viharok, a ciklonok segítségükre vannak."
Nagy Imre: Följegyzések (1954—1955)
Kolozsvár, 1954. december 4. reggel 10 óra
Nagy Imre (festő): Wikipédia