Doktor Breke Kelemen egy tóban teljesített szolgálatot, mint időjárás és vízállás kutató. Azokon a napokon, amikor éppen időjárás volt, Kelemen kiült egy fűzfaágra, és néhány perces időjárás-jelentést tartott. Ugyanez volt a helyzet a vízállással. Azokon a napokon, amikor a tóban vízállás volt – márpedig a tavakban általában víz szokott állni, – Kelemen kiült egy fűzfaágra, és kijelentette, hogy a tóban megint áll a víz. Ezt nevezik – amint különben tudjuk – vízállásjelentésnek.
Doktor Breke Kelement mindenki megbecsülte munkájáért. A piócák az ő vízállásjelentései szerint úsztak, a fűzfa az ő időjárás-jelentései szerint hajladozott. Voltak olyanok is, akik azt mondották, hogy Kelemen jobban ért az időjárás-jelentés készítéshez, mint maga a rádió vagy a Kolozsvári Tudományos Időjósló Intézet.
Így élt ez az elmélyülést kedvelő, kissé hideg természetű tudós, békében és megelégedésben. A tóban külön szobája volt, amelyben a víz is be volt vezetve; komoly fizetést kapott – kétszáztíz légy, ötven szúnyog, ami testvérek között sem kutya –, de ezen felül is annyit költhetett el, amennyit akart és megfogott.
Nem is lett volna semmi hiba, ha egy ízben nem hallotta volna víziborjútól, hogy a ponty a szomszédos folyóban bizony nem úgy él, mint ő. A ponty kosztot, kovártélyt – kétszobás lakást – kap pusztán azért, mert úszni tud: és még a fűzfára sem kell fölmásznia, hogy időjárás-jelentést tartson.
– De hisz úszni én is tudok! – kiáltotta Doktor Breke Kelemen, és kirúgta maga alól a széket.
Attól kezdve Kelemen egész nap úszott, és érdeklődött, hogyan juthatna be pontynak. Időjárás-jelentéseit kapkodva tartotta meg, és igen gyakran összezavarta a vízállásjelentéssel. Így persze a piócák egészen megzavarodtak, nemkülönben a fűzfa is, amelyik hajladozni kezdett bizonytalanságában.
Breke Kelemen addig úszott ide-oda, amíg meghallotta, hogy a horgászok pontyokat keresnek, pontyokat vesznek föl. Azonnal jelentkezett a horgászoknál, könyörgött nekik, hogy vegyék fel pontynak. De a horgászok elkergették, azt mondták, hogy Breke Kelemen ponty-szolgálatra tökéletesen alkalmatlan.
Doktor Breke Kelemen hazament, és talán megnyugodott volna, ha nem kopogtat be hozzá megint a víziborjú, és nem újságolja el, hogy a nyulat külföldre küldték, mert nagyon jól tud ugrani.
– De hisz ugrani én is tudok! – kiáltotta Kelemen, és kirúgta maga alól a széket.
Ettől kezdve Kelemen állandóan a tó partján ugrált. Kétségbeesetten iparkodott, hogy ugróbajnoknak képezze át magát, és ő is mehessen világlátni. Az időjárás- és vízállásjelentést teljesen elhanyagolta, s ha azt kérdezték tőle, lesz-e időjárás és vízállás, szó nélkül továbbugrott. A piócák kijöttek a szárazföldre, mert azt hitték, hogy nincs többé vízállás, a fűzfa meg szélcsendben hajladozott, és viharban maradt mozdulatlan, mivel nem tudott az időjárást illetőleg tájékozódni.
Breke Kelemen ezután jelentkezett a mezei ugróversenyen, de már az első fordulóban kiesett. A pálmát egy szöcske vitte el előle, akit ezután városra is küldtek, hogy a sportpályán képezze tovább magát.
Kelemen hazament, leült a szobájában, melybe a víz is be volt vezetve, amikor bekopogott hozzá a víziborjú, és elújságolta, hogy a rigót a hangja miatt fölvették egy fára, magas állású énekesnek.
– De hiszen nekem is van hangom! – kiáltotta Doktor Breke Kelemen, és kirúgta maga alól a széket.
Kiugrott egy kőre, és egyfolytában kuruttyolt. Többé egyáltalán nem törődött se időjárással, se vízállással. Így a tó elmocsarasodott, a fűzfa pedig elsárgult. Kelemen pedig énekelt torkaszakadtából, és várta, hogy mikor veszik fel a madarak.
Egyszercsak megjelent egy gólya, és hadonászni kezdett a csőrével.
– Megjött a karmester – lelkendezett Kelemen. Kidüllesztette a mellét, a szemét behunyta, s úgy fújta tovább. Boldog volt, hogy végre fölfedezték.
A gólya pedig felemelte Kelement, és vitte, vitte – egyre magasabbra.
Doktor Breke Kelemen eltűnt, és azóta a legpontosabb időjárás-jelentéseket a rádió szokta bemondani.
(Illusztrátor: Bene József)
Forrás, és eredeti illusztrációk: Napsugár
Napsugár, 1957. szeptember, 14-15. oldal