Nyárvég határtalan ege –
lesi félszemmel fia-gólya.
Repülni, szállni kellene,
de gyáva még: nem tehet róla.
A fészek (mint kalapon a
száraz bokréta) a kéményen
nem lehet mindig otthona,
dér hull rá ősszel s a hó télen.
Egy elnyíló rózsabokor
oldaláról lesem a félszeg
fiókát s a szívem dobol,
ver indulót: no, légy merészebb.
Ugrik drótszál lábaival,
csakhogy szárnyai nehezek még.
S kevés mersze is elinal
annak, ki elvéti a kezdést.
Aztán ki tudja, lesz-e majd
repülni újra bátorsága,
míg rászabadítja a bajt
az ősz csillanó, hűvös bárdja.
Nézem csak, s nem tudom, mi húz
engem is szállni, szállni mindig
ezen az árva, kozmikus
téren, vágyódva már a sírig.
El, el – súgja valami – el,
ereszd ki merészen a szárnyad,
nem pótolhatod semmivel,
ha elkésted útját a nyárnak.
A messzeség ura leszel,
vagy dér lesz szemfödőd a földön...
El, el – sikoltja egyre – el,
véremben az az ősi ösztön.
Mert, aki egyszer lemarad,
az idő halálba tiporja.
Rajta, lássam, bonts szárnyakat,
körözz egyet, gólyafióka.
1955.
Forrás: http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/1369-simon-istvan-golyafioka