Sóhajt a béka: brekeke!
Most verset írnom kellene
A szúnyogos csoda rétről,
Vagy a sárga pipitérről.
Mire írjam? Nád szélére?
Tündérrózsa levelére?
Mivel írjam? Nincsen tollam.
És a tintát honnan hozzam?
Megkérdezte a gólyahírt,
Van-e neki toll és papír,
De az csak a fejét rázta,
Virágport szórt a világra.
Elugrált a tó széléig,
Közben mondta véges-végig:
Koszorús költő lehetnék,
Ha tollat, papírt szereznék.
A gólya ott sétált éppen
Keresve az estebédet.
Békánk pont eléje tottyant,
Gólyalábnál feje koppant.
Brekegve nézett felfele:
Toll, tinta, papír kellene!
Mondd, te hatalmas nagy madár!
Szárnyadból tollat nem adnál?
Éhes gólya hasa morgott.
Suttogva csak annyit mondott:
Itt van, megjött a vacsora!
Gólyapocak nem korog ma.
Békaköltő meghallotta,
Mit suttogott fent a gólya.
Ugrott, rohant, toccsant, koppant,
Ott hagyta a gólyatollat.
Elúszott a tó mélyére,
Tündérrózsa fedezékbe.
Ott brekegte örvendezve,
Ijedtségét elfeledve:
Nehéz szakma a költészet.
Ihletem - Jaj! - odaveszett.
Nem írok, csak énekelek,
Reggeltől estig brekegek.