Rózsa Gábor: Békaperspektívából

Ciconia ciconia - soha nem felejtem a fehér gólya tudományos nevét, hogy miért nem Ciconia alba? És el is gondolkozom felette minden tavaszon és őszön, amikor visszatérnek, vagy elrepültek. Mindig csak a hiányukra ocsúdom, soha nem láttam őket gyülekezni. Amikor már a töcsök a felnevelőikkel olyan nagyon-nagyon magosra szállnak, hogy alig látni őket, és szabályosan egy irányban köröznek, már sejtem, hogy ennek amolyan gyakorlás-féle funkciója lehet. Az is feltehető, hogy ilyenkor vésődik bele a gólya-fiak buta liba-fejébe a "térkép", és számukra tényleg mindegy, hogy lakott-e itt valaha egy Vörösmarty Mihály -, nekik a szentesi Kurca örvénye, az Alsóréti tocsogók, néha-néha a Szamár Delelő mögötti sportpályák, meg a kis Vecseri torkolatának környéke a Táj, az otthoni, ahová a párjukkal újra visszatérnek... Békeidőkben mindig megírták a szentesi újságok, melyik házra tért legelsőnek haza a gólya-pár. Megtalálták-e a tavalyi fészket, vagy netán egy újat építenek valamelyik portán, vagy egy villanykaró tetején, közel egy lányos-házhoz. Tavaly én is megkívántam őket, mert azt hittem, hogy a repülni tanuló gólyafiak egyike-másikának jobban tetszik majd a Péter Pál Polgárház kényelmesen domborúra boltozott kéménye, mint az évtizedek óta megszokott "Mátéffy-Burg"-féle Petõfi utca 4. számú fészek. Hiszen itt ácsorogtak óraszám és úgy kelepeltek, mintha azt beszélnék egymás közt, hogy itt szebb a kert, nagyobb a csend, a nyugalom, és főként, apa és anya nem kelepel a fülünkbe állandóan... - Hogy mivel csalogassuk át őket, kérdeztem a szentesi madarak atyját, dr. Bod Pétert. De ő felhomályosított, hogy semmivel sem lehet, hiszen a szülői fészeknek ún. "rewier"-je van. Az egy kb. 4-500 méter sugarú kört jelent, ahol másik fészket nem illik rakni. Nem is tűrik meg a befészkelt gólyák a hatáskörükbe befurakodókat. Kiűzik a gyüttmenteket.. Húsvét hajnalán figyeltem meg először őket. El is neveztem a hímet Gyulának, a tojót meg Idának. Alig derengett, amikor a nappali kerevetének karfáján nyugtatva a fejem, az Iskola utca-sarki "legényszöktető" ablak felsõ szemében - békaperspektívában - megláttam Gyulát, amint ott fönt magasan Ida hátán állva, szárnyainak artisztikusan széttárt hosszú evezőtollait remegtetve pillanatok alatt bevégezte ős-atavisztikus mutatványát. Majd mindketten kicsit megrázták magukat, talán megborzongtak a nyálkás-hűvös hajnalban, és Ida menten leült kicsit megnyugodni... Gyula moccanatlan állt még egy darabig, majd mintha fejbe lőtték volna, leborulni látszott a tetőre. Rugaszkodni se volt ereje, csak estében nyitotta ki szárnyait, és ellebbent... De húszig se számolhattam volna, óriás csőrében egy vékonyka ágacskával megtért a nászi fészekbe, és Ida orra elé tuszkolta. Nem esküszöm rá, de mintha közben egy kicsit meg is botozta volna vele a még pihenő párja fejét, úgyhogy az menten felállt. Gyula abban a pillanatban lehuppant Ida helyére... Az asszony meg nem sokat tökölt, magasra rugaszkodott, mint aki kipihente már, és óriási fehér excrementum-csóvát lövellve a műemléki tetőre, mint ahogy Ciolkovszkíj tanította - szárnyas rakéta módjára eltűnt... Ezek összevesztek! Ez volt az első érzésem, ahogy kiértékeltem magamban a gólyabalettet. Megbizonyosulni látszott a feltevésem, mert csak nem akart visszatérni, jó fertyály-órát odajárt Ida. (Ahol az aktus pár pillanat műve, egy ekkora kiröppenés már váló-ok!) Most duzzog a kotrásos Kurca partján, vagy netán elment egy másik, egy komfortosabb fészekbe dolgosabb szeretőt keresni magának? De előtte bizisten jól becsapta az ajtót! Pedig Gyulán, úgy fektében nem láttam semmi rezignáció - jóformán ki se látszott innen lentről, mert annyira belefúrta magát a jó asszonyszagú fészekbe. Még csak nem is tekingetett, annyira biztos volt a dolgában.- Dehogy vesztek, dehogy vesztek! Ida asszony a csőrében óriási nádköteggel, mint valami bolti cekkerekkel széles ívből szűkülő "dugóhúzóban" ereszkedett az alvó Gyula mellé, és alig tette le a mocsártól még csöpögős, nehéz pakkot, Gyula is felpattant...  - Nem fogják elhinni: - Idára! Se tánc, se móka, se kacagás! Csak az a bizonyos nyeregbe szárnyalás, és ripsz-ropsz - el kell ismerni - férfias helytállás. Nagy remegés után kis rázkódás, majd újra a jól ismert bukófejes, és Ida most majdnem fél percre lehuppanhatott Gyula helyére. Gólya-emancipációért kiáltott bennem a lélek, és a reggeli busz- és autóforgalom megélénküléséig még vagy ötször-hatszor megszámoltam ezt a furcsa munkamegosztást. De nem győztem türelemmel, mert így békaperspektívában, a felső kisablakon keresztül végül is csak a "nászágyra" látni. Kimentem hát megfigyelni, hogy hová repül Gyula, hogy azonnal megtalálja azt az asszony-kiverdeső pálcát, és milyen messze szárnyal Ida - mondjuk bánatában? Emberperspektívából - megbújva a Posta felőli zugban - kiderült a talány. Gyula, a hős, a bátor le mert szállni az ember udvarába, hogy nagy-hirtelen felkapjon egy-egy a fészekbõl kisodródott, és az ereszcsatornán is túlesett ágacskát. Ida azonban gyáva nő, inkább fölfelé indul, messzi száll, ha kell, túl a körzete határán, és onnan valahonnan a "gólya-pennymarket"-ből hozza a tömött cekkereket, talán mert így spórol - az életével. Madárperspektívából pedig még a szín-amerikai választási plakátok sem látszanának, és ha lenne szárnyam, és el tudnám szakítani a fészektől az elnehezült farhátamat, onnan magasból talán eltűnnének a romos házak, a gazos kertek és az autórengeteg. Talán utána mennék Idának, és ahol éppen nem kotorják, melléje ereszkednék a Kurcának, és lehet hogy együtt csőrölnénk a békákat... Vagy csak kezdődne elölrõl, ott a parton, a természet lágy ölén, amit én az ágyból láttam meg (hiszen nem vagyok unka) - "békaperspektívából".

Forrás: Szentesi Élet

Rózsa Gábor (1944-2006)

A leírásban szereplő gólyafészek a Fehér gólya Online Adatbázisban ->> ITT található

Miskolci Gáspár: A Gólyáról

Miskolci Gáspár

Miskolci születésű református lelkész (1627-1699), akit fél életén át úgyszólván községrõl községre, parókiáról parókiára üldözött az ellenreformáció, míg végül Székelyudvarhelyen halt meg. Érdemtelenül elfeledett írónk. Egy jeles Vad-kert című műve - amely Wolfgang Frantze (Franzius) latin nyelvű zoológiai művének (Historia sacra animalium) fordítása - 1702-ben jelent meg a híres Brewer-féle nyomda kiadásában, Lőcsén, valószínűleg az ott nyomdászkodó Ferenc fiának köszönhetőleg. Az Egy jeles Vad-kert igazában nem is annyira fordítás, mint inkább kompiláció, hiszen Miskolci Gáspár nem tükörfordítást végzett, hanem részint átszerkesztette, megrostálta, részint pedig hazai viszonyainkra alkalmazta az eredeti szöveget. Műve - az első magyar állattani könyv - nemcsak tudománytörténetileg becses alkotás, hanem a kor egyik legszebb magyar prózája is egyúttal, s ez az, amire irodalomtörténetünk mind a mai napig sajnálatosan nem figyelt fel. A mű kilencedik fejezetéből közlünk részletet.
Forrás: magyar-irodalom.elte.hu

A Gólyáról 

Ez a Madár az, amellyről egy tréfás Poéta régen igy versificált vólt: 

  Glottorat immenso de turre Ciconia rostro, azaz: 
  Kelepel a tornyon piros orru Gólya tavasszal. 

  Ezzel az ő kelepelésével a Tavasznak elérkezését jelenti, az ő párját örömmel köszönti és az időket bölcsen forgató Istent áldja. [...] A Magyarok az ő Deák nevezetiről, a Ciconiáról Cakónak, a maga szava járásáról pedig Gólyának nevezik, mivelhogy szólása közben mind csak galya-galyát láttatik zengeni. Kinek gyenge fiai amíg fészkében nevekednek, alkalmatlanok lévén magoknak étel keresésére, annyoktól várnak kész eledelt, maga begyiből étetvén őket; mellyrõl Esztragnak is neveztetik, mert Esztrag annyit tészen mint "készt rág". 
  Ami pedig ennek tulajdonságit illeti. 
  I. A Gólya az ő gyenge fiait felette igen szereti és mindenek felett azon vagyon, hogy azoknak rendes eledeleket fogyatkozás nélkül kiszolgáltathassa. Gyakorta pedig, mikor új eleséget nékiek nem kaphat, azt is, amit maga megelégítésére azelőtt megött vólt, kiokádja nékiek, csak hogy fiai felettébb meg ne éhezzenek. Néha pedig megesik ez is, hogy az anya Gólyák a táplálás miatt való sok fáradságot megúnván, egyet az ő csirkéjek közzül fészkekből levetnek, de nem a szállásért való háládóságnak okáért, amint némellyek ítélik; mert a jókban is találtatnak affelõl valami fogyatkozások. 
  II. Mikor a Gólya fiak jól megtollasodnak, akkor az annyaik az ő repüléseket megpróbálják, és magok kalauzképpen előttök mennek, gyengeségekben őket segétik, mikor elsőben magokat repülésre adják. 
  III. Ellenben a Gólya fiak is az ő apjokat s annyokat, minekutánna megvénhednek, csudálatos kegyességgel segétik, szorgalmatoson táplálják, könnyen meg sem engedik nékiek, hogy eledelt keresni fészkekből kifáradjanak, hanem ők járnak-kelnek és valamelly megöregedett szüléiknek szükséges, magok béhordják. Ebben minékünk is követésre méltó példánk lehetne Aeneas, aki megélemedett öreg attyát a tűz és ellenség közzül maga hátán Trója városából kivitte. És ama hajadon Leányzó, aki szegény fogoly öreg attyát sok ideig maga emlőivel táplálta. [...] 
  IV. Az anya Gólyák igen serények és hűségesek az ő tojásiknak mind ülésében, mind kiköltésében, mellyben a rendet egymás között szépen meg is tartják, úgyhogy mikor az apjok kimégyen, akkor az annyok szorgalmatosan üli, és mikor az annyok kimégyen, addig az apjok is az ülésben tisztit hűségesen tészi. Ebben pedig mindketten olly szorgalmatosok, hogy hasokról minden tollaik elhullanak, hogy így a testekbõl kiszármazó melegség a tojásokat inkább élesztgethesse; amint a Tyúk is szokott cselekedni, amint alább megértjük. Soha az apjok a fiát el nem hagyja, sem a fiú az ő apját, hanem kölcsön viselik egymásnak gondját. Ezokáért neveztetett ez a régiektől kegyes Madárnak, mivelhogy senkinek nem vólt szabad Gólyát ölni. 
  V. Ez a Madár igen tiszta életben gyönyörködő. Amelly nősténnyel a hím közösködött, soha azt el nem bocsátja,, ha pedig a nőstény más hímmel közösül, az ő párja több hímeket vévén maga mellé, azok előtt hegyes orrával keményen megbünteti és magától elűzi. Egy Gólya egy reggel az ő fiai számokra való eledel keresésre fészkéből kimenvén, míg odajárt, addig a nősténnye a szomszéd hím Gólyával egynéhányszor meghágatja magát, és hogy az ő hímje megérkezvén paráznaságát észre ne vegye, a közel levő vízben erősen megförödött. Azonban a hímje megérkezvén, hogy förödve látja, a vízbõl kihajtja, menten eszébe vévén paráznaságát. Mindazáltal a dolgot ideig csak eltitkolta, fiait csak magával tápláltatta. Egykor osztán télre kelvén, midőn együtt a meleg tartományokra kellene indulniok, az ő hímje egy sereg Gólyát magához gyűjtvén, az ő parázna társát azokkal szaggattatta el. Ez a dolog pedig, amint Neander és Aventinus írják, Tangen nevű faluban, Bavariában esett Bacatus Hubert nevü Herceg idejében. Nem is csak magok között gyakorolják pedig ezek a tiszta életet, hanem a parázna embereket is felette igen gyűlölik. Aelianus írja, hogy egy hitvány asszonyi állat férje otthon-nem-létében szolgájával paráználkodott, mellyet a Gólya látván, reá rohant a háládatlan szolgára és két szemét kivagdalta, hogy bosszút álljon rajta, otthon nem levő Ura ellen tött gonoszságért. [...] 
  XII. Közönségesen úgy ítélnek a Gólyák felől, hogy őnékiek nyelvek nincsen, mivelhogy szólása közben csak kolokolog avagy kelepel, mintha csak két deszkát vernének öszve; de hitelesebb, hogy nincsen nyelve nélkül. [...] 
  Erről a Madárról ez elég légyen.

Megjelent: Ezredvég, XV. évfolyam 8-9. szám - 2005. augusztus-szeptember

Tompa Mihály: Őszi képek

I.

A gólya vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.

Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!

Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.

Gárdonyi Géza: Hol van a fecske meg a gólya?

- Ki látott télen fecskét vagy gólyát?
- Bizony, hacsak rabságban nem, senki?
- Hol vannak?
- Elmentek olyan országba, ahol meleg van.
De nemcsak a hideg elől mentek el, hanem azért is, mert itthon nem lenne télen mit enniök. A sok apró bogár, amivel a fecske él, őszszel vagy meghal, vagy elrejtőzik; a vizek meg, ahonnan a gólya él, befagynak.
Ezt már előre tudja a gólya is, meg a fecske is.
Szeptemberben egyszercsak azt látjuk, hogy a réten tömérdek gólya gyűl össze. Körbe állanak és egy közöttük úgy vizsgálja őket, mint a katonákat a generális. A generális lóháton ül és ide-oda ugrál, nyargalász a katonák előtt. A gólya-generális nem ül lóháton, csak úgy a maga lábán ugrál, szaladgál ide-oda. Azt vizsgálja, hogy eléggé erős-e mindenik gólya? megbirják-e valamennyien a hosszú utazást?
Hej mert nagy út ám az, amelyre indulnak: egy- országot meg egy tengert kell átrepülniök. Nem macskaugrás ide Afrika!
A fecskék valamivel később indulnak. Azok többnyire valami templomtetőn gyűlnek össze. Ott csicseregnek, ficserékelnek, röpködnek egymás körül. Olyankor bizonyosan azt beszélik meg fecskenyelven, hogy hol pihenjenek? meg hogy ki mit gondol: lesz-e útközben vihar?
Aztán fölkerekednek és szállnak-szállnak olyan magasan, hogy néha a felhőket is elérik. A levegő őszszel tele van utazó madárral: a darvak, vadludak, a vadkacsák, fürjek, pacsirták mind utazók olyankor. Az erős öregek vezetik őket. Azok tudják az utat, jobban tudják. mint akármelyik ember: Olaszországot hoszszában repűlik át. A sík vidékek fölött a magasba szállanak, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, a néptelen hegyes vidékeken alacsonyabban szállanak és le is ereszkednek pihenni.
A fecskék rövid néhány nap alatt átszállják azt az utat. A tengert alig öt óra alatt repülik által. De bezzeg a szegény fürjek, azok nem tudnak olyan jól repülni. Ahol nincs ember, inkább leszállanak a földre és futnak. Mikor pedig a tengerhez érnek, félelem szorongatja a kis szívüket. Néha egy napig is ott tanácskoznak, pihengetnek a tengerparton, míg végre fölkerekednek és megindúlnak a nehéz nagy utnak. Hány elvész ilyenkor, ha vihar éri őket az útban, Isten a megmondhatója! De ha szép is az idő, úgy megfáradnak, mikorra elérik a túlsó partot, hogy ott félholtan esnek le a földre, s az emberek puszta kézzel foghatják össze őket.
Szegény madarak nem érzik jól magukat Afrikában. A mi hazánk az ő hazájuk is. A gólya szomorúan áll a Nílus meg a Kongó vize partján és Magyarországra gondol.
A fecske is búslakodva üldögél a pálmafákon és a magyarországi fészkéről álmodozik.
Mert ott nem rak ám fészket egyik madarunk se. Ott csak gubbaszkodnak, szomorkodnak szegények. Várják a tavaszt. Akkor megint csoportokba szegődnek, ahogy elmentek. Mindenik egyenesen a maga falujába, fészkébe száll.
Ahogy a madár az emlékezetében tartja a maga faluját, éppen úgy ismeri az embereket is. Lehet, hogy ott Afrikában beszélgetnek is egymás között rólunk.

Forrás: Wikiforrás

Tompa Mihály: Kikircsekben...

Kikircsekben, ibolyákban
Üdvözlém a kikeletet;
Örvendeztem a bogárnak,
Mely a napon föléledett.

Vártam még a gólya jöttét,
- Fészke itt áll háztetőmön, -
Hogy körűltem minden nyájas
Tavaszias képet öltsön.

Ide tart már évek óta,
Szinte tag lett a családban:
Fészkünk jobban én se védném,
Mint őt gyakran védni láttam.

Amikor jött, üdvözöltük,
Amikor ment, jót kivántunk,
Érkezése, távozása
Napot jegyzett már minálunk.

Most is várom, - s mind hiában!
Kimaradt a gólya végkép!
Mi nagy történet a madárral?
Pusztulásnak hagyva fészkét...!

Valahol a tengerparton
Összeesve porlik csontja;
Fehér tollát messze földön
Déli szellő fújja, hordja...

Mint kik egykor messze mentek,
Fenn-repűlvén nagy merészen;
S ott porladnak csontjaik most
A tengerpart fövenyében.

S nevöket az emlékezet,
- Mint a messze járó szél a
Földre hullott madár tollát, -
Meglebbenti néha... néha...!

Mödlinger Pál: Gólya, gólya hazaszállj!

Fülszöveg:
A piros csőrű, fehér-fekete tollruhás, hosszú lábú gólya ha máshonnan nem, Fekete István kedves regényéből, a Keléből már régi barátotok biztosan. Szerencsésebb olvasóink meg éppen gólyafészekkel is büszkélkedhetnek a kéményükön. Mert a fehér gólyát - ahogyan Herman Ottó, a neves madarász írta - a magyar ember "befogadta ősi soron szeretetébe", amikor ez a szép, nagy gázlómadár fészket rakni beköltözött a falvakba. De fogynak a gólyák Európa-szerte, vigyáznunk kell rájuk, számon tartani és óvni őket, amire a gólyaév is figyelmeztet.

Fotók: Kapocsy György
Kiadó: Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó

Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya?

A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De a szárnyai nagyon gyorsak.
Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. Egyszer aztán fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőben marad, csakhogy a röpte nagyon lassú, és nehézkes.
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt?
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?
- Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri.
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
- Holnap reggel.
- Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya.
- Nincs semmi különös.
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezdd talán te, én majd utánad repülök.
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt, s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva.
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri.
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya.
- Komámuram, engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri.
- Nem bánom - mondta jólelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindit kinyújt, hogy azzal kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
- Ülj csak a lábamra! - biztatta.
A csuromvizes kis madár a gólya lábába kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte:
- Rajta, komámuram! Csak előre!
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen.
Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!

indián népmese, átdolgozta Bartócz Ilona
Forrás: Minden napra egy mese, Móra Ferenc Könyvkiadó

Mese a piros kalapos békákról

Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett.
Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. "Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett.
Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor tettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld főbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

lengyel mese, átdolgozta Sebők Éva
Forrás: Minden napra egy mese, Móra Ferenc Könyvkiadó


Animáció a meséről: egyszervolt.hu

Claus Schönert: Gólyaesztendő

Alcím:

A fehér gólya, ahogyan a mi falunkban megfigyeltem és lefényképeztem


Előszó:
"Április elején, egy szép napon újra itt a gólya. Hetekkel ezelőtt indult útnak sokadmagával dél-afrikai téli szállásáról. Erdők, ligetes szavannák fölött repült át, hegyek maradtak el mögötte. Néhány napja már magányosan tart a szülői fészek felé, ahol tavalyelőtt bújt ki a tojásból. Egyre csak északnak hajtja ösztöne. Hol erőteljes szárnycsapásokkal, hol szélesre tárt szárnyakkal vitorlázva igazodik a légáramlatokhoz. És most röptébe, fent a magasból felismeri a nagy tavat, a hosszan húzódó sárrétet, a mezőket, a szülőfalut. Siklik is már meredeken lefelé, majd nagy kört ír le a nádfödeles csűr és a fészek között. Kifeszített nagy szárnyai már mozdulatlanok, fékez, s méltóságteljesen leereszkedik."

Kiadó: Rudolf Arnold Verlag, Leipzig

A róka és a gólya

A róka találkozott a gólyával. Végignézett a piros csőrű madáron, és csúfolni kezdte:
- Ó, te boldogtalan gólya, neked csak két lábad van!
A gólya ránézett a rókára, s látta, hogy annak bizony négy lába van. Ezen aztán úgy elcsodálkozott, hogy még a csőrét is nyitva felejtette.
- Ó, te boldogtalan gólya - folytatta a róka -, hiszen neked nincs egyetlenegy fogad sem! Bezzeg nekem van huszonnégy fogam, száz okos eszem, négy lábam, két fülem és egy csodaszép farkam!
A gólya elszomorodott, bánatában még hosszabbra nyújtotta a nyakát, és pislogott.
Addig-addig pislogott, míg egyszer csak észrevette, hogy ember közeledik.
- Mélyen tisztelt róka, vigyázz! Vadász közeleg - kelepelte halkan.
A róka behúzta lompos farkát, és huss! - a bozótba suhant, a gólya meg utána.
Együtt reszkettek a sűrűben, mert hallották a vadász közelgő lépteit.
- Ó, mélyen tisztelt róka - nyafogott a gólya -, minket keres a vadász. Szépen kérlek, gondolkozz, mitévők legyünk! Hiszen neked négy lábad, huszonnégy fogad, és száz okos eszed van, gondolkozz hát!
- Könnyű azt mondani! - reszketett a róka. - Az ijedségtől különben is elszállt ötven okos eszem!
A vadász léptei egyre közelebbről hallatszottak.
- Ó, mélyen tisztelt róka, mondd meg, mitévők legyünk, neked tudnod kell, hiszen négy lábad, huszonnégy fogad és ötven okos eszed van! - siránkozott a gólya.
- Süsd ki te magad! - förmedt rá a róka. - Az ijedségtől elszállt mind az ötven okos eszem!
A vadász közben utat tört a bozótosban. Elsőnek a gólyát látta meg, de az sem holt, sem eleven nem volt, úgy rettegett. A vadász megfogta a gólya hosszú lábát, de aztán félrehajította, s egyre beljebb nyomult a sűrűben, mert meglátta a róka gyönyörű szép lompos farkát. Megragadta, kihúzta a bokor alól a rókát, és annak rendje-módja szerint végzett vele.
"Szép bundát csinálok magamnak a prémjéből" - gondolta a vadász, azzal ment, hogy fölszedje és hazavigye a gólyát is.
Csakhogy a gólyának addigra nem volt se híre, se hamva, csak egy esze volt neki, az igaz, de azt az egyet most jól használta: míg a vadász a hencegő rókával bajlódott, a kétlábú és egyeszű gólya elmenekült.

francia népmese (átdolgozta Bartócz Ilona)
Forrás: Minden napra egy mese, Móra Ferenc Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Április

Kutyák, macskák vígan vannak,
táncolnak a bálban,
frakkban, klakkban, lakkcipőben,
estélyi ruhában!

Nyusziékhoz róka, farkas
megy ma vacsorára,
petrezselyem, sárgarépa,
zöld fő van a tálba'!

A halak meg a folyóból
a partra kimásznak,
hemperegnek, bukfenceznek,
vígan szaladgálnak!

Gólyacombot ropogtatnak
a tóban a békák...
(Szamár, ki elhiszi ezt az
áprilisi tréfát!)

Lengyel Balázs: Volt egy gólyám



"Dehogyis hagyom az én gólyámat! Az ember se pusztul el, ha a lába eltörik! Volt az udvarunkon egy nagy lécláda, azt becipeltem a konyhába, a szájára fordítottam, s a gólyát beleeresztettem. Szegény megállt benne egy lábon, a másikat úgy lógatta, hogy rossz volt nézni. Kínáltam vízzel, étellel - nem kellett neki. Ha érdekel, sikerült-e meggyógyítani Gergő gólyáját, s egyébként is szereted az állatokat, biztosan örömöt találsz Lengyel Balázs három novellájában és Bakai Piroska rajzaiban. "
Móra Könyvkiadó