Részletek:
Tavasszal volt amikor épp a gólyafészket kémlelve érkezett meg az első gólya s egy tiszteletkört húzva az udvar fölött kissé behúzott szárnyakkal ügyesen fékezve szállott a csűrre s harsány kelepeléssel jelezte hazajöttét. Aztán munkához is látott. Fészkének ágacskáit igazgatta, majd el- s visszarepült apró gallyakat, szalmát, száraz füvet hozva.
Pár nap leforgása alatt a párja is előkerült. Ekkor már ketten kelepeltek, majd párzásuk következett, közben fészekigazgatás, mert csak szerelemből a gólya sem tud megélni.
Ha idegen gólya húzott el a magasban kelepelni kezdtek. Előbb tán azt gondoltam, hogy köszönnek egymásnak, de inkább fenyegetés lehetett a kelepelés ilyenkor, nehogy az idegen erre a fészekre szálljon...Vagy ki tudja!? Mert az is előfordult ritkán, hogy a levegőben úszó gólya visszakelepelt Szüleit köszöntötte volna? Vagy netán szemrehányást tett nekik, hogy nem engedik vissza a szülői fészekbe?
Ki tudhatja mindezeket! - Ha netán megmarad a Szerdi Dénes csűrje, meg ha netán én is gólyalakta falun folytathattam volna pályámat, talán jobban tudnék gólyanyelven! - De akkor nem tanulmányoztam, csak csodáltam és bámultam a gólyákat.
***
Aztán csaknem minden esztendoben lezajlott a párnapos háború a fészekért. A gólya-fiak jogosnak érezték a hazatérést az osi fészekre, de a szülok ezt nem engedték. Ilyenkor kemény csata alakult ki. Nemzedéki harc, aminek az lett a vége, hogy elmentek a fiatalok. Csak azt nem tudom ma sem, hogy aztán a párválasztás hogyan is történt a fiataloknál. Össze-állottak-e az egy fészekbol valók, vagy más törvénye volt a párválasztásnak. Csak annyit tudok, hogy a közvetlen közelben sem rakhattak fészket a Szerdi Dénes fiatal gólyái, mert még az öreg gólyák a második-harmadik tetorol is eluzték oket. Az idegen gólya pedig egy hosszabb ház másik végén is fészket rakhatott. (Persze, ma már azt sem tudhatom, hogy a villanyoszlopokon lévo gólyafészkek a régi gólya-törvény szerint épültek-e?!)
***
Esztendonként megfigyelhettem, hogy a gólyanéni - ahogyan azt otthon mondogattuk - a tojásokat egy szép verofényes napon átvilágította. Csorébe vette ügyesen a tojásokat egymás után, fölemelve a nap felé fordult, kissé megforgatta hosszú nyakát, majd döntött a tojás sorsa felol. Legtöbb esetben visszarakta óvatosan a tojást, de az is elofordult, hogy félretette, majd újra átvilágítva ledobta. A ledobott tojás a földön eltörött. Kivéve egyetlen esetet, amikor a mi oldalunkra dobta le a gólya s a ganéjdombra esve nem törött el.
Életem, gyermekkorom egyik legizgalmasabb reggele volt. Mert még reggel volt, amolyan reggeli utáni ido. Rövid ideig géráltam a ledobott tojást, akár a gólya. Mert az is nézegette egy darabig. Talán csodálkozott rajta, hogy nem tört el. Én eleinte nem mertem a közelébe menni, mert féltem, hátha a gólya utána jön és megcsíp. De egy óvatlan pillanatban aztán elvettem, megforgattam. Ép volt. Meglötyögtettem, de nem volt kotlóstojás... Tudom, hogy akkor alaposan megnéztem, de ma már nem emlékszem rá, hogy milyen volt pontosan. Nagy volt, sokkal nagyobb, mint egy libatojás és talán pöttyös, de nem annyira, mint egy pulykatojás. De a pulykatojásnál is nagyobb.
Örömmel mentem be vele a konyhába. Édesanyám, amikor örömmel mutattam, hogy gólyatojást hoztam, eloször csúful nézett rám, mert azt hitte, hogy...de aztán o is megörvendett. Meglámpázta a tojást az ablakon beszurodo napfénynél, nehogy döglött gólyacsibe legyen benne. (Mert olyan eldobott tojást is találtunk, amelybe belefulladt a kicsi gólya). Amikor látta, hogy tiszta a tojás (miután megmutattuk édesapámnak s a testvéreimnek is), föltörte és a tartalmát egy tálkába tette. Megszagoltuk, nem kotlós-e, de semmilyen kellemetlen szaga nem volt. Aztán megvizsgáltuk a tojást, hogy van e „szeme”, vagyis meg van-e termékenyítve. De nem volt „szeme” a tojásnak. S azon elmélkedtünk, hogy honnan tudhatta, láthatta azt a gólya, hogy ez alkalmatlan arra, hogy kisgólya legyen belole.
Még ma is töröm a fejem, hogy hogyan tudja a gólya kiszurni a csírátlan tojásokat. Aztán azon is elmélkedem, hogy a többi eldobott tojás is - más esztendokben is - alkalmatlan volt-e, vagy pedig létezik ösztönös, vagy „tudatos” gólyaabortusz, mivel megérzi a száraz, békátlan nyarat s „elvetéli” a feleslegest, a nem-kívántat, a föl nem nevelhetot?
Persze, lehet, hogy ornitológusok tudnának felelni a kérdésre, de én csak csodálója és nem tanulmányozója voltam gólyáéknak.
Azt is megcsodáltuk a föltört tojáson, hogy milyen szép piros a sárgája. Mert csakugyan: a pirosnak egy eléggé élénk árnyalatát mutatja a gólyatojás.
- Megsüssem? - kérdezte édesanyám, mert nem tudta, hogy mennyire vagyok ahhoz bátor, hogy meg is egyem. S amikor nagyot rikkantottam, hogy igen! , azt is el kellett döntenem (mint megtalálónak nekem volt jogom határozni), hogy mi legyen belole... Nos én a rántotta mellett voksoltam, de ebben mindnyájan egyetértettünk, mivel így volt a leginkább elosztható. El is osztottuk s még csak morgás sem volt miatta, mert bennünk volt az, hogy minden szerzeményünkbol megkínáltuk egymást, vagy testvériesen elosztottuk.
Így aztán tízórai lett a gólyatojásból. Nagyon jóízu volt, csak azt sajnáltuk, hogy a gólyamama nem dobott le még néhányat, hogy jól is lakhattunk volna belole.
Ma is úgy vélem, hogy ez az eset volt az egyik csúcsa gólyás élményeimnek. Azért csak az egyik, mert volt még.
***
Aztán augusztus derekán már ismét az udvarról is láthattam oket. Fenn köröztek a magasban órákon át lassacskán csoportokba verodve, míg egy reggel már nem voltak sem a légben sem a réten...Talán a röpülni-tanulás pihenteto szüneteiben azért állott egyik-másik órákon át féllábon a napba nézve, hogy bemérje az irányt és a távolságot?!...Igen, oda a másik - de mégis mostoha - haza irányába, ahová muszály elmenniök, amely számukra (is?) a túlélés ahhoz, hogy új tavasszal újra hazatérve újrakezdjenek mindent. Fészekrakást, költést és családi viszályt is...Mert az élet az mindig újrakezdés...Mert az újrakezdés maga a folytatás.
Resicabánya, 2006. május 1.
Forrás: Makay Botond