"Három tojást rakott a gólyamama, két szép nagyot, de a harmadik vala-hogy kisebbre sikeredett. Mondta is a gólyapapa:
- Ebből nem lesz semmi, legfeljebb záptojás. -
Ki is keltek a fiókák; kettőből erős, ügyes, de a harmadikból se lett záptojás, csak abból egy kicsit kisebb gólyacsemete kelt ki. A gólyamama addig pátyolgatta, etetgette őket nagy-nagy szeretettel, míg mind a három szépen megtollasodott.
A legkisebbel kellett legtöbbet törődni, ő kapta a legjobb falatokat, ő bújhatott este a legkényelmesebb helyre a gólyapár szárnyai alatt.
Ki is használta a kis csibész a megkülönböztetett helyzetét. Mikor a többiek már a szárnyukat próbálgatták, ő lustán szundikált a fészek közepén.
Gólyapapa hiába bökdöste a csőrével:
- Gyerünk, fiam, ne lazsálj, hamarosan vége a nyárnak és akkor hosszú út vár ránk! -
Úgy tett, mintha mozdulni se tudna. A gólyamama pedig mindig védelmére kelt:
- Hadd pihenjen szegény picikém, látom, hogy nem elég erős még - kelepelte, és még finomabb falatokat hozott neki.
A kis gólya pedig csak evett, evett és hízott, hízott, de mivel nem akart mozogni, a szárnyai nem erősödtek meg.
Elérkezett a nagy utazás ideje, és hiába volt minden, a családnak el kellett indulni, de a lusta kis gólya csak az udvar sarkáig jutott el, oda is amolyan zuhanórepüléssel.
Ott álldogált árván, naphosszat, természetesen fél lábon, mert hallott egy verset a házbeli gyerekektől és ebből tudta, hogy ez így szokás, hiszen már Arany János is megírta. Reszketett is, mert hidegre váltott az idő.
Egyik nap, amikor így tűnődött, megmozdult lába előtt a föld és a kupacból egy kis állatka dugta ki az orrát.
A kis gólya csak nézte, nézte:
- Ő talán egy kis vakond?
A kis vakond is nézte, nézte a gólyát:
- Ő talán a kis gólya?
Ahogy csodálták egymást, így sóhajtottak:
- Ha én a jó meleg föld alatt bujkálhatnék, nem kellene itt fáznom!
- Ha nekem olyan hosszú, hegyes csőröm volna, könnyebben áshatnám a járatomat!
Így vágyakoztak mindketten valami nagy, nagy változásra.
Meghallotta ezt a kert csodatévő tündérkéje, egyet suhintott a varázspálcájával, és mindkét kívánság teljesült.
Ott is hagyta volna őket, hadd örüljenek az új lehetőségeknek, de alig jutott az első bokorig, máris megütötte fülét a sopánkodás:
- Jaj, tele lett a szemem földdel, nem látom a szép égboltot, nem hallom a még a békák vartyogását se!
- Jaj, ez a hosszú csőr a fejemen! Beleakad minden gyökérbe itt a föld alatt. Beomlott a járatom és már magamat is majdnem összekaszaboltam.
A kis tündér megsajnálta őket, újra suhintott a pálcájával, és máris helyreállt a rend.
A kis vakond egy szempillantás alatt eltűnt a vakondtúrás alatt, a gólya pedig megfogadta, hogy minden nap gyakorolja a felszállást, leszállást. Ha szerencsésen átvészeli a telet, jövőre már elég erős lesz, hogy ő is a többiekkel utazhasson.
Forrás: Képzeld el... c. irodalmi folyóirat