Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Annak a falunak a girbe-gurba utcájában egy ütött-kopott házikó kéményén volt egy ágbogas gólyafészek. Ebben laktak Gólyáék.
Gólya papa meg gólya mama már kora hajnalban elrepült a falu széli nádastóba békát halászni. A két kis gólyagyerek, Kele meg Pele ezalatt a kelepelést gyakorolták, meg a fél lábon állást. Hangos jókedvükben észre sem vették a sanda szemű szarkát, aki a közeli jegenyefáról leste őket.
– Micsoda lármás népség! Egész nap csak kelepelnek s közben a kasziba lábukkal majd szétrúgják a fészküket! No, de majd ráncba szedem én őket! -Így pusmogott, zsörtölődött magában a vén madár, s nagy dérrel-dúrral előbújt a lombok sűrűjéből.
– Hát ti, két kelekótya, mit viháncoltok, hangoskodtok folyton folyvást? nem féltek, hogy meghallja a Feketepapucsos?
– Feketepapucsos? – csillant fel a kisgólyák szeme a kíváncsiságtól. – Ki az?
– Ejnye, ejnye! Hát ti még ezt sem tudjátok? – méltatlankodott a szarka. – No, de majd megtudjátok! Nézzetek csak oda! – mutatott az utca végére. – Látjátok azt a piros tetős házat?
– Látjuk – mondták a gólyák és várakozva néztek a szarkára. Az meg szemét ijesztően forgatva suttogta:
– Ott lakik a Feketepapucsos, akinek fekete a ruhája, fekete a sapkája…és fekete a csittegő-csattogó papucsa is.
– De szeretném látni – sóhajtott Kele.
– Én is – bólintott rá Pele.
A szarka akkor már majd megpukkadt a méregtől.
– Várjatok csak mihasznák! – rikácsolta. – Tudom, másképp beszéltek majd, ha a Feketepapucsos feljön a fekete létráján kéményt kotorni, és itt talál benneteket!
A két kis gólya erre csakugyan megrémült. Riadt, kérdő szemmel meredtek a szarkára, aki kajánkodva sápítozta:
– El sem merem mondani, hogy mi lesz akkor! Kár-kár! Jaj nektek, szegény gólyák! – aztán elhallgatott, s a farkát megbillentve eltűnt az ágak között.
A két megszeppent fióka félelemtől remegve bámult utána.
– Jaj, csak már jönnének mamáék – keseregte Pele.
– Várj, testvérkém, én majd felkapaszkodom a fészek szélére, és onnan integetek mamáéknak. – Azzal már ugrott is, de amikor felért, ingadozva egyensúlyozott egy darabig, míg egyszer csak zsupsz, előrebukott, s már csúszott is lefelé a tetőn. Szerencsére az egyik lába fennakadt a csatornában. Ott lógott az ártatlan, fejjel lefelé, verdeső szárnyakkal.
– Segítség! Papa, mama segítség! – kiabálta Pele a fészekből. De egyszerre elakadt a szava, amikor az utca végéről valami csattogást hallott. Lenézett. Hát, uramfia, mit látott! A Feketepapucsos futott feléjük. Azt is hallotta, amikor a létráját a falnak támasztotta és csitt-csatt, már jött is felfelé.
– Ne félj tőlem, te kis buta, nem bántalak – mondta barátságos hangon, s már hozta is a kiszabadított Kelét a hóna alatt.
– Nincs semmi baj. Ülj ide a testvéred mellé, de máskor ne állj ki a fészek szélére! Te meg vigyázz rá! – szólt mosolyogva Peléhez. S azután, ahogy jött, úgy el is tűnt a szemük elől.
Gólya papa és mama nemsokára megérkezett. A két kis fióka egymás szavába vágva mesélte el, hogy a Feketepapucsos hogyan szabadította ki Kelét a bajból, s tette vissza a fészekbe.
– Ki lehet az a Feketepapucsos? – tűnődött gólya papa.
– Szarka néni azt mondta, hogy ott lakik az utca végén! – mutatott Pele a pirostetejű házra.
– De hisz akkor ő a kéményseprő, a mi jóbarátunk! – örvendezett Gólya papa.
– A nagy vihar után ő javította meg a fészkünket! – bólogatott Gólya mama. – Nem kell félni tőle.
Nem is féltek ezután a kis gólyák! Ahányszor csak meghallották a papucs csattogását, már dugták is elő a fejüket és teli torokkal kelepelték:
„Kéményseprő bácsi
Jöjjön vacsorázni!
Főzze meg a vacsorát,
Egye meg a papucsát!”
De a végét egészen halkan és mindig csak gólyanyelven mondták.
Forrás: https://jatsszunk-egyutt.hu/mesek-golyarol-fecskerol/