Egyszer egy tavasszal
erre szállt egy gólya,
hófehér volt tolla,
piros csőre, lába.
Fején korona volt,
aranylánc nyakában,
lábán ezüst csizma,
bársony a kabátja.
Sok falusi gólya
futott ki a tóra.
Mind csak kelepelték:
Gólyakirály elé!
Vittek kígyót, békát,
vizisíklót, csótányt.
Ürült a sok kamra,
gólyafészek alja.
Terült, terült asztal,
s mit szem s csőr kívánhat,
halat s romlott májat
gólyakirály kapta.
Szólt az egyik gólya,
kedves Király gólya,
tisztelj meg csőröddel,
tömd meg a bendődet.
Köszönöm, köszönöm,
válaszolt a király,
én jóllakom előbb,
aztán kinek mi jár.
S nagy lakomát csapott
tóparti szálláson,
hordó nagy hasában
mind eltűnt a sok jó.
Ahogy pöffeszkedett
s nagyokat nyújtózott,
szárnyából kihullott
egy reklámnádibot.
Az volt a reklámon,
nem múlik a hónap
s jön a madárcirkusz
mindenféle show-val.
A gólyanép hőkölt,
jól megrökönyödött,
ál-gólyakirálynak
ment a sok jó falat.
Szétszéledt a népség
vadászterületre,
kis, éhes gólyáknak
vacsorát lesni meg.
- Mit vagytok úgy oda,
kiabált a gólya,
örülhetnétek, hogy
falutokban jártam.
Felnézett az égre,
lopózott az este.
- Ma már nem szállok el,
lefekszem a földre.
S ahogy kövér hasát
letette a gyepre,
jött a róka koma
reggelit keresve.
Nem hitt a szemének.
Földön fekvő gólya!
Közel ment egészen,
szeme, ha káprázna.
Felriad a gólya,
szállna is el nyomban,
ám moccanni se bír,
lábra se tud állni.
Ragadja a róka
torkánál a gólyát
s viszi hazafelé
királyi zsákmányát.
Szerző: ismeretlen
Forrás: canadahun.com