"Vizenyős, sáros terepen falábra, gólyalábra álltak az emberek, hogy átlábolják a sekély patakot, tengelydagasztó sarat. A 20. század elején a nagykunsági, sárréti, bihari, baranyai, sőt itt-ott az erdélyi és felföldi gyerekek is iskolába jártak rajta. A rétközi gyerekek (Szabolcs m.) ősszel és tavasszal a nagy sár miatt szintén gólyalábon közlekedtek az utcákon. Baranyában - főként az ormánsági és drávaszögi falvakban - tanítás alatt 40-50 pár mankó volt nekitámasztva az iskola falának. Közlekedőeszköz és egyben játékszer volt a gyermekek számára (Gunda B. 1976a: 315). Agyagos talajú térségekben (például Szilágyság, erdélyi Mezőség) főként a lábbeli kímélése indokolta a faláb használatát. Patakok, sekély folyók átgázolására felnőttek is használták. A halászok helyenként gólyalábon gázolnak a vízben, s közlekednek vele az ártéri, kiöntéses földeken is. Sok vidéken megfigyelték a pásztoroknál (Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy). Távolabb tekintve a Landes (Franciaország) pásztorai két méter magas gólyalábaikkal az ügető lóval is lépést tudtak tartani a bozótos, mocsaras 851síkságon (Andree, R. 1889: 99-100). A szláv népeknél és a románoknál a gyalogos közlekedésnek szintén régtől használatos eszköze a gólyaláb. Erdélyi román halászok gólyalábakon gázoltak be a folyók sekély vizébe, s csaptak le szigonyukkal az arra úszó halakra (Buturã, V. 1978: 33 kép)."